(Szép)irodalmi pitypangok

A szomszédunkban lakó Pista bácsi májusban mindig átjött hozzánk kákicsot szedni a kertben, salátát és gyógyteát készített belőle. Mivel kertes házban nőttem föl, kiskoromtól ismertem a kákicsot, nem volt meglepetés, hogy a szomszéd bácsi is kákicsnak nevezte a növényt, minthogy véletlenül mindketten ugyanegy zalai városból kerültünk a Duna mellé. Még gyerekkoromban  az úttörőmozgalom egyik dala révén ismereteimben pitypanggá változott Dalos László szövege révén ez a sárga virágú növény:

„Szökkenj pajtás,
pattanj ki az ágyból,
rózsaszínű hajnalt
virágzik a rét.
Dombokon, völgyeken
barangolunk együtt,
menetelő kedvünk
egy ütemre lép.
Kinyílott a pitypang,
kivirult a rét,
sárgarigó rikkant,
víg dala szárnyal szét.
Ocsúdik a kaptár,
döng a kicsi méh,
édes mézre éhes,
száll a virág felé.” (Kinyílott a pitypang)

A pajtásnak szólított-nevezett úttörőket egy ütemre léptető idők előtt mintegy száz esztendővel a tudós Peregriny Elek „[a]z ifjuság tanítására és házi használatra” készített könyvében így írja le a növényt, a barátfejű füvet, amelynek ez a neve egyes szerzetesrendek hajviselete után kaphatta nevét. Ugyanis a kákicsmagok elszállása után az üresen visszamaradt vacok tonzúrára emlékeztet.

„A pitypang. (Der Lőwenzahn. Leontodon taraxacum.) Másképen barátfejü fű, réteken, utak mellett, s minden gyepes helyen nagy bőségben terem. Orsó idomú gyöke sok földön fekvő kárélyos leveleket hajt, mellyek mig fiatalok, szőrösek. Szára egyenes  egyszerű, ág- és leveletlen, sima, üres, s májustól kezdve egész nyáron át, tetején nagy sárga virág van, melly estve és zivataros időben bezáródik. Magvai finom pehelylyel borítvák, mellyeket, ha megérettek, könnyen szét fujhatni.” (Természettörténet)

Tompa Mihály a rövid ideig virágzó pitypangot említi a puszták tavainak és környéküknek leírásában, valóban: délutánra becsukódnak a sárga szirmok.

„Derűlt az ég, – épen napszállta van.
A puszták tava zsibong hangosa
Ezer madár csapdos, hápog, riad,
Egyik el-űl, másiknak most virad.
Csendesen áll a tó piros vize,
Mint egy nagy vérpad veres szőnyege;
Fölé, hosszú sötétlő pallosúl
A sás kardjának megnőtt árnya nyúl.
Körűl, dús rétség s illatos mező,
Melyen selyemfű s bokros perje nő;
Hol a pitypang kevés idő alatt
Megőszül és korán kopasz marad.” (A bölömbika)

A csupán pitypangtól sárgálló földek látványa a gazdálkodás hiányát jelentette. Féja Géza szociográfiájában olvasható, hogyan lehetett és kellett volna hasznossá tenni a földeket:

„Hódmezővásárhely tanyavilágának Kutas a központja, az orosházi határ tőszomszédságában. Kutasnak a Greguss-birtok a csodája, s legkülönb eredménye. Idősb Greguss Máté majdnem félszázaddal megelőzte korát, az alföldi homokon megalapította a gyümölcsös parasztbirtokot. Tizenhat hold kopasz, pusztai földet, legelőparcellát örökölt negyven esztendeje. Ballang [’szélhajtótövis’], király dinnye, pitypang és búzavirág termett rajta. Egy malmot és három tanyát épített azóta, egyik itt fekszik az állomás közelében s fia, az ifjabb Máté vezeti. 47 hold földje van a tanyának, tíz hold belőle dróttal kerített epreserdő, baromfit tenyésztenek benne,” (Viharsarok)

