Bognár Bandi Kolibri: Az őszinte, sallangmentes önkifejezés a legfontosabb
Pályafutása eddigi legsűrűbb évét tudja maga mögött Kolibri, azaz Bognár Bandi és zenekara. Az év eleji országos turnét egy telt házas erdélyi turné követte, majd az első headliner fellépés a Kobuciban, számos nyári fesztiválfellépés egyre nagyobb színpadokkal, Budapest Park-koncert a Carson Coma vendégeként. És a sornak még nincs vége: elindult egy őszi turné az Elefánttal, és javában folynak az új lemez munkálatai, melyről az első dal novemberben lát napvilágot. Mindezek hatására – bár volt idő, amikor ezt még nem látta be, sőt tagadta – Bandi meggyőződésévé vált, hogy a dalszerzés és a zenélés a feladata az életben. Interjúnkban erről is beszélgettünk.
Hogyan járult hozzá az elmúlt egy év ahhoz, hogy teljes bizonyossággal tudd: a zenélés és a dalszerzés az életfeladatod?
Egy ráismerés által. Nagy részét szeretem a zenészéletformának, de sok olyan eleme van – például a létbizonytalanság, vagy az, hogy rengeteg időt igényel a koncertekre történő utazás –, amit nagyon nehezen viselek. Pontosabban viseltem. Ugyanis azt figyeltem meg idén, hogy egyáltalán nem esik nehezemre bevállalni és elfogadni ezeket a dolgokat, mert maga a zenélés széppé varázsolja őket. Alapvetően nem szívesen utaznék ennyit és töltenék ennyi időt egy dobozba zárva, de ha a zenéért csinálhatom, megteszem, szívesen meghozom ezt az áldozatot. Örömmel vállalom a felelősséget a saját zenei pályámért, az álmom megvalósításáért.
Nagyon megérint, amikor messziről utaznak az emberek a koncertemre. Idén sok mély, megrendítő történetet osztottak meg velem a közönségem tagjai például azzal kapcsolatban, hogy az elveszettség érzete közben a zenémben találtak megnyugvást, vagy egy szerettük halála után azon kapták magukat, hogy engem hallgatnak. Ez mind gyönyörű, de nem az a célom a zenéléssel, hogy ezeket kiváltsam.
Magáért a zenélésért, az önkifejezés öröméért csinálom ezt az egészet. Átütő és semmi máshoz nem fogható élmény az, amikor alkotás közben megtalálom a „kőtömbben” azt a formát, amit keresek, vagyis stúdiózás közben megtaláljuk a dalt, amit akkor épp meg kellett írnunk. Emiatt azt gondolom, hogy akkor is írnék zenét, ha nem lenne közönségem.
Hogyan tudod megőrizni az egyre nagyobb színpadokon a dalaidban megfogalmazott intimitást?
Annak idején egy szál gitárral kezdtem el zenélni, és „kis szobába”, negyven-ötven főt befogadó térbe szántam a dalaimat. Jelenleg azonban újraírjuk ezeket a dalokat próbák során a nagyszerű zenésztársaimmal annak érdekében, hogy akár egy stadionban megszólalva is helytállók legyenek, minél grandiózusabban és minél jobban működjenek élőben.
Közben pedig figyelünk arra, hogy megmaradjon a dalok intim jellege. A november 14-én megjelenő Nem értek semmit című új dalunk is ebben a szellemben született. A szöveg, az énektéma és maga az ének továbbra is tőlem ered, a hangszerelés és zenei rendezés azonban ennél a dalnál főként Tembo (Schmidt Gergő zenész, producer – a szerk.) mély és széles körű tudását dicséri. A dal zenei részével én producerként foglalkoztam.
A koncerteken mindig egy dramaturgiai ívet igyekszünk bejárni. A bensőséges hangulatot erősíti, hogy élő emberekként játszunk élő hangszereken, a hibázás lehetőségét is vállalva, személyes történeteket osztunk meg, a koncert harmadában pedig egy zongora és egy énekhang szól, és nyíltan kapcsolódunk a közönséggel. Így lesz ez a december 3-i és december 4-i A38-as koncertjeinken is, ahol rég nem játszott, a közönség által gyakran kért dalokat is előadunk majd.
Bátorság kell ahhoz, hogy az ember nyersen, őszintén, hibákkal együtt fel merje vállalni önmagát a közönség előtt…
Azt hiszem, alapvetően bátor vagyok. A hibák felvállalásával nyerek is és veszítek is, megvannak ennek a maga velejárói, de szeretem ezeket a következményeket. Úgy érzem, jó úton haladok. Jelen van bennem egy olyan mély bizonyosság ezzel kapcsolatban, ami korábban nem volt.
