Túl nagy terhet raknánk Anne Helgesen rendező vállára, ha ennek a ritka konstellációnak minden lehetséges következményét rajta akarnánk számonkérni. Vagyis ha azt várnánk, hogy most végre megszületik az igazi, az egyetlen és visszavonhatatlan Ibsen. Mégis ott bujkál bennem a kisördög: a színre állító honfitárs, aki nyilvánvalóan érti és érzi a 123 éves kora ellenére élőn lüktető szövegnek azon finomságait is, melyekről nekünk, gyarlón a fordításba temetkező színház-látogatóknak sejtelmünk sincs. (Apropó, fordítás: az előadásban használt Bart István-féle szövegből lecsipkedtek apró részleteket, helyenként frissítették a textust, másutt kommentárszerű kiegészítésekkel látták el, tán így akarván még realistábbá tenni az amúgy is túl realista előadást.)
Addig azonban eltelik két, unalmasnak éppenséggel nem, ám feszültnek semmiképpen sem mondható óra az előadásból. Az ötletek csupán ötletek maradnak, s bár lehetne rájuk építeni, a kötőanyag nem elég erős. Kifejező lenne például a Werle foteljében terpeszkedő Hjalmar és a mellette lévő lábtartón szorongó Gregers képe, s az is szemléletesen fordítaná le testbeszédre a két szereplő viszonyát, amikor Gregers és az általa zordonan felelősségre vont Werle dühödt-óvatos, néma "tánclépésekkel" közelít egymáshoz. Folytatás, továbbgondolás és reakció nélkül ezek pusztán a még éber néző számára mutatós momentumok, ám nem telnek meg valódi tartalommal. Howard Lloyd díszletével hasonló a helyzet: a Werle nagykereskedő szalonját ábrázoló puccos enteriőrre most ne vesztegessünk sok szót, sokkal izgalmasabb a csupa ferde síkból, fenyegetően dőlő falakból, lejtős padlóból összeeszkábált, egyszerre szűkös és mégis tág Ekdal-otthon. Azaz lehetne izgalmas, ha az egyetlen erőtlen geget erőltető Gregersen kívül bárki reagálna a különös térre, amiben élnie és mozognia kell.
A játszók nemcsak a térre, egymásra sem igen figyelnek. Esetenként olcsó magánszámok váltják ki a közös munkát: a kunkori farkú frakkban rohangászó kamarások ripacskodása vagy az Oszter Sándor deklamálta Werle-paródia az előadás meghaladhatatlan mélypontja. A szöveghez betanult (ideális esetben persze azzal együtt megszülető) koreográfia tisztességgel, ám gépiesen előadatik, de az egész felháborítóan idejétmúlt és hazug. A hazugságnak vannak itt avatottabb művelői is: Bartus Gyula Hjalmarja szájtáti óriáscsecsemő, saját emlékművét szorgosan építgető, rövidlátó clown, önnön pótolhatatlanságától elérzékenyülő, üresfejű fráter. Ezt csupán Tege Antal határozatlan és hangsúlytalan, a szentenciózus igazságokat a rivalda felé fordulva prezentáló Gregerse nem veszi észre, aki a második felvonást a színpad szélére szorítva, eddigi jelentéktelenségét a végsőkig fokozva tölti. Pedig Hjalmart könnyű kiismerni: Kovács Edit érzékeire igen, ám értelmére kevésbé támaszkodható Ginája is profin olvassa a szomorú bohóc egyszerű jelzéseit. Ők viszont keserédes házaspárbajuk vívása közben látványosan megfeledkeznek valakiről, akiről nekünk semmiképpen nem szabad. A Hedviget alakító, mindössze 14 éves (!) Kesjár Katinka játszi könnyedséggel lesz az előadás legjobbja. Hedvigje ártatlan és tiszta, érzékeny és őszinte. Veszélyes szerep és egy még el nem rontott színész kivételes egymásra találása. Ösztönös tehetségének elismeréssel adózva mondhatjuk: nincs még veszve minden.