A barátfejű fű név mellé, amelyet Peregriny említett, meg a kákics mellett még tucatszám lehetne sorakoztatni a magyar nyelvjárásokból a pongyola pitypang elnevezéseit: gyermekláncfű, asszonyhűség, pimpimpáré, zsibavirág stb. Az 1956 utáni idők bizonnyal népnevelő szándékú vígjátékának, Darvas József  darabjának szereplői és a kezdő eligazítás:

„PELYVA JÁNOS, a »Pitypang« elnöke
FÜSTÉR PÁL, agronómus
ZSUZSI, a menyasszonya
ROZI NÉNI”
*
„1. Kép
Február vége van, vagy március legeleje. Kora délelőtt. A helyszín a »Pitypang« téesz halásztanyája. Aminek csak a neve halásztanya, mert halászni itt sehol sem lehet. Az épület inkább egy kis üdülőhöz hasonlít: lent egy tágas társalgó, fönt az emeleten néhány vendégszoba.” (Pitypang)

A – Karinthy Frigyes humorával szólva – „népiesch” mű termelőszövetkezete viseli a Pitypang nevet. A való világban Előre, Fejlődés, Haladás,  Harcos út, Szabad Május, Út a szocializmus felé, Vörös október, Vörös csillag téeszek voltak nem kis számban, amelyek az elvtársak szerint közel álltak a néphangulathoz, bár Kossuth, Petőfi, sőt Búzavirág elnevezések is voltak ugyanily megfontolásból. Ekkortájt a  líra világában inkább a pitypang látványos termése jelenik meg, Bittei Lajos éppen a téeszek erőszakos szervezésének idején, 1952-ben jelentette meg szonettját:

„Mint holmi laza, pehelykönnyű felhő,
úszik a pitypang a rét zöld egén;
oly semmiség, hogy egy sóhajnyi szellő
szétzilálhatja gömbjét könnyedén.

Hajótörésre ítélt lélekvesztő
a pille perc levegőtengerén;
s ha nyílik a sok apró ejtőernyő,
száll a mag, mint egy könnyű költemény.” (Pitypang)

A sok apró ejtőernyőt persze minden gyerek, akár cigány, akár magyar, szereti ráfújva szélnek ereszteni, bár Leksa Manush versében éppen a szél viszi el a bóbitás magokat:

„Pe sano piroro
Sal parno khamoro.

Ake yekh... oke shtar…
 Ay, cik but len an char!

Java me, khushava,
Dake sikavava.

Ne so si adava!?
Kay kana les chxuva?!

So lijava dake,
Sikavava lake?!

Sig balval phurdiya
Te an vast mu yacha

Yekh sano piroro.
Kay isi khamoro?” (Phurdvalo)

*

„Vékony a száracska,
Rajt fehér napocska.

Itt is egy… ott is öt…
Száz is a fű között!

Legszebbjét szakajtom,
Anyának ragyogjon.

De mi ez? Mi esett?
Kezemből hova lett?

Mit viszek anyának,
Markomban mit láthat?

Szél jött, szerteröppen,
S ott maradt kezemben

Egy vékony száracska.
Hol van a napocska?” (A pitypang. Györe Imre fordítása)

Negyven versben beletörődő fájdalommal mondja el emlékeit unokájáról – aki háromévesen elhunyt – Áprily Lajos, aki Szentgyörgypusztán élve jól ismerhette e tavaszi sárga virágot:

A fényes május, áldott szép idő,
a pitypang‑bóbitától szőke rét.
Nem én fúvom már, nőtt a kis tüdő,
s olyan boldog, hogy ő fújhatja szét. (Annának hívták)

A pitypangmagok, ‑bóbiták repülése Zelk Zoltán versében más kerül szóba. A növényi életről beszél ugyan, a sárból, a földből való kiemelkedésre, a repülő magvacskák fénybe, napba repülését olvasva érthető, hogy az emberi életről van szó:

Az őszi szélben diadalmasan
s mégis lágy lengén, mint a fellegek,
mint gyermekfelhők, egy pitypang repül.
Vágyódva nézik bokrok, fenyvesek.

