Scheibner Tamás: A jelenlétében minden mondat könnyen kliséként lepleződik le

A magyar irodalomban viszonylag kevés olyan szerzőt találunk, akinek életműve már az alkotó életében intenzív kritikai és tudományos figyelmet kapott. Bodor Ádám ezek közé tartozik. Milyen szakmai vagy olvasói tapasztalatok vezették ahhoz, hogy kutatómunkájában Bodor Ádám prózájára kezdjen összpontosítani?

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik Bodor pályáját már szinte készen kapta: legfontosabb művei már megjelentek, amikor érdemben elkezdtem vele foglalkozni. Ez az „érdemben” egyébként meglehetősen korlátozott mértéket takar: mások, például Bányai Éva, könyvet írtak róla, és Bodornak számos avatott értelmezője van: nem annyira az a különleges az ő esetében, hogy már életében számottevő irodalomtudományos figyelmet kapott, hanem az, hogy mennyire magas színvonalú a róla szóló elemzések köre. Engem nem valami különleges szakmai megfontolás vezetett hozzá, hanem a Sinistra körzet olvasásának maradandó élménye egyetemistaként – ami, azt hiszen, nem egyedüli tapasztalat volt, akkori baráti körömmel együttesen lelkesedtünk érte. Ennek a lelkesedésnek eredménye lett a Tapasztalatcsere című kötet 2003-ban, amit Vaderna Gáborral szerkesztettünk. Ebben új írások mellett azok az értelmező szövegek szerepeltek, amelyekhez leginkább tudtunk kapcsolódni. Az érsek látogatása 1999-ben jelent meg, akkoriban kezdtem az egyetemet, így lelkesedésem új tüzet kapott és évekig elkísért: amikor elkezdtem tanítani az ELTE-n az egyik szemináriumomat rögtön teljes egészében Bodor Ádám műveinek és filmes feldolgozásainak szenteltem. Számomra igen emlékezetes óra volt elképesztően penge hallgatókkal, akik közül sokan rokon pályára léptek, Gucsa Magdi művészettörténész, Szilvay Máté színházi rendező, Tóth Olivér István filozófus lett – darabjaira szedtük a novellákat, sorról sorra. Bodor, amellett, hogy nagy író, nagyon hálás „tananyag” is: az ilyen sűrített, ökonomikus prózán keresztül sok mindent meg lehet érteni az irodalom működésmódjáról.

Egyetemi közegben mikor válik érzékelhetővé a hallgatók számára a Bodor-próza sajátos működése? Milyen tapasztalatok mentén történik meg ez a felismerés?

Az egyik, hogy mit lehet kezdeni egy olyan elbeszéléssel, amiben látszólag semmi sem történik, és az elhallgatáson nagyobb a hangsúly mint a kimondott dolgokon. Egészen apró jeleket kell keresnünk, folyamatosan a túlértelmezés határára kényszerít a szöveg, miközben képzeletben a szóba hozott tárgyi világot és a környezeti tényezőket nagyon érzékenyen és részletesen el kell képzelnünk ahhoz, hogy kapaszkodókat találjunk a jelentésadáshoz. Nem teljesen független ettől az irónia jelenléte, ami ugyancsak határtapasztalat, nehéz meghatározni és elemezni. Bodor gyanakvó olvasóvá nevel: résen kell lennünk, forgatni a mondatokat, jelzéseket, relációs viszonyokat, vagyis abban segít, hogy jobban tudjuk élvezni azt a fajta irodalmat, amely nagyobb szerepet szán az olvasói közreműködésnek. Bizonyos értelemben persze meg is ront: ebből a perspektívából számos kortárs író műve felvizezett prózának vagy modorosnak tűnik.

Fel tudja idézni az első találkozását Bodor Ádám műveivel? Milyen benyomást hagyott önben az első olvasás, és milyen későbbi beszélgetések vagy személyes találkozások kapcsolódtak ehhez?

A Sinistra azok közé a művek közé tartozott, amelyeket azonnal újra „kellett” olvasnom – de nem emlékszem a konkrét körülményekre, hogyan került a kezembe először. Ha a személyes találkozásokról szóló kérdés a szerzőre vonatkozik, nem tudok friss kéziratoktól lázasan átvitázott éjszakákról beszámolni. Vannak az életműnek kitűnő elemzői, Dánél Mona jut eszembe, akik Bodorral személyes jó viszonyt ápolnak. Bár a Digitális Irodalmi Akadémia rendezvényein és máshol is időnként összetalálkoztunk, úgy éreztem, mindketten szívesebben hagyjuk a társasági kezdeményezést másokra. Nekem ez rokonszenves. Öröm nézni, ahogy Bodor a színpadon sem hagyja magát kimozdítani saját megfigyelő attitűdjéből és nyelvéből: a jelenlétében minden mondat könnyen kliséként lepleződik le.

