Sándort elhallgattatták, kiutálták: csodálkoztam rajta, hogy túlélte

Portré

Csoóri Sándor 1953-ban a Nagy Imre által meghirdetett kormányprogram után elindult egy úton, és egészen a haláláig nem tért le róla – mondja felesége, Balogh Júlia. A kétszeres Kossuth-díjas szerző az említett úton sok mindent megtapasztalt: szeretett, szerették, megbüntették és elhallgattatták, elárulták. De mindeközben írt, a világ nagy kérdéseit feszegette. Születésének 95. évfordulója alkalmából emlékeztünk rá.

Balogh Júlia és Csoóri Sándor
Balogh Júlia és Csoóri Sándor

Úgy tudom, hogy Csoóri Sándornak volt egy fogadalma, hogy nem szeretné szemüveges értelmiségi nővel leélni az életét. Hol találkoztak, hogyan ismerkedtek meg?

Nekem is volt egy, a Sándoréhoz hasonló fogadalmam. Miután elolvastam a Nomád napló című kötetét, kijelentettem, hogy ezt az embert nem szeretném megismerni, mert aki ilyen jól ír, annak biztosan vannak más fogyatékosságai. A Jóisten viszont másképp rendelkezett.

Molnár Gusztáv szerkesztésében jelent meg a Tenger és diólevél című tanulmánya, ugyan csak egy rövidített változat, mert a román hatóságok nem engedték meg a teljes anyag közlését, mégis nagy dolognak számított, hogy – bár cenzúrázva, de – a Kriterion Könyvkiadó vállalta. A kötet kapcsán találkoztunk először. Illyés Gyula adta meg a telefonszámát, felhívtam, ő pedig arra kért, hogy nagyon sok a dolga, de ha a Keleti Károly utca felé járok, akkor menjek fel hozzá. Elég gyakran jártam arra, így felvittem hozzá a kötetet, amit Dávid Gyula küldött Kolozsvárról. Erre ő úgy emlékezett vissza, hogy hozzá mindig sok ember járt, de úgy érezte, akkor bejött valaki. Megtisztelve éreztem magam.

Azt mondta, hogy Csoórinak ez a kötete igazi nyomot hagyott önben, ez a ’79-ben megjelent Nomád napló volt, de, ahogy az imént is elhangzott, ezen belül a Tenger és diólevél című nagyesszéje is megihlette. Hogyan emlékszik vissza a könyvek által megismert íróra, és hogyan változott meg ez a kép, miután találkoztak?

Az írásai révén felépíthettem egy ideális Csoóri-képet. Azt viszont elárulhatom, hogy nem kellett csalódnom azután sem, miután 1981-ben találkoztunk. Harmincöt esztendőt töltöttünk együtt a haláláig. Különleges volt ez a kapcsolat, követni és segíteni a megpróbáltatásaiban, a szó legnemesebb értelmében szolgáltam őt.

Azt sokan tudjuk, hogy ön volt az, aki Csoóri műveinek nagy részét lejegyezte. Egy korábbi interjúból viszont az is kiderült, hogy első körben csak a prózai szövegeket, mert a verseket kizárólagosan ő maga szerette legépelni. Volt erre valami konkrét indoka?

A verseket – mert a költészet volt számára a legfontosabb – mindenestől magáénak érezte. Egy idő után viszont azokat is rám bízta. Kézzel írt, akárcsak Németh László. A számítógépbe én vittem be a szövegeket – majd közösen elolvastuk, összevetettük. Ha akart, javított rajta. De ő nem úgy javította az írásait, mint bármelyik másik író, aki az adott szövegbe javított bele – Sándor, ha kellett, újraírta az egészet. Ilyen esetekben nekem sem volt könnyű dolgom, nekem is volt mellette elég munkám, de mindig szívesen segítettem neki. Elmondhatom, hogy nálam jobban senki nem ismeri Sándor írásait.

Csoóri Sándor
Csoóri Sándor

Milyen volt az életritmusa, hogyan dolgozott?

Reggel korán kelt, legtöbbször hét óra körül már az íróasztalnál ült, ez nagyjából délig tartott. Ezután kezdődött a közéleti munka, szaladgált mindenki ügyében, loholt és intézkedett, tárgyalt.

Az élete során többször megbüntették – politikai okokból –, ebből néhányat én is átéltem vele. Az első alkalom akkor történt, amikor arra kapott ösztöndíjat, hogy szociográfiát írjon. Aztán azt visszavették tőle, mert megjelent a Tudósítás a toronyból című írása a 60-as évek elején, s ez bizony nem felelt meg az akkori kívánalmaknak. Emiatt maga Kádár elvtárs is felhúzta a szemöldökét. Vissza is vették az ösztöndíját, ahogy említettem, holott a szüleit is abból segítette Zámolyon. Nehéz volt a parasztság élete akkoriban. Másodszor a húszéves évfordulón, az Iszapeső című regényéért büntették meg, mert megírta, hogy mi történt Budapest felszabadításakor. Ezt a Kortársban közölték, de nem volt itthon Simon István, a főszerkesztő a megjelenés idején. A hazatérését követően sok problémája származott ebből, Sándort is letiltották jó néhány esztendőre.

1977 januárjában a csehszlovák ellenzék politikai nyilatkozatát, a Charta ’77-et harminchárom magyar értelmiségi is napokon belül egyetértően aláírta, köztük Sándor is. Kocsis Zoltán is benne volt, még egész fiatal művészként. Csupán azért úszhatták meg börtön nélkül, mert éppen akkor készült Kádár János először nyugatra, Németországba és Olaszországba, és szólt neki a titkára, hogy nem látogathat Nyugat-Európába bebörtönzött értelmiségekkel a háta mögött.

Mi volt az a közös témájuk, ami szinte naponta előkerült?

Mindent megbeszéltünk. Nagyon sokat tanultam tőle, „meg is rontottam”. Nagy komolyzene-kedvelő lett. Együtt jártunk a Zeneakadémiára és a Müpába is. A Böszörményi útra jártam a református templomba. Akkor még egy Debrecenyi Károly István nevű református lelkész szolgált ott, utána következett Bogárdi Szabó István, akiből később püspök lett. Sándor is velem tartott, visszaszokott a templomba. Újra rendes hívő protestáns lett, ez is az életünk része volt.

„Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! / Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet” – mondta Csoóri. Miben látszott meg leginkább az, hogy ő az élet szerelmese?

Aki a verseit olvassa, aki ismeri őket, az rögtön rájön, hogy mit jelentett Sándornak az élet. Voltak különös vallomásai.

Hadd osszak meg az életéből néhány, csak rá jellemző történetet. 1978-ban a Forrás című folyóiratban megjelent volna Egy nomád értelmiségi című írása. Amikor ezt az illetékesek elolvasták, megrémültek, és a néhány ezer kinyomtatott példányból zsilettpengével kivágták a tanulmányt, viszont elfelejtették kitörölni a tartalomjegyzékből az írás címét. A kecskeméti nyomdászok viszont ügyesek voltak, azonnal készítettek másolatokat, s az elkezdett terjedni az egész országban, így sokkal nagyobb port kavarva, mintha csak egy vidéki lapban jelent volna meg ez az esszé. Ennek köszönhetően jött létre a Nomád Nemzedék mozgalom, amit az egyetemisták indítottak el a 70-es évek második felében. Nagy botrányt kavart Duray Miklós Kutyaszorító című kötetéhez írt előszava. És még sorolhatnám…

A félig bevallott életben fogalmazza meg először, hogy miért nem merjük elmondani azt, ami a feladatunk lenne. Ír arról is, hogy hány meg hány olyan házi összejövetelre emlékszik, ahol a kor minden válságot okozó gondja, őrülete, szörnyűsége szóba került, de nem mertek küzdeni ellene a rossz beidegzettségük miatt, a többség annyi fáradságot sem vett, hogy leírja ezeket a gondolatokat. Korszakok múltak el ezeknek a tudatosítása nélkül. Van Sándornak ezzel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolata: „már a jövőben is múltra ítéltettünk”.

Csoóri Sándor és Balogh Júlia
Csoóri Sándor és Balogh Júlia

Ahhoz képest, hogy ennyire mozgalmas élete volt, utolsó éveiben visszavonultan élt, nem akart kilépni a közéletbe.

Úgy mondanám, hogy visszavonultatták. Elhallgattatták. 1990-ben jelent meg a Nappali hold című naplójegyzete. Ebben van Sándornak egy másfél mondata, amelyik Görömbei András szavaival élve a magyar irodalom legnagyobb fantomháborúját indította el. Akkor mindenből kiutálták. Azt végigélni dermesztő volt. Csodálkoztam azon, hogy ő ezt túlélte. 186 írás jelent meg akkor ellene. Úgy érezték, hogy egy antiszemitával állnak szemben, miközben szegény Sándor soha életében nem szerette volna megszabni senkinek, hogy ki hogyan legyen magyar. A Csak hallgattam a vádakat… című interjúban beszélt erről először, 2006-ban: „A Nappali hold néhány vitatásra érdemes mondata után én lettem a nemzeti Mefisztó. A gonosz. A fajgyűlölő. Csak hallgattam a vádakat. III. Richárdnak kellett volna lennem, hogy előző életemhez képest akkorát változzam, amekkorát a hirtelen támadt ellenségeim érzékeltek.” Ettől kezdve ő visszavonult.

A legnagyobb gondja az volt, hogy szerinte a gyűlölködők sohasem kérdeznek, mindig csak kijelentenek. Pedig az élet tele van nagyobbnál nagyobb kérdésekkel, amelyekre válaszolni kellene. Neki ez a sors is adatott a többi mellett. A rendszerváltás után ez volt a legnagyobb pofon, amit az úgynevezett szabadságban kaphatott. Tudni kell róla, hogy 1953-ban a Nagy Imre által meghirdetett kormányprogram után elindult egy úton, és egészen a haláláig nem tért le róla.

Milyen Csoóri-kép él önben most? Mi az, amire legszívesebben visszaemlékezik?

Nagyon sokat utaztunk együtt a világban. Én a televízióval is sokfelé járhattam, ilyenkor a legnagyobb türelemmel várt haza. Erről több versében is írt. Szépek voltak az esztergomi nyarak. Szerette az embereket, de nem engedett mindenkit közel magához. Élete végéig voltak igazán kitartó barátai.

Az egész élete egy csoda volt. Zámolyról parasztfiúként indult, majd elkerült Pápára a református kollégiumba, ott vált belőle gondolkodó ember. Nagyon könnyen besorolják őt a népi írók közé, ahogyan Illyést és Németh Lászlót is, miközben egyikük sem volt a szónak abban az értelmében népi író, mint Veres Péter vagy Sinka István. Ők egyetemesek voltak, Illyés, Németh és Csoóri Sándor is.