Fllozz: Évek óta a zene az első olyan terület, ahol megengedtem magamnak a játékot

Miként tudod a lehető legtisztábban, legőszintébben, legönazonosabban felvállalni önmagad mélységeit a dalaidban?

Ez egy nehéz kérdés, mert sokáig azt sem tudtam, hogy zeneírás terén mit jelent az, hogy „önazonos”, és manapság sem keresem ezt a minőséget tudatosan. Úgy érzem, hogy az alkotói önazonosság a megfelelési kényszertől mentes apró hangszín- és hangszerválasztási döntésekből épül fel.

Tehát el tudtad engedni a megfelelési kényszert?

Dalírás közben sosem érzem, hogy bárkinek is meg kéne felelnem. Nem érek el nagy közönséget, és nem ez biztosítja a megélhetésem, így nem nehezedik a projektre ez a fajta nyomás. A zenei utam abszolút terápiás jelleggel indult. Az elején őszintén azt gondoltam, hogy senki nem fogja hallani a dalaimat, így teljes volt az alkotói szabadságom. Játszottam – és ez azért nagy szó, mert nagyon sok év után a zene volt az első olyan terület az életemben, ahol megengedtem magamnak ezt, és ezt nem szeretném elveszíteni.

Hogyan lett a titokban folytatott játékból felvállalt zenei pálya? 

Utólag azt érzem, hogy csak úgy belesodródtam – vagy inkább apró lépésekben, észrevétlenül belesodortam magamat. A szűk környezetem nagyon támogatott abban, hogy osszam meg a dalaimat, és arra is sok visszajelzést kaptam, hogy láthatóan jót tesz nekem a zenélés. 

Itt talán el is érte a célját a terápiás jelleg, hiszen képessé váltál ráébredni a dalaid milyenségére. Már nem azonosultál a bennük megfogalmazott érzésekkel, önreflektív módon külső szemlélővé váltál. Mondhatjuk, hogy transzformatív hatása volt ennek a folyamatnak? 

Nagyon. Erősen terápiás élmény, amikor utólag, sokszor tényleg csak a dalok kiadása után jövök rá igazán, hogy amiről éneklek, az éppen valójában velem történik, és nem csak a fejemben, képzeletemben van jelen. A magyar nyelvű dalaim esetében gyakran történt, hogy hamarabb megénekeltem egy belső zsigeri érzést, mint hogy cselekedni mertem volna, vagy elfogadtam volna magamban azt. Azóta sokkal jobban figyelek a témáimra, már a demóknál. Bár nem tartom magam jó szövegírónak, de pont ezekért a felismerésekért is igyekszem megengedni a daloknak, hogy olyanok legyenek, amilyenek lenni akarnak.

Hogyan tudod a pozitív visszajelzések mellett távol tartani magadtól a megfelelési kényszert?

Sok év után először tényleg a dalszerzésnél tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor szabályok nélkül lehet létezni, és ebből nem szeretnék engedni. A pozitív visszajelzések pedig inkább csak abban erősítenek meg, hogy van, akinek okés, sőt, akár kifejezetten tetsző is az, amit csinálok. Úgy, ahogy van. De még nehezen fogadom be ezeket a visszajelzéseket.

Amikor a nyilvánosság is belép a képbe, bármilyen formában is, általában a legrosszabb forgatókönyvre készülök. Igyekszem persze a lehető legjobb tudásom szerint nekimenni egy feladatnak, megjelenésnek, koncertnek, de fejben sajnos nem vagyok a legkedvesebb magammal. Cserébe így biztosítom azt is, hogy nem érhet csalódás. Nem a legegészségesebb működés, de egyelőre ezzel védem magamat.

El tudod képzelni, hogy önbizalommal teli, sikeres emberként ugyanilyen lelki nyugalommal játssz, alkoss?

Igen. Nagyon várok erre a megélésre, és úgy érzem, megvalósulhat ez a felszabadult állapot. Szükségem is lenne erre a felszabadultságra ahhoz, hogy jobban kapcsolódjak a közönséggel. Szerencsére volt egy-két ilyen pillanatom a nyári szezonban. Várom, hogy ez az állapot még természetesebbé váljon, és csak hagyjam, hogy jólessen, amit csinálok.

Hogyan hatott rád az AURA dalainak megalkotása? És milyen érzés volt újra és újra előadni őket a nyári intenzív koncertszezonban?

Máshogy érzem magam most, mint akkor, amikor megírtam az AURA dalainak szövegeit. Továbbra is a zsigereimben van mindaz, amit a dalokban megfogalmazok, de már egészen jól elvagyok azokkal a szorongásaimmal, amikről énekeltem. Talán a tükör I. című dalom az, amit nehezebb előadni. Főleg a „nekem nem elég az, hogy csak ennyi lettem” sorát. A színpadon többször éreztem azt, hogy beleszakad a szívem, hogy így beszélek magamról.