Honnan ered a zenédben megjelenő sokszínűség?
Onnan, hogy sokfajta zenét hallgatok, sokféle élethelyzetet megtapasztaltam, sok mindent kipróbáltam. Általános iskolás koromban tanultam a céhekről és arról, hogy az inasok más mesterekhez, valamint külföldre mentek dolgozni, így készítették el a mestermunkát és tértek vissza dolgozni – ez nagyon bennem maradt, még arra is emlékszem, hol ültem, amikor hallottam. Az inasléthez tudom hasonlítani a saját működésem: nagyon kíváncsi vagyok, sok mindent ki akarok próbálni, próbára szeretném tenni magam.
Annak idején sokat kosaraztam, akkoriban beleivódott a hiphop a mindennapjaimba, máig sok rapet hallgatok. Gyerekkoromból ered a gitárzenék, a punk-rock és pop-punk szeretete is, ezek is alakították a zenei ízlésem a többi kedvencem – például a hiperkarma – mellett. Olyan zenét akarok írni, amit szívesen hallgatok. Kaptam már olyan kritikát, miszerint nagyon hasonló érzésvilágot képviselnek a szövegeim. Az én meglátásom szerint van a szövegeimben rétegeltség, de megértem, ha valaki nem vevő erre.
Milyen érzés látni a közönségeden a dalaid által keltett hatást?
Zavarba ejtő. Nincs bennem direkt hatáskeltési szándék a szövegeimet illetően, csak leírom azt, ami bennem van, ami engem foglalkoztat. Ha ezzel valaki rezonál, az tök jó, ha pedig nem rezonál, az sem baj. Én ebben a hozzáállásban hiszek a zenével kapcsolatban. Nem tudom befolyásolni, hogy ki mit visz magával a dalaimból, de azt igen, hogy én milyen szöveget és zenét írok, mennyire foglalkozom a kreativitásommal és a forrásaim táplálásával, mennyire vagyok őszinte. Az őszinte, sallangmentes önkifejezés a legfontosabb számomra, valamint az, hogy megéljem a zenében a játékot, a szabadságot.
Szeretném, ha a hallgatóim egy kis időre kiszállnának a hétköznapi mókuskerékből – ez az egy olyan vágyam van, ami hatáskeltési szándéknak nevezhető.
Hatalmas boldogság és óriási siker, ha egy koncert vagy akár csak egy dal hossza erejéig elérem azt egy embernél, hogy ne foglalkozzon a benzinárakkal, a NAV-val vagy a hétköznapi, magánéleti problémáival.
Mesélj kérlek a november 14-én megjelenő új dalról!
A Nem értek semmit című dalt akkor írtam, amikor nagyon sok természeti katasztrófa volt, Trump fura dolgokat csinált Amerikában, az itthoni hírek olvasása szinte depresszióba taszított a bennük lévő kilátástalanság, keserűség, harag és düh miatt. Közben a Cyberpunk 2077 nevű számítógépes játékkal játszottam – aminek sok eleme ijesztő módon menet közben Kínában már valósággá vált –, és ezzel párhuzamosan azt fejtegettem, hogy vajon mi az a különlegesség bennem, ami megkülönböztethet más előadóktól.
Kerestem az értelmet egy különös jelenségben: előfordult már, hogy kiadtam egy általam kifejezetten jónak érzett dalt, amiről azt gondoltam, hogy sokat hallgatott lesz, de nem lett az, és az is előfordult, hogy kiadtam egy szimplán egész jó dalt, ami pedig meglepő módon milliós meghallgatást ért el. Olyan is volt már, hogy egy dalt a kiadása után négy-öt évvel kezdtek el rengetegen hallgatni, és ugrott be a top 5 leghallgatottabb dalom közé.
Semennyi. Ezt elismertem, elfogadtam, és valahol talán élvezem is. Egyszerre hiszem azt, hogy a jövőm kizárólag és stabilan az én kezemben van, és azt, hogy semmi befolyásom nincs az életemre – és ez talán minden emberre vonatkozik. Ezzel nem azt mondom, hogy hagyjuk, hogy leégjenek az erdők, és a politikusok azt tegyék, amit akarnak, mert ne – fontos a cselekvés, és a magam részéről ez a dal az, amit sikerült megtennem.
Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu
