Csendbeszéd – Rendhagyó beszámoló Kurtág György operájának kapcsán

Messziről kezdem. Egy anekdota szerint a 19. század felülmúlhatatlan hegedűs ikonja – nem Paganini! – vendégül látta Robert Schumannt. Egy órán keresztül ültek egymással szemben – szótlanul. Majd a vendég felpattant, közölte, milyen jót beszélgettek, és hálásan megköszönve a vendéglátást, távozott. A magyar származású Joachim József szalonjában zajlott le ez az anti-diskurzus.

Az elmúlt hétvégén a hamburgi Elbphilharmonie már-már futurisztikus hangversenyarénájának központi karéjában ülve jutott eszembe a történet a Fin de partie (Végjáték, A játszma vége), Kurtág György életművet summázó operájának zajos fogadtatása közben. Igaz, kellett ehhez a délelőtti találkozás a Komponistenquartier-rel, azaz a város káprázatosan gazdag zenei miliőjével – Hasse, Telemann, Carl Philip Emmanuel Bach, Mendelssohn, Mahler, Ligeti – a Petersstraße vöröstéglás skanzen Hanza-házai közt. Az utolsó állomás a Brahms-múzeum volt. Nem csoda, hogy Joachim – Johannes Brahms barátja, muzsikustársa és egyben pártfogója – szelleme megidéződött az est végére.

A kurtági életmű univerzalitása – mint minden igen jelentős zeneszerző esetében – egyben összefoglalója is az azt megelőző korszakok értékre számot tartó zenei stíluselemeinek, eszközeinek. Egyfajta ráépülés – a mai zenei nyelvezet teljes tárházát felvonultatva. Ebben az értelemben múlt és jelen kétszeresen kapcsolódott össze, egymást erősítve. Nemcsak a város zenei múltja, hanem maga a hamburgi hangversenyterem múltra épített (hiszen egy hajdani raktárépület képezi az építmény alapját), hipermodern épülete is ezt a folytonosságot szimbolizálta.

Az opera szövegkönyvét képező Samuel Beckett-színdarab számomra a végső kilátástalanságról szól: bunker, szemeteskukák, kerekesszék, kietlen háttér, emberi mivoltukra már csak nyomokban emlékeztető figurák. Tartalmuktól megfosztott emberek – gyakran értelmetlen – utolsó segélykiáltásai. A kommunikáció kiürülése, szaggatottá válása. Végtelen pesszimizmus. Ebben a pillanatban valóban azt érzem: VÉGE. És akkor jön a kurtági zene, amely emberi gesztusaival, káprázatos hangzásvilágával képes megnemesíteni a szöveget és tartalmát egy élhető, élvezhető dimenzióba helyezni. Felemelkedünk. Mire, ha nem erre van szükségünk a bennünket körülvevő, mai kegyetlen világ realitásai között?

Kurtág György zenéje szép. Ki merem mondani. A kiüresített szavaknak életet, értelmet, érzelmi tartalmat ad, széttördeltségüket formai ívbe rendezi. Itt érzem igazán autentikusnak az opera lecsupaszított, kamarazenei hangzásvilágát. Kurtág György esszenciáját adja saját életének, gondolkodásának, viselkedésének, őszinte érzéseit hangszeres gesztusokba transzponálja.

Ahhoz, hogy ezt felismerhessem, élménnyé sűríthessem magamban, olyan előadókra van szükség, akik otthonosak ebben a kurtági világban, anyanyelvi szinten „zenélik” azt. Sorban a legelső helyen a fiatal zenészek alkotta Danubia Zenekar áll. Ők tartották életben a megszakítás nélkül több mint két órán át tartó operát. A zenekar muzsikusai szívet melengetően valósították meg a szerzői akaratot: beszéltek hangszereiken, szükség esetén pedig ezernyi hangszínbeli árnyalataikkal az énekes szólistákat kommentálták. Feltűnő volt hangszeres jártasságuk a kortárs zene előadásmódjában, ami igen jó fényt vet a hazai zeneoktatás változatlanul magas színvonalára. A mű előadása rendkívüli koncentrációt igényel – klasszikus zenekari mondást idézve: „még a mobiltelefonra sem lehet pillantani”. Hallgatva az egymást követő két németországi produkciót – a második a kölni Filharmóniában hangzott fel –, úgy érzem, a Danubia Zenekart professzionális teljesítménye végérvényesen a legmagasabb kategóriájú zenekarok közé helyezte.

A következő helyen Markus Stenz nevét kell kiemelnem. Karmester és zenekar között tökéletes harmónia teremtődött már a próbák során. Megjegyzése, mely szerint az operát legjobban ez a zenekar játssza – tudhatja ezt, hiszen ő dirigálta a milánói Scala-beli bemutatót és az összes azóta elhangzott előadást – csak tovább növelte ezt a kölcsönös bizalmat. Stenz a legnehezebb feladatot oldotta meg a legjobban. A zenei gesztusok közé folyamatosan beékelődő szüneteket zenei folyamatokkal, feszültségekkel töltötte fel, hatalmas ívet vonva a mű fölé. Beszélt a csend.

A négy énekes szólista – Hillary Summers, Frode Olsen, Haja Zsolt, Leonardo Cortelazzi – teljesítménye is lenyűgözött. Gégepróbáló szerepeiket a lehető legtermészetesebben szólaltatták meg, mintha hétköznap is így társalognának egymással.

Büszkeséggel töltött el, hogy magyar vagyok. Köszönöm Kurtág Györgynek, a Szólistáknak, a Karmesternek, a Danubia Zenekarnak, valamint a termekben szűnni nem akaró idegen kezek tapsának!

A nyitókép Daniel Dittus fotója.