Addig is, amikor nagyon jól érzem magam, a tükör I. éneklését követően oldó jelleggel mindig hozzáteszem, hogy az ilyen pillanatok nagyon szépek, és ilyenkor igenis úgy érzem, hogy elég, hogy annyi vagyok, amennyi. Újrakeretezem a dalokat. 

Célod, hogy kísérd a közönséged hasonló cipőben járó tagjait azon az úton, amit te végigjártál?

Első körben a saját kertemben kell rendet raknom, de nagyon nagy öröm, amikor másokat is segítenek a dalaim, vagy valamilyen erősebb felismeréshez és esetleg cselekvéshez is vezetnek. Viszonylag nyíltan kommunikálok arról, hogy sok helyzetben félek, szorongok, de így is megcsinálom a feladatom, és azt érzem, hogy a közönségem nagyon hálás ezért.

Nyáron a koncertjeim után, amikor hátrajönnek beszélgetni, kapcsolódni, többször meséltek arról, hogy mennyire szeretnének felszabadultabban létezni, újra játszani, maguk mellett dönteni, és ebben motiválja őket a projektem. Ez nagyon megtisztelő, és mindenkit csak biztatni tudok, hogy hallgassanak a belső hangjukra, és merjenek cselekedni.

Még tényleg nem a legkomfortosabb színpadon állni, de koncertről koncertre fejlődök, a közönségem pedig jön velem, szurkolnak nekem, és látják, hogy így is lehet aktívan és jól működni. Ráadásul, úgy érzem, az őszinteségemmel felmentem magam a hibáim alól: ha valamit elbénázok, akkor könnyebben el tudom nézni magamnak, mert már kiraktam a lapjaimat.

Érződik, hogy a hangod finomsága mögött olyan erő rejlik, ami átmegy a falon – ez valószínűleg tényleg fogja a kezét azoknak, akik a tiédhez hasonló, a szorongásból a felszabadultságba vezető úton haladnak.

Ez biztos, és érzem, hogy nagyon sokat fog segíteni a közönséggel való kapcsolódásban, ha el tudok érkezni arra a pontra, ahol igazán magabiztosan vállalom önmagam. Úgy érzem, jó tempóban – a saját tempómban – haladok ezen az úton.

A duna az új éned első dala?

Lehet, hogy az új énem is érintett benne, de a gyökere a szorongásos időszakomból ered. A duna az előremenekülésről szól. Arról, hogy nem tudok a jelenben maradni, mert túl ijesztő, túl sok, és inkább már a következő feladatra fókuszálok az éppen aktuális helyett. Ez egy régi mintám, amiből igyekszem kiszakadni, és úgy érzem, ebben a folyamatban sokat segített az idei, koncertekkel teli nyár.

Sűrű volt az az időszak, és esélyem se volt nem arra figyelni, ami éppen történik. Ezen a nyáron megtanultam a pillanatban élni – ami csodálatos, de érzem, hogy a régi stréber énem továbbra is szívesen tervezne évekre előre. (nevet) A duna egy picit új hangzásvilágot hoz, és bár keményen megtöltik a szorongások, mégsem tűnik annyira sötétnek, mint a többi alkotásom. 

Merre?

Többek közt egy új album felé, amit november 14-én mutatok be a budapesti Turbina Kulturális Központban. Ez a lemez sem lesz a legvidámabb – nem szándékosan, csak ahogy elkezdtem zenélni, és elkezdtem tisztogatni magam körül, akarva-akaratlanul jöttek fel bennem azok a témák, amikről azt éreztem, meg kell énekelnem. Régi, feldolgozatlan traumák törnek felszínre a jelen életemben, amiket a dalszerzés által tisztítok. De ezek mellett a nyári tapasztalataim, a jelen pillanat teljes megélése is a fő témája ennek a kontrasztos lemeznek.

Az album kreatív producere Varga Tamás (WaTa), aki a legelső megjelenésem óta csiszolgatja a dalaim hangzásvilágát. Most először hozunk ki olyan dalokat is, amiket nulláról együtt írtunk, és nem egy meglévő demóm volt az alap, illetve lesznek még meglepetésproducerek és -előadók is a lemezen.

Nagyon várom a megjelenést. Úgy érzem, ez a lemez tökéletesen leírja, miben voltam az elmúlt egy-másfél évben, és természetes módon zár le egy szakaszt az életemben.

Vannak rajta szomorú pillanatok, de nekem az a személyes megélésem, hogy megengedi az azokból való felszabadulást. És talán azt is megengedi, hogy a hallgató elmenjen a falig, amíg kialakul benne egy olyan új egyensúly, amiben nemcsak kénytelen, hanem szeretne is létezni.

Fotók: Csiki Vivien/Kultúra.hu