Ó, meddig lengtél pitypang, száradon,
lesve, hogy szállnak hajnal s alkonyat?
Ó, meddig vártad, törpe, rab virág,
hogy eljön-e az őszi pillanat

s véle szabadítod, az őszi szél,
mikor fonnyadt szárad majd elhagyod
s körülkerenged égi, óriás
testvéred, a fénybóbitás Napot?

Repülj hát pitypang, szálljál, hisz tudod:
a szár bújt előbb a földből elő
s a szárból bontotta ki életed,
áttetsző bóbitáid az eső,

s bár életednek nincs értelme több,
csak amíg szállsz, a foszló pillanat:
a szárnak köszönheted e csodát,
mely rothadni az avarban maradt.

Mert nem repülhet más, csak aminek
életet sár, homok, agyag adott,
amit a föld varázsa hív elő,
csak az éri el az eget, Napot. (Pitypang)

Gyermekszemmel láttatja a nyarat, a  pitypangok buborékját Bella István:

„Június, június,
a világból ki ne fuss,
ábécé és egyszeregy,
virágbécé s meggyszeregy.

[…]

Előbb még bokádig ért,
most térdedig ér a rét,
pitypangbuborékokat
fúj szélszálakon a nap.” (Június)

A kislányok a virágzó pitypangokból koszorút szoktak fonni, fejecskéjüket díszítve ezzel. Nemcsak effélével köszönti Weöres Sándor a nyolcvanéves írót, hanem „mákvirág füzérrel”, amelyben a mákvirág aligha csak növényként értendő… Weöres tréfálkozó kedvét az életévek számának tizedelése is mutatja:

„Felköszöntlek Bandi
Ibolya bokrétával
rózsa csokorral
semfüsemfa koszorúval
borostyán iszalaggal
mákvirág füzérrel
pitypang lánccal
árvácska koronával –
nyolcesztendős lettél
s a hat hét évesek pukkadjanak meg.” (Illés Endrének)

Sötét, leverő hangulat van Gergely Ágnes versében, de a hóesést a pitypangok szálldogálásának látványa‑emléke szelídíti meg:

„Szent Dávid megőrült.
Valahol temetnek.
Sír, jajgat, bőg a hegedű
a lompos gyászmenetnek.
Hulongó hóesés van,
vagy csak esőz a pitypang –
egy lámpa kockát tart az útra,
talán sohase pirkad.” (Éjféli temetés)

Egyik népmesei ihletésű hosszúversében Juhász Ferenc elmondja egy királyfi történetét, akit apja tanítatott, hogy jó uralkodó legyen. Az ifjú azonban megismerve a tudományokat elfordul a világtól, az élet és halál titkát megy el keresni. Egy alkalommal emberi koponyára akad, ahhoz szól hamleti töprengéssel. Úgy véli, ember, illetve az embert jelképező koponya a pitypang bóbitájánál is gyengébb:

„Hatalmad hova lett te csont-buborék,
amit a teremtés fújt vala a nyakra,
szappanhab-gömbnél is romlandóbb agyag,
hova lett világ-rendező agyad?
Pitypang pelyhét a könnyű szél, a tűz-ujjú nyári ég
nehezebben rontja szét, mint téged az idő,
az ember-szívet megkeserítő!” (A halhatatlanságra vágyó királyfi)

A sokféle pitypangábrázolás és -példa sorába Karinthy Frigyes is beillik egy verssel, amelyik ugyan az elején nagyon elüt a virágtól, amely a címben szerepel. Később már „Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé | Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé” kapkod valami vagy valaki… Karinthy zsenialitása ebben a finom erotikus értelmezhetőségből is kitűnik:

„Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! ‒ mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán ‒
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá ‒ szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő ‒ élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom
Megmondom ‒ várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így ‒ hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így ‒ még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? ‒ A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva bosszuságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám ‒ anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom –
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
Felhőbefúró forgószél tetején?” (Pitypang)

Aki így és ezért kapkod pitypanglány után, aligha szorul gyógyteára.