(Szép)irodalmi fokhagymák

Most, több évtizeddel később Horatius versével szemléltetem,  hogy mit tapasztaltam:

 „Parentis olim siquis inpia manu
     senile guttur fregerit,
edit cicutis alium nocentius.
     o dura messorum ilia.
quid hoc veneni saevit in praecordiis?
     num viperinus his cruor
incoctus herbis me fefellit? an malas
     Canidia tractavit dapes?”

*­

„Ki apja vén torkára merné átkozott
     kezét emelni, annak adj
fokhagymát enni, gyilkolóbbat, mint bürök!
     Ó, mit kibírsz, paraszt-gyomor!
Viperavért főztek talán
     e kotyvalékba titkon? Vagy Canidia
löttyentett itt rossz főzetet?”

(Quintus Horatius Flaccus–Bede Anna: Maecenashoz  – aki fokhagymával kínálta)

Nem csupán a híres mecénás élt fokhagymával (Allium sativum), hanem a széles néptömegek is. Shakespeare antik tárgyú tragédiájában Menenius és Cominius Caius Martiusról, azaz Coriolanusról beszélve, a plebsről, a mesteremberekről így esik szó:

 „MENEIUS.
Kérlek, mondd, mi hír?
Hejh, rossz fa ég a tűzön… Szólj, mi újság?
Ha Marcius a volszkokkal egyesült…

COMINIUS.
Ha!
Ő istenök; mint olyan lény vezérli
Őtet, kit nem természet alkotott, de
Nagyobb erő, s azok jönnek vele
Reánk tacskókra olyan bizalommal,
Mint a gyerek pillét űz, vagy legyet
Öl a mészáros.

MENEIUS.
Szépet tettetek
Ti s társitok. Hogy hetvenkedtetek
E mesteremberek voksával, e
Foghagyma-rágókkal!”

*

„MENEIUS 
Pray now, your news?
You have made fair work, I fear me. – Pray, your news? –
If Marcius should be join'd with Volscians, –

COMINIUS
If!
He is their god: he leads them like a thing
Made by some other deity than nature,
That shapes man better; and they follow him,
Against us brats, with no less confidence
Than boys pursuing summer butterflies,
Or butchers killing flies.

MENEIUS
You have made good work,
You and your apron-men; you that stood so up much
on the voice of occupation and
The breath of garlic-eaters!” 

(William Shakespeare/Petőfi Sándor The Tragedy of Coriolanus)

A mesteremberek nem voltak finnyások, mint a római költő, Horatius, aki barátnőjét, Canidiát is gyanúsítja a fokhagyma túlságos használatával, Canidiát amúgy méregkeverőnek tartották, a költő valamiként összeveszett vele. Mikszáth egyik regényalakja Rimaszombatban a városkában terjedő illatok alapján tájékozódik:

„Amint végighajtatott Görgey, érezte a cser savanykás szagát (hát ez itt egy cserzővarga), majd a fokhagyma csiklandozó illata kezd terjengeni, ez a kolbásztól és a kocsonyától származik, a hentes háza előtt mennek.” (Mikszáth Kálmán: A fekete város)

A mindig nem éppen kívánatos szagokról számol be Münnich Ferenc, aki mint k. u. k.-s tiszt 1915-ben fogságba került, életrajzi könyvében a fokhagyma illatáról is ír – nem éppen kellemes kapcsolatban. Valóban hosszú utat járt be Münnich, hiszen 1956-ban a szovjet vezetés egy része őt támogatta Kádár Jánossal szemben, akit viszont Nyikita Sz. Hruscsov. Münnich elvtárs a rendszer második embere lett.

