Csáki Judit: Cserhalmi. Nem lehet mindennap meghalni. (Opten Books, 2024)
A könyv ereje: Cserhalmi György részéről a kimondás, az őszinteség, a szembenézés, a kételyek, a hibák vállalásának, az összegzésnek és a tanulság levonásának a képessége, Csáki Judit részéről a súlyozás, a lendület, az olvasmányosság. Összességében az a mítosztalan sűrűség, amitől egyszerre lesz színészportré és korkép.
Az ideális olvasó: Cserhalmi György kortársai, színház- és filmrajongók. Nem feltétlenül kell tisztában lenni azzal a több mint kétszáz film- és ugyanennyi színházi szereppel, amelyet a színész eljátszott, meg a korral, amelyre pályája esett, de még a feketeöveseknek, sőt, ahogy az előszóban megjegyzi, még magának Csáki Juditnak is jó néhány olyan név bukkan fel, akikhez jó, hogy van lábjegyzet. (Amiből egyébként többet is elviselne a kötet.) Mert ők azok, akiknek van saját élményük a könyv lapjain legtöbbször felbukkanókról Latinovits Zoltántól Major Tamásig, Székely Gábortól Bódy Gáborig, hogy csak néhányat említsünk. Az anekdoták által árnyalt portré rajzolódik róluk, és persze vannak, akiknek az arcéle vázlatosabb vagy épp csak felvillan. Ezeknek az olvasóknak nem kell magyarázni a kultúrpolitikai és a közéleti kontextust sem, hiszen ugyanazokat az álmokat vágyva és ugyanazokat az illúziókat elvesztve ők is gyermekei és tanúi voltak a kornak.
A színházi vagy filmes pálya elején állóknak az derül ki az életútinterjúból, hogy Cserhalmi mítosztalanítva is, vagy talán úgy igazán nagy színész, aki ennek megfelelően a pálya ethoszát is pátosztalanul fogalmazza meg. A fiatalok ahhoz kaphatnak muníciót Cserhalmitól, hogy nem elmenve, hanem itt maradva miért kell és hogyan lehet elkerülni ebben a testre-lélekre veszélyes szakmában a mindennap meghalást. Valós példákból derül ki, hogyan lehet élni egy keretek közé szorított rendszerben, hogy mit hoz, ugyanakkor milyen árral jár a függetlenség.
A forma különlegessége: A kötet formailag nem interjú, hanem egy hatalmas monológ, de nem véletlen, hogy nem néger vagy szellemíró – korosztálya szerint kinek hogy áll jobban billentyűzetére – írta. Cserhalmi jól beszélő interjúalany, közéleti megnyilvánulásai íráskészséget is mutatnak, ami összességében jó alapanyagot jelent egy ilyen könyvhöz, de ez még nem elég. Kell hozzá Csáki – aki egyébként a beszélő közbevetéseiben időnként meg is jelenik, Cserhalmi vitázik vele vagy megerősíti őt –, aki nem egyszerűen hallgat és lejegyzetel, hanem szerkeszt, csomópontokat választ ki, a kronológiába meg az elkalandozásba is dramaturgiát tesz.
Gyárfás Dorka: Kulka (Corvina Kiadó, 2024)
A könyv ereje: Kulka János részéről a sebezhetőség, a bizonytalanság, a hangulati és önértékelési hullámzás, a veszteségekkel való megküzdés különböző stratégiáinak a felvállalása. Gyárfás Dorka részéről a formai ötleten túl az empatikus háttérbe vonulás és háttérben figyelés képessége. Mindkét tekintetben komoly személyiségformáló-edukációs hatással bír a könyv. (Tapasztalat.)
Az ideális olvasó: Bárki, aki Kulka János iránt nem bulvárszinten érdeklődik. Aki lehet, hogy csak Mágenheim doktorként találkozott vele, de nosztalgiázástól mentesen és teljességében is kíváncsi a színész pályájára. Aki mer elvonatkoztatni attól, hogy a történet főhőse egy stroke-ot elszenvedett, afáziás ember, és nem a sajnálat alapattitűdjével akarja megismerni annak sorsát. Aki vallja, hogy a műfaji egyneműségnél unalmasabb nincs, mert bár tragikus színészsorssal állunk szemben, színházi aranyszabály, hogy még a tragédiába is, azt egyszerre oldandó és erősítendő, kell a humor. Nem állítom, hogy emiatt, de okos döntés, hogy a könyvet nem a veszteségek feletti keserűség, hanem a csöndes melankólia és az elengedés derűje hatja át. Aki mer zavarba jönni attól, hogy egy sok mindentől és még több mindenkitől elzárkózó híres ember megnyílik, és őszintén és szemérmesen beszél magáról, vágyairól, félelmeiről, hétköznapi problémáiról. Akinek stroke-ot elszenvedett, afáziával élő családtagja vagy közeli ismerőse van.
A forma különlegessége: Két közhellyel kezdem. Az egyik: a színház csapatjáték. A másik: a királyt a környezete teszi azzá. Hogy jönnek ezek ide? Gyárfás Dorka felkereste Kulka Jánossal a színész életében fontos helyszíneket, ám mindig volt ott egy kísérő, egy közeli hozzátartozó, barát vagy alkotótárs, akivel ott közösen éltek át eseményeket. Így a Kulkában feltörő emlékek akaratlanul is másképp csatornázódtak, a portréhoz pedig egyszerre kapunk két perspektívát. A főhős emlékezik, felidéz, megél, továbbgondol, asszociál, az útitárs szintén, így árnyalódik, gazdagodik az olvasó képe a színészről. És van ennek a döntésnek még egy fontos mentális következménye: Kulka János biztos lehet abban, hogy a legfájdalmasabb pillanatokban sincs egyedül. Ráadásként a jelenre és a múltra vonatkozó direkt közlések a narrátorként (is) fellépő Gyárfás Dorkának köszönhetően még egy dimenziót kapnak, így az olvasó hozzáképzelheti a tekintetekből, a pillantásokból, az összerezzenésekből, az érintésekből, a mosolyokból, egyáltalán: az apró gesztusokból plasztikussá váló személyiséget.
Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, Oláh Tamás, Porogi Dorka (szerk.): Színházi szavak. A megszólalás alakzatai a magyar színházkultúrában. (Theatron Műhely Alapítvány, 2024)
A könyv ereje: Ritkán elmondott vagy még a tágabb szakmai nyilvánosságban sem ismert történeteket tár az olvasó elé, amelyekből kirajzolódnak, sőt sok esetben felkerülnek a szakma mentális térképére az elmúlt hét évtized színházi gyakorlatát megalapozó, sok esetben a földrajzi vagy a műfaji periférián működő műhelyek.
Az ideális olvasó: A színháztörténet iránt mániákusan érdeklődők mellett azok a színházi alkotók, akik szeretnék pontosan látni, miben élünk, illetve tudni, hogy merre mehetünk, ezért kíváncsiak a „honnan jöttünk?”-re is.
A forma különlegessége: Az interjúk eredetileg nem a nyilvánosságnak, hanem doktori dolgozat részeként készültek, emiatt kevésbé szerkesztettek. A kérdezők ugyanis a „régi SZFE” Színházi Kreativitás Eszközök műhelyében, dolgozatuk részeként az államszocialista színháztörténet különböző, kánonon kívüli jelenségeit vizsgálták. A szaktárs kollégák forrásértékű beszélgetései, hiszen az interjút készítők az interjúalannyal azonos területen alkotnak, külső és belső nézőpontot hordoznak, hiszen a beszélgetések egyszerre hordozzák az elemző és a résztvevő szempontjait.
