Vajon milyen nyomok maradnának egy ember utáni tájban?

A Liget Galéria terébe lépve a hagyományos észlelési módok azonnal érvényüket vesztik. Nem stabil formákból felépülő kiállítás fogad, hanem egy utópisztikus, ember utáni táj, amelyben a néző sem maradhat külső szemlélő: maga is a mű részévé válik. A padlón különféle elemekből és anyagokból felépülő hálózat terül szét, amelyben elmosódnak az emberi és természeti, a létrehozott és a képződött, a természetes és a mesterséges közötti határok. A plafonról hibrid, csápos, lényszerű formák ereszkednek alá, amelyek egyszerre keltenek testi és nehezen megnevezhető, idegenszerű érzeteket. A falakon két kép különös tájat fest. A tér egyszerre von be testileg és bizonytalanít el: ismerősnek hat, mégis idegen marad.

A falon Csatlós Asztrid két táblaképe kozmikus tájként vagy mélytengeri látványként nyílik meg, miközben sejtburjánzásra, ideghálózatra vagy gyökérzetre is emlékeztet. A képek éppen attól izgalmasak, hogy nem lehet eldönteni, testet látunk-e vagy tájat, valami nagyon közeli belső világot vagy egy tőlünk teljesen idegen közeget.

Akvarellalapú képei és installatív megoldásai nem lehatárolható formákat, hanem átmeneti állapotokat mutatnak meg; a foltok, szivárgások, hálózatos elágazások és rétegzett felületek egyszerre idéznek kozmikus és biológiai struktúrákat.

Metzing Eszter munkái nem egyszerűen tárgyak a térben, hanem mintha annak eleven, érzékeny szereplői lennének: ember utáni létezőket tesznek láthatóvá. A boroszilikát üveg és a latex társítása különös feszültséget hoz létre. A törékeny és a puha, az áttetsző és a bőrszerű, a rideg és az érzéki minőségek egyszerre vannak jelen bennük. A textilfelületeken kirajzolódó, érhálózatra emlékeztető vonalak mintha egy ismeretlen organizmus belső szerkezetét, valamiféle lény központját tennék láthatóvá. A csápszerű nyúlványok egyik pillanatban életet adó gyökerekre emlékeztetnek, a növekedés és terjedés képzeteit hívva elő, a másikban viszont már a burjánzás, az élősködés, a bomlás vagy akár a ragadozás nyugtalanító hangulatát keltik. Egyszerre hatnak ismerősnek és idegennek, testközelinek és űrlényszerűnek, zsigerinek és nehezen azonosíthatónak.

Bár Csatlós Asztrid és Metzing Eszter eltérő médiumokkal és hangsúlyokkal dolgoznak, az alkotói személyiség itt nem válik mereven elhatárolhatóvá, inkább egy közös gondolkodási és érzékelési folyamat rajzolódik ki.

A művek nem a szerzői ego különállását hangsúlyozzák: a kiállításban nem az a fontos, hogy melyik gesztus kihez tartozik, hanem az, ahogyan a formák és anyagok egymásra reagálnak. Ebben a térben semmi sem hat teljesen lezártnak: a munkák egymásba kapaszkodnak, és közben a környezettel is állandó viszonyban maradnak. A kiállítás így nem egyszerűen két művész munkáinak találkozása, hanem egy közösen létrehozott közeg, ahol a hangsúly nem az elkülönülésen, hanem a kapcsolódásokon van.

A tárlat arra is rákérdez, milyen érzékelési módok maradnak érvényesek ebben a közegben: elegendő-e a látás, vagy a befogadás szükségképpen testi, haptikus, zsigeri tapasztalattá válik, amelyben a vonzás és a viszolygás, az ismerősség és az idegenség egyszerre van jelen? Csatlós Asztrid ember utáni tájai és Metzing Eszter ember utáni lényei ezen túl azt is vizsgálják, milyen viszonyok, formák képzelhetők el az antropocén horizontján túl. Azt kérdezik, milyen világ képzelhető el az ember kitüntetett helye után.

A kiállítás ereje éppen abban van, hogy nem lezár, hanem nyitva hagyja ezeket a kérdéseket. A néző nem kívülről figyeli ezt a világot, hanem maga is belekerül abba a bizonytalan, mégis érzékileg nagyon erős mezőbe, ahol test és táj, anyag és érzékelés, emberi és nem emberi már nem válik el élesen egymástól.

Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu