Diana hercegnő kedvenc zenekara a maga módján lázadt

A szélesvásznú, egzotikus helyszíneken forgatott történetmesélős klipjeik reflektáltak az Indiana Jones-, a James Bond- és a Mad Max-mozikra is. A zenekar karrierje szinte napra pontosan akkor indult, amikor megjelent a háztartásokban a Music Television. A Japan, az Ultravox és a David Bowie-féle new wave találkozott itt a Chic-féle diszkóesztétikával, ugyanakkor hiába jelentett minőségi szórakoztatást a Duran Duran zenéje, legtöbben a nevük hallatán a nyolcvanas évek blockbuster klipjeire és a magazinos fotósorozataikra emlékeznek. A 2024-es reissue albumkiadások azonban megmutatják, ami egyébként is nyilvánvaló: a Duran Duran minden idők egyik legizgalmasabb, komoly popérzékenységgel rendelkező, részben new wave vagy éppen new romantics hatású zenekara. 

A Duran Duran része a magyar popkultúrának is, és nemcsak azért, mert a honi Step zenekar mindenestül vitte a zenekar imázsát és hangképét, hanem mert a nyolcvanas években, miután kifáradt az úgynevezett őszinte, kemény rock, a művházas Korál- és P. Mobil-koncertek helyett a tizenévesek a helyi presszó videódiszkójába mentek, többek között a Duran Duran klipjei miatt. A videódiszkóban nemcsak klipek villóztak, mielőtt bepörgették volna a diszkógömböt, a tinik csavaros fagyit nyalva megnézhettek egy olasz zombifilmet. A Duran Durant előszeretettel mutatta be a Zenebutikban Juhász Előd is, a Reflextől az A View To A Kill James Bond-betétdalig.

Nemcsak a Világ Ifjúsága-poszterek köszöntek vissza lánykollégiumok falairól, de az egyik legerősebb szubkulturális törzsi háború is hozzájuk kötődik. A Depeche Mode rajongóival vívtak csatákat a nagyszünetben, a kollégiumi szobákban és az építőtáborokban. Mivel a Duran Duran tagjai már a karrierjük kezdete óta divatérzékenyek voltak, és együtt dolgoztak Kahn & Bell-lel és Antony Price-szal, majd később Vivienne Westwooddal és Giorgio Armanival, nem volt kétséges, hogy ők lettek a lányok kedvencei, míg a fiúk inkább a Depeche Mode-ért rajongtak.
 

A Duran Duran 1979. április 5-én húsz ember előtt adta első koncertjét a Birmingham Polyban, majd a szintén birminghami Rum Runner klub rezidens zenekaraként a szemük láttára bontakozott ki a New Romantic mozgalom. Ugyanakkor őket már a kezdet kezdetén az érdekelte, hogyan hozhatják közös nevezőre a New York-i Studio 54 Giorgio Moroder-féle elektrodiszkóját a jazz-funkkal, a Chic diszkós pozitivizmusával, a Japan bemutatkozó albumának hangképével és Bowie berlini korszakának ambícióival. Sokat akartak, és nagyon bejött nekik.

Míg a hallótávolságon belüli helyi bandák, mint a reagge-s UB40 vagy a skára építő The Beat a társadalmi problémákra voltak érzékenyek, az Angliát majdnem két vállra fektető óriási munkanélküliségre, addig a Duran Duran mindenkit elvitt egy egzotikus körutazásra, ahol a lányoknak cseresznyefagyis a mosolya. Őket hallgatva a tinik a teniszpólós, sportzakós felső tízezerben érezhették magukat, míg ki nem nyitották a házuk kapuját, és szembe nem jött a valóság.

Amikor 1980 májusában Simon Le Bon dalszövegeivel, verseivel a kezében meghallgatásra érkezett a zenekarhoz, már tagja volt a bandának az egy hónappal korábban csatlakozott Andy Taylor gitáros, aki a Melody Makerben megjelent hirdetést olvasva kereste meg a fiúkat. Egy hónap próba után a klasszikus felállásban – Simon Le Bon énekes, John Taylor basszusgitáros, Andy Taylor gitáros, Roger Taylor dobos és Nick Rhodes billentyűs – már az Üvegtörők című punkfilmben feltűnt Hazel O'Connor előjátszói voltak.

Egy percig sem volt kétséges, hogy komoly ambíciók és kvalitások mozdultak meg, és a nagy lemezkiadók – például a Phonogram és az EMI is – keresték a kegyeiket, majd a Sex Pistolst is leszerződtető Dave Ambrose csábította el őket az EMI-hoz. A Duran Duran a Beatles iránti tiszteletből ment az EMI-hoz, és kezdte meg a lemezfelvételeket a gombafejűek stúdiójában, az Abbey Roadon, aztán nem ott fejezték be, de ez részletkérdés volt. Ennél fontosabbnak bizonyult az, hogy David Bowie és Iggy Pop producerével, Colin Thurstonnal dolgozhattak együtt. Már zajlottak a bemutatkozó album felvételei, amikor 1980. december 8-án John Lennont meggyilkolták. Ez annyira letaglózta a zenekart, hogy egy darabig a munkálatokkal is leálltak.