Ha egy Bodort még nem ismerő olvasóhoz kellene közel vinni ezt a prózavilágot, hol érdemes belépni az életműbe?

Számomra nem kérdés, hogy a Sinistra körzet az életmű csúcspontja: a magyar irodalom egyik kiemelkedő regényével van dolgunk, ráadásul könnyen olvasható, viszonylag rövid alkotás. Ha az olvasó ezen a szövegen keresztül megtapasztalja a bodori prózapoétikát, térformálást, tárgyiasítást, és elkezd gondolkodni az olyan kérdéskörökről mint az elnyomás bensővé válása, az alkalmazkodás erkölcsi dilemmái, vagy az ember és a természet viszonya, akkor más művek akár ennek a szövegnek izgalmas variációiként is megnyílhatnak számára.

Mely kérdések bizonyultak tartósnak és újra meg újra visszatérőnek a kritikai diskurzusban? Mely félreértések térnek vissza leggyakrabban a Bodor-olvasások során?

Csak nagyon korlátozott választ tudok adni itt és most erre a kérdésre, és a legkevésbé sem szeretnék normatív módon igazságot tenni. Ahogy A periféria kritikája című tanulmánykötet szerkesztői írták nemrégiben, Bodor általános elismertségét az is segíti, hogy rendkívül sokféle értelmezés irányában nyitott. Így én csak saját értelemzésem hangsúlyait tudom kiemelni, amely nyilvánvalóan sok más értelmező megközelítésével egybecseng. Úgy gondolom, hogy leszűkítő Bodor szövegeit egy-egy konkrét politikai rendszer vagy történelmi korszak – mindenekelőtt a diktatúra – tapasztalata felől olvasni: ez háttérbe szorítja azt az antropológiai távlatot, amelyben Bodor az emberi létezést elhelyezi.

Az elnyomás, az alkalmazkodás, a szabadságvesztés nem korspecifikus állapotok, hanem az emberi természet – jó esetben – lassan változó mintázatai. A természeti környezet hangsúlyos jelenléte azért is fontos, mert relativizálja az emberi történelem léptékeit, autonóm erőteret képez.

Ehhez illeszkedő kérdés a bodori világ gyakran hangsúlyozott reménytelen, embert próbáló sötétsége. Angolul is szoktam tanítani a Sinistrát Paul Olchváry fordításában külföldi diákoknak, és az a benyomásom, hogy ebben az átiratban is egy árnyalattal sötétebb tónusban jelenik meg a mű – mintha a címben rejlő fekete és a kelet-európai léttel szembeni nyugati elvárások túlságosan is meghatároznák a magyarban szerintem többrétegű dikciót. Számomra meglepő, hogy a humor és az irónia relatíve kis szerepet játszik az értelmezésekben. Azt hiszem, itt Bodor kicsit Franz Kafka sorsára jutott: ismeretes, hogy A per első fejezetének felolvasásakor a kortársak szakadtak a röhögéstől, ami nagyon is érthető a szöveg ismeretében, mégis az egzisztencialista értelmezések sokáig gúzsba kötötték a Kafka-recepciót.

Lebontja a hamis pátoszt, az önfelmentő narratívákat, a mellébeszélést, a nyelvi mintázatokat, érzékelteti az emberi cinizmus végtelen mélységeit, de ugyanaz az alkalmazkodóképesség, ami az erkölcsi értékvesztés jelölője, egyszerre az emberi természet kimeríthetetlen erőtartalékait is felvillantja. Furcsa módon nem a reménytelenség, hanem – jelentős részben a humoron keresztül – egy némi bizalommal teli antropológiai alapállás működik Bodor írásai többségében.

Ebben a tekintetben Bodor érdekesen kötődik az amerikai irodalom „déli gótikának” (Southern Gothic) nevezett heterogén áramlatához, ami persze Hemingway tisztelőjétől nem meglepő. Talán valahol maga Bodor is említi rokonságát Cormac McCarthyval – mindenesetre ez az irodalmi párhuzam megvilágítóbb erejű az eleve nagyon terhelt mágikus realizmus analógiánál. McCarthy antropológiai alapállása azonban negatívabb, mint Bodoré, és nem a beletörődés mechanizmusa, hanem a kegyetlenség elementáris természete áll a középpontban. De McCarthy maga is ambivalens ebben a kérdésben. Ez az eldönthetetlenség Bodornál is jelen van, számomra ezért is ennyire izgalmas.