„Megérkeztünk Krasznéba. A lengyel csendőrség lekergetett minket a vonatról és vagy ötszázunkat beterelt valami raktárfélébe, amelynek kátrány-, latrina- és fokhagymaszaga volt. Három-négy órát töltöttünk ebben a raktárépületben úgy összepréselve, hogy egy lépést sem tehettünk, a kezünket is alig mozgathattuk.” (Hosszú út)

A Weöres Sándor által leírt versalak csupa, a régi magyar emberre jellemző élelmiszert cipel, és persze fokhagymafonatot: 

„Egy véka rák, egy borjufej,
dülledt nyelvű, befagyott szemű,alatta zsírtól gyöngyöző
fehér-vörösen hullám-eres
szalonna, kis köteg füszer,
fokhagyma-füzér és zsenge pár 

kakaska-tojócska még élettől langyosan
függött a vállán ringatózva szíjakon;
aztán lerakta terhét, egy zugolyba ült,
térdén nyugtatva goromba súlyos ökleit,
mint aki sokat hozott, de mit sem háborít,
csak súnyt szeme forgott nyugtalan.”

(A föld meggyalázása) 

A magyar néphit a legkülönbözőbb betegségekre – giliszta, kolera, kígyómarás, mellgyulladás, torokfájás, fülbajok, vérnyomás-ingadozás stb. – orvosló-gyógyító hatásúnak tartotta a fokhagymát. Szemverés ellen is jó, a házat is óvja, ha küszöb alá teszik. Tehénelléskor az istálló ajtaja fölé kötötték, Szent György napján a tehén szarvára kötötték. Illyés Gyula nevezetes szociográfiájából is vehető példa:

„Apróbb nyavalyáknak a pusztán is akadt tudója.
Aki az állatok betegségéhez értett, azt az emberek a maguk bajáról is bizalommal kérdezgették. Gyomorfájdalmak ellen a kocsisok a lovakba éppúgy katángkórófőzetet töltöttek, akár saját magukba. Vérhasra, amely elég gyakori volt köztük, az apróbojtorján főzetét használták. Epegörcs ellen kígyóhagymát, érelmeszesedés ellen fokhagymát pálinkában, megfelelő ráolvasással.”
(Puszták népe, 1936)

A népi vallásosság szokásaival szintén összefonódott a fokhagyma ételként is, gyógyszerként is:

„A karácsonyi asztalra helyezett vagy a karácsonyi vacsoráról eltett fokhagymát (ekkor általában mézbe mártogatva ették, gyakran a vacsora kezdőfogásaként) különösen hatékonynak számított.” (Magyar néprajzi lexikon, 1979)

A zsíros kenyeret fokhagymával ízesítették, azonban ínséges időkben zsír nem mindig volt, maradt a hagyma mintegy zsírozásra. Arany János a tőle szokatlan, kissé vaskosabb humorú köszöntőjében van ennek nyoma:

Ezzel visszafordult dunyhájába,
János pedig fogván taligába,
Útra indult, s mint malac rívása,
Messze zörg a talyga nyikorgása.
Szűkön van most Pálnak ott fent hája,
Azt siratja fakó taligája.
Mert a disznók mind pokolra mentek;
Foghagymával zsíroznak a szentek.
Ámde János sehogysem tűrheti,
Hogy fülét a talyga sértegeti,
A tengelyre köpköd, mindhiába,
Annál jobban csikorog agyába’.
Mit tegyen? vizelni kezd az árva
A marokfa száraz oldalára.
Hajh de mig ő kerekét locsolja,
Balgatag fővel meg nem gondolja:
Hogy minálunk térdig ér a sár, víz.
(Névnapi köszöntő Borbély Pál szalontai főjegyző névnapjára, 1846)

A jobbágyok nyikorgó kerekű szekeréről másutt is ír Arany, itt a parasztember általános szegénységére utalva:

„Dölyfös uri kocsis” becsmérli az országúton andalgó, a vármegyének robotoló jobbágyot, mintha az elitta volna a kocsikenőcsöt:

„Földi, a kerékagy siratja a hájat!
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.”

(A szegény jobbágy, 1847)

Juhász Ferenc verse azt szemlélteti, hogyan és mivel kezelte a munka során szerzett sebét:

„Akkor még vékony kisfiú voltam.
Ültem fekete klottgatyában a földön. A lában nagyujját a szájamba vettem. És szívtam a vért, köptem a vért.  hangyákra, a tücskökre, a sáskákra, a katicabogarakra, a földre. aztán a sebszájas nagyujjat szőlőlevélbe csomagoltam. Fokhagymaszár fölfújt növénycsövével betekertem. s kapáltam tovább.”

(A halott feketerigó)

A múlt századi falusi életből jött Nagy László meséjében egy kismalac nem akar kigömbölyödni, tompora csak egy fokhagymagerezd:

„De a hízást a malacka
elfelejtette, tagadta.
[…]
Ne félj, nem ruglak pokolra,
tomporod sovány, hegyeske,
mint a fokhagyma gerezdje!”

(Csodamalac)

Ennek a hasonlításnak fesztelen közbeszédbeli alkalmazása nem csupán malackákra vonatkozhat, amint forró, kánikulai nyárban sétáló csajokról (volt?)  tudható a világháló egy szövegdarabjából:

„A minap Budapest belvárosában sétálgattam, és nem egyszer jött velem szembe vagy mászkált előttem olyan csaj, akinek nem sikerült megfelelő hosszúságú rövidnadrágot találnia valamelyik fast fashion üzletben. Vannak ezek a »hot pants«-ek, de a forrónaci nem jelenti, hogy az eleganciáról is le kell mondani. 2021-ben ne kelljen már arról írnunk meg beszélgetnünk, hogy legyen az a short eggyel hosszabb, hogy eltakarja a fokhagymagerezdeket. A férfiak szerint lehet, hogy valamilyen szempontból szexi, de ma már egyáltalán nem számít dögös megjelenésnek alapjáraton.” (https://www.femcafe.hu/cikkek/fashion-beauty/miert-loghat-meg-mindig-ki-a-nok-feneke-a-rovidnadragbol-2021-ben)

Esterházy Péter anekdotikus írása a hölgyek és a fokhagyma viszonyát mutatja be:

„Az öreg Gundel – örömében – mindig langusztát adott föl Csáthnak. 900 gramm, szerkesztő úr, annyi! Nem-e lesz az sok, az a fokhagyma?, érdeklődött egy, az író társaságában lévő könnyű hölgy. Fiam, jegyezze meg, [a] mondott fűszerből sose sok. Jó, pubi, megjegyzem. Csáth kapásból sírva fakadt, úgy esdekelt bocsánatért.”

(A kitömött hattyú. A languszta.)

Nem csupán a Csáth [Géza] mellett lebegő („könnyű”) hölgyek fokhagyma iránti ellenszenve ismeretes, már Xenophón is megírta, hogy a férjeket igazolta feleségeik előtt a fokhagymaevés, hogy nem léptek félre:

„– Uraim – kiáltott fel Kharmidész –, Nikératosz úgy akar hazamenni, hogy bűzlik a [fok]hagymától, így a felesége azt hiheti, senkinek eszébe se jutott megcsókolni őt! – Zeuszra, ez igaz – erősítette meg Szókratész.” (Lakoma)

Tovább olvasva Horatius föntebb idézet versét, kitűnik, hogy fokhagymás szerelmi helyzetről is ironizál az Augustus‑kori költő:

„Tréfás Maecenas, bármikor ha megkívánsz
     ilyesmit, azt óhajtom én:
hárítsa el csókod kezével kedvesed,
     s húzodjon ágyad szélire!”
*
„at si quid umquam tale concupiveris,
    iocose Maecenas, precor,
manum puella savio opponat tuo,
     extrema et in sponda cubet.”

A körülmények úgy hozták, hogy bő négy évtized során munkahelyi szobámban töltöttem néhány napot és éjt. Ott is vacsoráztam mindig (!) füstölt szalonnát fokhagymával. Ott is aludtam egy keskeny kanapén, némi jóindulattal mondva: ágyon (sponda), amely (Canidia-féle) puelláknak amúgy sem kínált helyet.

A kép illusztráció. Forrás: Shuttertock