A Beatles visszatérő hivatkozási alap lesz a Duran Duran történetében, hiszen a Beatles-féle első brit inváziós hullám után, majd Simon Le Bon zenekarának sikerei után vették be az Egyesült Államokat a nyolcvanas évek elején ismét az angol bandák. A brit média a Fab Five becenevet adta a Duran Durannak, a The Beatlesre aggatott Fab Four becézés után. Amikor 1981. június 15-én megjelent a cím nélküli bemutatkozó albumuk, olyan slágerekkel, mint a Girls on Film, a Planet Earth vagy a Careless Memories, a brit slágerlisták 3. helyén landolt, és 118 héten (!) keresztül maradt a top 100-ban.

Az albumot szerették a művészeti főiskolás, new wave-re fogékony diákok, de mivel a hangszerelésben megjelentek a pumpáló szintipoptémák és az újromantikus modor, a tinilányok szívét is elrabolták.

Ebben kulcsszerepe volt a klipeknek, amelyekben a zenekar tagjai érzékeny, de vagány újgazdag ficsúroknak tűntek, és mivel pont akkor indult a Music Television is, a költséges promóciós klipjeik olyan csodafegyvereknek minősültek, hogy nemcsak Nagy-Britannia, de az Egyesült Államok is kapitulált előttük. Jellemző, hogy a Girls on Film videóklipjét 1981. augusztusban vették fel, két héttel azután, hogy az Egyesült Államokban elindult az MTV, de persze ekkor még nem lehetett tudni, hogy a csatornának mekkora befolyása lesz a globális zeneiparra. A Duran Duran már az első dalok írásakor tudta, hogy hová szeretné magát pozicionálni. Jó példa erre a Night Boat című, részint a Kraftwerket is idéző dal. Eredetileg Le Bon egy éjszakai buszos élményéből írta, majd az utasokat átrakták egy fenszibb közlekedési eszközre, az éjszakai hajóra.

A következő év végére a bemutatkozó lemez platina státuszú lett, amit részint már a második albumnak, az évtized egyik legnagyobb hatású munkájának, a Riónak köszönhetett. A Rióval ért csúcsra a Duran Duran, az album az Egyesült Államokban is óriási siker volt, visszaidézve a hatvanas évek beatlemániáját. Amikor a zenekar a Hungry Like the Wolf és a Girls on Film sikere után az Egyesült Államokba utazott, teljes lett a káosz. Volt egy dedikálásuk a New York-i Times Square-en, ahol olyan nagy lett a felfordulás, hogy a rendőröknek le kellett zárniuk a környék utcáit.

A Rio a nyolcvanas évek monolitja, óriási hatással volt a korszak hangzására, olyannyira, hogy kiszorította a hagyományos gitárcentrikus rockot a rádiókból, megteremtve a totális popot, fülbemászó refrénekkel, tökéletes klipekkel, hibátlan fazonokkal, topmodellekkel, a kor csúcstechnikáival, egzotikus helyszínekkel, egzotikus nőkkel, úgy, hogy minden a jó ízlés keretei között maradt. Valahogy úgy, ahogy egy divatmagazinban is. Minden felvétel sláger lett, és klipek nélkül is működtek. Ott a címadó dal, a Rio, a Hungry Like the Wolf, My Own Way, Lonely in Your Nightmare, a Hold Back the Rain, és ott a Save a Prayer is, és hát ott a cover, Patrick Nagel ikonikus grafikájával, ami maga a nyolcvanas évek. Ez a grafikai világ köszön vissza a korszak dezodorjairól, más egyéb termékeiről, pólókról, táskákról.

De mégsem a klip és a látványtár a legfontosabb, nem a magazinesztétika, hanem többek között a pazar ritmusszekció, John Taylor slap-basszusa, amit bizonyára Prince is irigyelt. Ez a professzionális ritmika és hangszerelés magasan a mezőny fölött volt, ráadásul a Duran tagjai pimaszul jóképűek voltak, és ami ennél sokkal fontosabb: eszményi színpadi emberek, akik belakták, sőt meghódították a teret. Mindehhez kellett Le Bon szuggesztív karaktere is, akit hallgatva átsiklottunk a sokszor értelmetlen szövegeken. Szükség volt Nick Rhodes melodikus szintetizátortémáira is, de még a haloványabb Andy Taylor gitáros is hozta a jellegzetes, „csúszkálós” technikáját, és markáns alakja lett ő is az összképnek.

A Rio és a következő, az 1983-as album, Seven and the Ragged Tiger arról szól, hogy milyen önfeledt érzés volt tinédzsernek lenni a nyolcvanas évek elején. Utóbbi volt a zenekar harmadik stúdióalbuma, és az utolsó, amely listavezető volt Angliában. A Cannes mellett készült albumban az a nagyszerű, hogy majdnem megismételte a Rio felülmúlhatatlan sikerét. Az együttes Montserrat szigetén dolgozott, mégis nehezen haladtak a dalok írásával, Nick Rhodes össze is esett a stúdióban, és kórházba kellett szállítani. A munkálatok közben vissza kellett menniük Angliába, hogy játsszanak Károly hercegnek és Diana hercegnének a Villa Parkban.

Később, egy másik, már Sydney-ben található stúdióban John Taylor hajba kapott Alex Sadkin producerrel, mert nem tetszett neki az anyag keverése, és ez végül oda vezetett, hogy Taylor megalapította a rövid életű Power Station zenekart. Az album szépen teljesített, első helyen debütált az angliai listákon, egy hét alatt Nagy-Britanniában több mint egymillió példányt adtak el belőle, olyan slágerekkel biztosítva a zenekar pozícióját, mint a Reflex, a New Moon on Monday, Union of the Snake, ráadásul 1984-ben két Grammy-díjat is nyertek.

A zenekar lendülete az 1986-os keltezésű Notoriousszal tört meg, de ezt nem nevezhetjük bukásnak, hiszen Angliában 16., Amerikában pedig a 12. volt a listákon. Ugyanakkor az album hangvétele eltért az első három album slágerpopos irányától, érettebb, funkosabb lett a hangzás, ráadásul a címadó dal az Egyesült Államokban a dicsőséges második helyig jutott, Angliában pedig a 7. lett. A lemezt a zenekar a legnagyobb válsága kellős közepén írta.

A felfoghatatlanul sikeres 1984-es turné után kreatív pihenőt írtak be a naptárjaikba, majd amikor eljött az új lemez felvételének ideje, kiderült, hogy Roger Taylor még mindig olyan kimerült, hogy nem tudta folytatni a munkát, míg Andy Taylor keményebb irányokba szerette volna vinni a zenekar hangvételét. Előtte készült a csapat egyik legjobb felvétele, a View to a Kill című James Bond-betétdal, és ekkor lépett fel utoljára az összes eredeti tag együtt a Live Aiden.

1986-ban a megmaradt három tag folytatta a munkát, Nile Rodgers gitárossal és producerrel, aki olyan ikonokkal dolgozott együtt, mint David Bowie vagy Madonna, és csatlakozott hozzájuk a dobos Steve Ferrone, aki többek között Chaka Khannal is zenélt. Warren Cuccurullo 1987-től lett a Duran Duran turnégitárosa, aztán pedig teljes jogú tag. Az Alfred Hitchcock inspirálta Notorius a zenekar első felnőttlemeze, több szám is Hitchcock-filmekről kapta a címét. A Notorious (magyarul: Forgószél), a Vertigo (magyarul: Szédülés) és a Rop (magyarul: A kötél), ami végül a Hold Me címet kapta. Andy Taylor nem maradt ki teljesen a felvételekből, néhány helyen hallható a játéka, például az American Science-ben az első gitárszólót ő játssza. Érdekesség, hogy a Skin Trade című dal kislemezborítóját több országban is betiltották, mert meztelen nők láthatók rajta.

Bár a Duran Duran 1983-as albuma után készült két dala, a The Wild Boys és az A View to a Kill hatalmas siker lett, a zenekar mégis elfordult ettől a már érettebb hangvételtől, és tovább emelték a tétet, egy funkos, már-már Prince-t idéző lemezzel. A magyarázat szerint már nem akartak az első sorokban hangoskodó tiniknek lemezeket írni. A zenekar bár jól öregedett, ugyanakkor a címadó dalon kívül nem szállítottak igazi nagy slágert. Cserébe viszont első osztályú fickós funk-pop albumot kaptunk.

A Duran Duran a nyolcvanas éveket az 1988 őszén megjelent Big Thing című albummal zárta. Ebben az időben már a new wave avíttnak tűnt, de a szintipop sem volt igazán menő, viszont egyre népszerűbbek lettek a house-klubok. A zenekar részint ezt az új trendet is beépítette a zenéjébe, ugyanakkor számos dal – például az All She Wants Is, a Do You Believe in Shame? idézte meg a nyolcvanas évek eleji nagy korszakot. Warren Cuccurullo már mindegyik felvételen játszik, de ekkor még nem teljes értékű tagja a csapatnak.

A Duran Durannel is az történt, ami minden más zenekarral, amelyeket a tinédzserek emelnek magasba: a rajongóik kinövik őket. De vannak előadók, akiknek a trendek csak afféle díszítőelemek voltak a zenéjükben, mint egy bross valami újromantikus ingen. A Duran Duran a Rióban a cseresznyefagyis mosolyról énekel, amiről azóta sem tudjuk, hogy valójában mire gondolt Le Bon, de arról, hogy milyen a minőségi szórakoztatás, milyen a Duran Duran örvénylő new wave diszkója, arról 1981 óta van fogalmunk.