Boruzs Boglárka egy lidérces hangulatú űrhajóbelső gyomrába visz

Egy különös térbe lépünk be, ahol a technológiai képzelet, a testiség és a transzcendencia különös elegye forr össze. Az acb Attachment szürkére hangolt, fémesen csillanó kiállítótere felerősíti azt a nyugtalanító atmoszférát, ami a művekből is árad. A falak mentén végigfutó ezüstös sávok, a mesterséges fényhatások, a geometrikus betétek és a hideg, laboratóriumszerű térképzés mind azt az érzést erősítik, mintha egy idegen szerkezet belsejébe lépnénk.

Ez a tér egyszerre idéz űrhajóbelsőt, reaktort és valamilyen organikus kapszulát. A rideg, ipari asszociációk azonban nem maradnak tisztán technológiai természetűek.

A kiállítás egyik legerősebb tétje éppen az, hogy a transzhumanizmust nem steril jövőképként, hanem érzéki, zavarba ejtő, nehezen kordában tartható tapasztalatként mutatja fel.

A képeken megjelenő lények nehezen azonosíthatók. Nem tudjuk eldönteni, hogy állatok, gépek, mutáns szervezetek, ismeretlen istenségek vagy egy jövőbeli evolúció korai példányai állnak-e előttünk. Testük egyszerre tűnik selymesnek és nyálkásnak, áttetszőnek és húsosnak, kecsesnek és torznak. A formákban van valami meseszerű, szinte animációszerű könnyedség, miközben a látvány mégis bizarr, sőt nyugtalanító és borzongtató. Boruzs figurái nem szörnyek vagy bestiák, hanem határhelyzetben lévő, hibrid létezők, amelyek éppen attól válnak nyugtalanítóvá, mert nem tudjuk pontosan kategorizálni őket. 

Hogyan lehet megfesteni egy olyan létezőt, amely egyszerre tűnik biológiai, technológiai és képzeletbeli eredetűnek? És mit tud tenni a festészet egy olyan korban, amikor a képek jelentős része már nem kézzel, hanem algoritmusok, digitális rendszerek és mesterséges képgenerálás révén születik?

Boruzs válasza azért izgalmas, mert nem a digitális képalkotás hideg, flat jellegét viszi át a vászonra, hanem kérdéseit nagyon is klasszikus, érzéki festészeti eszközökkel fogalmazza meg. A festék rétegzettsége, a lazúrosság és a pasztózusság közötti játékok, a színek áttűnései, a kékes-zöldes, sárgás, hússzerű és fénylő felületek finom átmenetei erős testi jelenlétet adnak ezeknek a lényeknek.

Ebben a gesztusban a festészet érvényessége melletti állítás is benne van. Boruzs nem nosztalgikusan fordul a médiumhoz, hanem éppen a legaktuálisabb vizuális és technológiai kérdések felől teszi próbára. Mintha azt kérdezné: lehet-e a festészet ma is alkalmas arra, hogy olyan létezési formákról beszéljen, amelyek már túl vannak az emberi test hagyományos elképzelésén? A válasz a kiállítás alapján igen, de nem azért, mert a festészet érintetlenül kívül maradna a technológiai képkultúrán. Sokkal inkább azért, mert képes annak fantazmáit visszavezetni az anyaghoz, a kézhez és a testi tapasztalatokhoz.

Különösen fontos szerepük van a rajzoknak. A kisebb, fekete-fehér munkák többek, mint vázlatok. Anatómiai tanulmányoknak, fajleírásoknak vagy egy ismeretlen civilizáció töredékes dokumentumainak tűnnek. A kurátor egy önálló falat szentelt nekik, ahol egy komplex rendszert alkotnak és izgalmas oppozíciót képeznek a festményekkel. A táblaképek érzéki, pulzáló világa mellett ezek a rajzok analitikusabbak, egyfajta strukturális gondolkodást képviselnek. Mintha ugyanazoknak a lényeknek más-más megismerési módjai jelennének meg: az olajképek a jelenlétüket, a rajzok a morfológiájukat, belső logikájukat kutatják.

Ez a kettősség különösen jól illeszkedik a kiállítás transzhumán gondolkodásához: a térben nem kész, lezárt lényeket látunk, hanem egy folyamatos alakulás fázisait.

A Plazma Rising fikciója szerint a technológia életre kel, az ember pedig már nem ura saját teremtményeinek. Boruzs azonban nem pusztán illusztrálja ezt a gondolatot, hiszen a képeken feltűnő érzéki, sűrű, nehezen megfejthető világban a racionalitás és a mágia, a tudomány és a mítosz nem választhatók el egymástól. Képei olyan kortárs tapasztalatot sűrítenek magukba, amelyben a technológiai rendszerek egyszerre ígérnek megváltást és hordoznak fenyegetést.

Boruzs Boglárka kiállítása azért igazán erős, mert nem pusztán felmutat egy elképzelt jövőképet, és azt illusztrálja, hanem érzékivé teszi annak szorongató bizonytalanságát. A hibrid lények, a fémes tér, a rajzok diagramatikus hálózata és az olajfestmények puha, csúszós, fénylő testisége együtt olyan világot hoznak létre, amely egyszerre vonz és taszít. A néző nem tudja pontosan, mit lát, de érzi, hogy ezek az alakok nem pusztán képzeletbeli teremtmények. És éppen ettől borzongunk meg a képeket nézve.

Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu