Dávid Zsolt fotói a Napalm Death koncerten készültek
A hétfői nap legyen tehát durva. A Sziget Fesztivál hétfői napján töröltem a világzenét, magasról tettem a jazzre, felégettem a népzenei mezőket, és letoltam az alternatívokat a pályáról. Kizárólag punkot és metált vagyok hajlandó hallgatni. Az alaphangot az adja meg, hogy lekésem a Hemba koncertjét a Zúzda színpadon, így bosszúságomat a Gecizők pazar revüje táplálja tovább.
A Gecizők punkzenekar a kilencvenes évek elején vált igazán hírhedtté az akkori underground sztárzenekarok ellen írott számaival: a VHK és Grandpierre megölésére buzdító opusz, illetve az örökzöld "Utálni kell a Sziámit" most is elhangzik. A "Genyó Szívó Disztroly" punkfanzine alapítója, Pozsonyi Ádám basszusgitáros-énekes törött kézzel énekel, kisegítő basszistával, akivel talán három számot tudtak begyakorolni, így a mintegy félórás koncertet az összekötő szövegek töltik ki. Pozsonyi munkássága egyébként a folyamatos pukkasztás jegyében telik: ma a liberálisokat tekinti ellenségének, így karrierje tipikus magyar punktörténetnek mondható, a kommunista rezsim elleni lázadóból mára a (szélső)jobb ironikus kiszolgálójává vált. Főgenyóból tekintetes úrrá. "Legyen még több baleset, legyen még több halál, brutálisan teljen el a budapesti nyár" kezdetű számuk azonban máig friss maradt, mottómmá is teszem.
Pozsonyi intellektuális balfaszkodása mosolyt csal megfáradt arcizmaimra, így voltaképpen jókedvűen állok tovább, hogy a Hammerworld színpadon megnézzem az Altar romániai (nu-) metálegyüttest, akiket ezennel a mennyekbe menesztek, mivel baromi jó zenét játszanak. A sampleres tag igazi groove-okat kever a fémes hangok alá, a hangosítás is világosan, jól elkülöníthetően teszi ki a dob-basszus-sampler hármast. Vicces, hogy az énekes a basszusgitárosnak körülbelül a felét teszi ki, de attól hogy kicsi, igen kemény. Az Altarról átmennék a Nagyszínpadra Tankcsapdát nézni, de inkább veszek egy hot-dogot, ugyanis el kell morfondíroznom azon, amit Vető Viktória, a Sziget sajtófőnöke nyilatkozott az Indexnek. Arról van szó, hogy a keddi várva várt Chris Cornell-koncert elmarad, és ahelyett, hogy beraknának egy magyar zenekart, inkább a külföldiek idejét hosszabbítják meg. Vető szerint azért, mert aki "a magyarok közül a nagyszínpadra való, az már ott is van."
Elég durva, hogy így állunk. A magyar nagyszínpados zenekarok (Quimby, Kispál, Tankcsapda) csak a magyar fesztiválokon nagyszínpadosok, a magyar nyelvterületen kívül zérók, merthogy ezek a zenekarok elsősorban zseniális nyelvi újításaikkal tűnnek ki és nem zenéjükkel. Ellenben számos olyan magyar zenekar akad, akik magyar nyelvterületen kívül is nagyszínpadokat kapnak. Francia barátaim például a Kispált hallva elszörnyedtek, hogy ha ez a legjobb magyar rockzenekar, akkor milyen lehet a legrosszabb. Ha a magyar közönségarányt nézzük, kétségtelenül e három az egyedüli nagyszínpados, ám kérdés, hogy a Sziget immáron több tízezer külföldi látogatója is így gondolja-e, és országimázsunknak jót tesz-e a döntés. Persze: a Sziget magánrendezvény, nem kötelessége országimázsban gondolkodni. Inkább ne legyen senki, nehogy má' segítsünk valakinek. Ekkorra a legendás magyar AMD (anti-military-demonstration) koncerten találom magamat, akik lezúzzák a fejemet, a legkeményebb hc-punk tradíciókat alkalmazva. A Zúzda színpad hc-kínálatából nagyon hiányzik a Something Against You, kedvenc fiatal zenekarom, bár a hétfői nap inkább a negyveneseké volt, cakk und pakk.
Innen átmászom a Nagyszínpad elé, ahol a várva várt Tool kezdődik. Az amerikai zenekar stílusát a trash metál, art rock, progresszív kategóriákba sorolják általában, de szerintem a pszichedelikus poszt-metál-grunge jobban illik a zenére, noha talán kissé hosszú. A Tool a kilencvenes évek elején alakult Los Angelesben, és annyit mindenképpen kell tudni róla, hogy a világ egyik legkiválóbb dobosa, Danny Carey, a világ egyik legfurcsább gitárosa, Adam Jones, és az egyik legrejtőzködőbb énekes, Maynard James Keenan az alapítótagok. Adam Jones egyben felelős a zenekar imidzséért, a szürreális és tudattalan világból töltekezve. A Tool különös: a színpadon csak a három hangszerest világítják meg, az énekesből csak a sziluettje látszik az óriási kivetítők előtt. Minden számhoz külön látvány és videó tartozik, tekergőző testek, színes álomvilágok és rémisztő élőhalottak egyaránt kísérik a zenekart. Talán ez minden idők legjobban hangosított Sziget-koncertje, a mélyek a keverőpult mögött is megrezegtetik a bordáimat. Nemhiába rendezi el szabadkőműves mintázatban Carey a dobját, a Tool magába szippant, hipnotizál, miközben nem is szeretem igazán, például Keenan hangja kifejezetten idegesít. Az utolsó számot ott is hagyom, kitépem magam az "eszköz" hatalma alól.
Elrohanok Hisztéria koncertre, ahol a régi punkokat immáron sörpocakos, de még mindig agresszív csávókként találom. A Hisztéria szintén a nyolcvanas évek óta jelen lévő zenekar, akik valamikor a kilencvenes évek közepén megszűntek, aztán tavaly újra összeálltak: a Sex Pistols God save the queen-jét, amúgy magyarosan, és a Ramones Hey ho, let's go című aranyslágerét nyomják el a 11 órás zárás előtt. Lassacskán belső vérzéseim lesznek, de még átmegyek az angol Napalm Death-re, hogy megkoronázzam ezt a napot. És igen, méltó zárása minden hétfők legdurvábbikának, a Napalm Death kiradírozza a vérsejtjeimet és letépi az arcbőrömet. Ugyan a Toollal ellentétben a koncert pocsékul van hangosítva, a Napalm immáron 25 éve hozza a fejrázós állatságot. A poén az, hogy egyetlen alapítótag sincs már a zenekarban, talán kidőltek. Saját stílusukat grindcore-nak nevezik, de mondjuk ki, ez színtiszta death metal. Halálból akad is bőven, eszement gitárszaggatás és headbangelés, és érdekes a párhuzam: míg a magyar punkok mára jobbosodtak, a Napalm Death 1993-as nagylemezének (Nazi punks fuck off - Dead Kennedys idézet!) teljes bevételét antifasiszta szervezeteknek adta. De elég a politikából, négy-öt Napalm szám után atomrobbanás kezdődik az agyamban: felülök a buszra és egy hétig csak Kalákát hallgatok.
