Miként tudsz olyan mértékben megnyílni a színpadon, hogy a lehető legesszenciálisabb módon add át mindazt, amit a lemezen megfogalmaztok? Miként tudod énekesnőként megtestesíteni a dalaitokat?
A koncerteken nem csupán megnyílásra törekszem, hanem megnyitásra is. Feladatomnak érzem, hogy lelki értelemben meghívjam az embereket a részvételre; abba az „örvénybe”, amiben mi is áramlunk a zenekarral. Ez olyan játék, amelyben adok-kapok valósul meg a zenekar és a közönség között: érzéseket cserélünk egymással. A színpadon leginkább arra fókuszálok, hogy félretegyem a saját „pakkom” – mindazt az érzelmet és gondolatot, ami gátol a teljes megnyílásban. Fontosnak tartom, hogy a helyszínre érkezve felmérjem a minket fogadó teret, ami a zenénknek otthont adó „dimenzióként” szolgál. A Művészetek Völgye ilyen szempontból az egyik kedvenc fesztiválunk: nagyon szeretjük az atmoszféráját és az általa képviselt életérzést.
Három és fél évvel ezelőtt édesanyává váltál. Ez miként hat az előadói oldaladra?
Úgy érzem, most egy kicsit újra kell tanulnom önmagam. Az elmúlt négy és fél évben – amibe a várandósságomat is beleszámolom – a kislányomra és a közös létezésünkre koncentráltam. Arra, hogy megismerjem azt a kis jövevényt, aki rajtam keresztül a világra jött. Ez idő alatt én is, az emberek is és a világ is változott. Most visszatérek, hogy ebben az új minőségben is megtapasztaljam: egymáshoz rövid az út – miként a lemezünk címe is állítja.
Mi mindent tanultál magadról?
Észrevettem, hogy az élet különböző ciklusokból áll, és a múltbéliek vissza-visszatérnek. Nemrég az egyik korábbi, letűntnek hitt életszakaszomba csöppentem vissza. Ez széles érzelmi spektrumon történő, nehéz önismereti megélés – olyan, mint amikor csiszolódik az ember, vagy mint amikor a kilövés előtt visszahúzzák az íjat. Nem kényelmes folyamat, de már tapasztalatból tudom, hogy ha feltöltöm magam és fókuszálok, akkor a frusztráció után gyönyörű repülés következik.
Ez a visszahúzott, csiszolódásszerű állapot ijesztő lehet. Miként tudsz ennek ellenére flow-ba kerülni, és átadni magad a változásnak?
A tapasztalataim által fokozódó tudatosság segítségével. Sok mindenre megtanított a gyermeknevelés, a kislányom jelenléte. Például arra, hogy magamat is kezelhetem úgy, mint a gyermekemet – és ha önmagam szeretett gyermeke vagyok, akkor gyakorlati, mentális és lelki szinten is lehetek gyengéd, türelmes és megengedő magammal. Igyekszem intuitív módon megérteni, mikor mi történik velem, és ez segít, hogy a változások közepette is erős maradjon az önmagammal való kapcsolatom. Így mindig sikerül flow-ba kerülni.
Mi szokott segíteni az átszellemülésben?
Főként a testmozgás és az illatok, ezért mindig van a táskámban tömjénolaj és palo santo, amiket alkalomadtán szagolgatok. A cél az, hogy a gondolatok világából eljussak az érzések birodalmába, és az elmém fékjeit elkerülve oldott lelkiállapotot érjek el.
A lemez címadó dalának klipjében angyalként vagy látható. A lemez dalainak előadása során milyen minőségeidet tapasztalod meg?
A sötét és az angyalinak mondható minőségeket egyaránt. Ez a lemez az egész zenekar számára a transzformációról szól. Transzformálni akarjuk magunkat, az érzéseinket: a keserűséget és a szomorúságot vidámsággá, optimizmussá. Olyan valódi – és még véletlenül sem naiv – optimizmussá, amelyben ténylegesen megértjük és elfogadjuk az élet törvényeit, az elfogadásban pedig megleljük a békét, amelyből az életöröm fakad. Úgy érezzük, hogy ez a transzformáció nem csupán számunkra fontos, hanem minden ember és így a közönségünk számára is. A lemez dalainak előadása során egy, a földhözragadt, profán emberi létnél emelkedettebb állapotra törekszünk, és ennek a kibontakoztatásában szeretnénk támogatni a hallgatóinkat is. Egyik véglet felé sem üdvös elbillenni. Megajándékozhatjuk magunkat emelkedett pillanatokkal és életperiódusokkal, de a harmónia megvalósulása csak akkor lehetséges, ha szellemi és anyagi énünk egymást kiegészítő, jin- és jangszerű egységet alkot.
Egyszerre vagy édesanya és turnézó énekesnő. Miként tudsz harmóniát teremteni az útjaidon a mindennapok sodrásában?
Az erős, állandó jeleket küldő lelkiismeretem segítségével, valamint a gondviselés vezettetése által. Érzem, hogy „fentről” fogják a kezem. Úgy gondolom, hogy minden ember feladata ez a tapasztalás, mind ugyanazon az úton haladunk.
Hogyan teremtesz harmóniát magadban, és miért jellemzed olykor lilaként magadat?
Korábban zárkózott voltam. Nem ment könnyen a külvilággal való kapcsolódás. De megtanultam kinyitni az ajtómat mások előtt, amiért hálás vagyok és aminek örülök. Azért jellemzem magam gyakran lilaként, mert mára olyan mértékben megnyíltam – részben épp az éneklés és a koncertezés segítségével –, hogy a környezetem szerint hatalmas, lila ködhöz hasonló terebélyes mondatokban, mondatfolyamokban kommunikálok. Szeretem ezt az áramló működést, de azt is fontosnak érzem, hogy bizonyos helyzetekben koncentráltan fogalmazzak, megértessem magamat. Egyszerre szeretném szeretetteljes és direkt módon kifejezni magam.
Mi segített annak idején abban, hogy zárkózott ember létedre énekesnővé válj és színpadra állj?
Egyrészt az, hogy ezt a kommunikációs formát láttam izgalmasnak. A gyerekkoromat úgy töltöttem, hogy a sapkát a szememre húzva közlekedtem. Csak később értettem meg, hogy a hangom és a testem által önmagam művészi kommunikációs eszköze vagyok. Kár lett volna zártnak maradni. Örülök, hogy meg tudtam ide érkezni.
A zárkózottságodban mi volt a jó?
Hogy megfigyelhettem az embereket. Nagyon élveztem a megfigyelőstátuszt, jót „moziztam”. Időnként még ma is visszacsöppenek ebbe a szórakoztató állapotba. Sokszor mondom a barátaimnak, hogy felesleges tudatmódosító szereket használni – hatalmas „trip” a világ úgy, ahogy van. Az emberek viselkedése és kommunikációja egyszerre szürreális, abszurd, absztrakt, szép és csúnya.
Megfigyelőként szivacshoz hasonlóan rengeteg olyan impulzust szívhattál magadba, amit most énekesnőként „csavarsz ki magadból” és kínálsz fel a hallgatóidnak.
Mindent, amit valaha láttam vagy tapasztaltam, megjeleníthetek a hangommal. Mondok egy példát: valakitől azt hallottam, hogy ő sosem adna becézett nevet a gyermekének, és visszagondoltam az életemre: arra, mekkora szerencse, hogy a Bíborka nevet kaptam. Ez a név egész életemben a szeretettség érzetét adja számomra, hiszen, ha valakit becéznek, akkor szeretik. Ennek tudatában mindig szeretett és másokat szeretni képes emberként állhatok a színpadon, egy olyan zenekar énekesnőjeként, amelyet éppúgy meghatároz a neve, mint engem. Amiről a Magashegyi Undergroundban éneklek, az egyszerre lehet „magas” és „mély”, fényes és sötét, játékosan gyermeki és érett. Spirituális körökben azt mondják, hogy mi, emberek a sejtjeinkben hordozzuk az életről szóló teljes tudást – és ha így van, én az egészet át akarom ölelni és ki akarom bontani a hangom által.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
