Petőfi Irodalmi Múzeum, 2025. február 2.
Tisztelt hölgyeim és uraim, Kedves Barátaim!
Soha nem váltottam szót személyesen Csoóri Sándorral. Ismertem őt távolról, mint ahogyan a köztünk járó félisteneket ismeri az ember. De nem boroztunk együtt, nem adott baráti tanácsot, nem szolgáltam a seregében. Lehetne, maradhatott volna ismeretlen nagyság, a hús-vér valóság fölött ragyogó fényű hideg állócsillag, ami tájolási pontként segíthet még ideig-óráig. Csakhogy a csillagok fényével az a baj, hogy egyszerű halandóként az égre tekintve nem tudhatod, hogy mire a fénye ideér, addigra a kibocsátó égitest nem változott-e fehér törpévé, vagyis hogy amit látsz, az nem holtak harca-e.
Szóval maradhatott volna számomra Csoóri Sándor szobor a magyar panteonból.
De nem az lett. Gyakorlatilag most döbbentem rá, hogy sorsszerűen föl-fölbukkan a közszolgaságom ideje alatt. Mert ha jól számolom, ez már a harmadik születésnapi köszöntő, amit Csoóri Sándorról, Csoóri Sándornak mondok. Az elsőt Csoóri 90. születésnapján még zöldfülű főigazgatóként mondtam itt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban az egyik legelső nyilvános megszólalásomként. A másodikat tavaly, egyfajta főigazgatói cikluszárásként a Hagyományok Házában. Az első megközelítésben Csoóri ködmetaforáját kölcsönöztem annak a leírására, amiben élnem és dolgoznom adatott, emlékeztetésképpen ideidézem: „Csak szurkáljuk azt a ködöt, amiről Csoóri beszél, ami rátelepedik az agyunkra, és »ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket«.”
A második beszéd ideje alatt a megélt kulcsfogalmam a szívkör volt. Azt méricskéltem éppen, mekkora a szívköröm, és arra jutottam, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum élén leszolgált öt évem alatt a szívköröm Kárpát-medencényire tágult. A tavalyi beszédem tehát egyfajta összegzésként készült, beszámoltam Csoóri Sándornak az egymandátumnyi idő alatt elvégzett ködoszlatásról – és közben fogalmam sem volt arról, hogy néhány hét múlva valami radikálisan más kezdődik.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Hát itt állok megint, és próbálom megfogalmazni Csoóri Sándornak, hogy pontosan miben is kérnék tőle segítséget. Önző álláspont, az igaz, nem hagyom békén, szükségünk van rá. Az alapkérdés úgy tevődik fel: mennyivel lettünk kevesebbek nélküle – és mennyivel lettünk többek általa.
Az utóbbira valamivel könnyebb a válasz. Amikor Csoóri Sándorról beszélünk, akkor nem pusztán egy költőt idézünk meg, hanem egy olyan emlékezetet, amelyben ott van 1956 forradalmi hite, ott van a magyar parasztság megélt sorsa, ott van a népi kultúra szépsége és pusztulása fölött érzett fájdalom. Ott van a rendszerváltás bizonyossága és kiábrándultsága, az összetartozás és a széthullás drámája. És ott van a hit, hogy magyarul írni és magyarul gondolkodni nem magánügy, hanem egy közösség ügye.
Csoóri nem volt egyetlen műfajba zárható. Vers és esszé, szociográfia és film, politika és költészet egyetlen csillagmagként élt benne. Tudta, hogy a világot nem lehet szilánkokban megérteni. Hogy aki a nyelvért harcol, az a történelemért is harcol. Aki a szavakat óvja, az az igazságot is védi. És aki az igazságot védelmezi, az a nemzetet szolgálja.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ fejlesztési stratégiájának írásakor tettünk egy vállalást: hogy erőnk és tehetségünk szerint végiggondoljuk az addig végig nem gondolt gondolatokat még akkor is, ha a következtetés nem fog tetszeni nekünk. Szembenézni önmagunkkal a magyar valóban ma nehezebb, mint valaha. Amikor – az ő szavaival – „tömérdek dolog vált láthatóvá előttünk, pazar tálalásban”, épp akkor vagyunk a legvakabbak arra, „amit érdemes volna látni”. A technológia „finom szigetelése” egyre vastagabb páncélt von körénk. Már a halált is képernyőn nézzük, már a szerelmet is virtuális térben éljük. De Csoóri ma is figyelmeztet: a távolság nem véd meg semmitől. Csak attól foszt meg, ami igazán fontos. A képernyők özönében elveszítjük a valóságot. Azt a valóságot, amiről Csoóri tudta: nem magától alakul ki – meg kell teremteni, mint egy zeneművet.
De hogyan teremtsünk valóságot, ha már a nyelvünk is megfakult? Ha szavaink nem hordoznak többé súlyt, ha mondataink nem érintik meg a világot? Az anyanyelv – figyelmeztetett Csoóri – elveszhet idehaza is, „ha nem az igazat fejezzük ki vele, ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá”. A magyar nyelv súlyát a magyar igazság adja meg, de csak akkor, ha kimondjuk és megéljük azokat.
A félig kimondott igazságok: a középszer igazságai, tehát tulajdonképpen hazugságok, gondolta a Mester. És Csoóri soha nem alkudott meg a középszerrel. Nekünk sem szabad.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Azt állítottam a bevezetőmben, hogy nincs személyes kapcsolatom Csoóri Sándorral. Ez így ebben a formában nem igaz. Néhány évvel ezelőtt Balogh Júlia elvitt Csoóri zámolyi szülőházához, néztem azokat a vályogtéglákat, amelyeket a nagy világégés után ők vetettek az udvaron, és amelyekből saját kezűleg építette újra otthonukat. Akkor gondolkodtam el azon, hogy vajon mit láthatott az a zámolyi parasztgyerek, aki 1930-ban született egy olyan világba, amely aztán darabjaira hullott szét. Látta még az archaikus paraszti kultúra utolsó pillanatait, a földből és hagyományból élő közösségek természetes rendjét. Aztán látta, ahogy mindez semmivé lesz.
Látta a háborút gyermekszemmel, amikor a front nem történelemkönyvi adat volt, hanem a kertben heverő halott katona. Látta, ahogy a „szép, új világ” traktorai felszántják nemcsak a földet, hanem egy évezredes kultúrát is. Látta 1956 lobogását és vérbe fojtását. A konszolidáció hazugságait, a hallgatás és elhallgatás évtizedeit.
És mindezt nem csak látta – meg is kellett találnia hozzá a szavakat. Mert Csoóri számára az írás nem választás volt, hanem kényszer. A Felröppen a madár még a kezdőként is igazságot szerető költő hangja, de az Ördögpille már azé, aki látja is az igazságot és tudja: a versnek súlya, a szónak tétje van.
De neki ez sem volt elég. Elindult a kamerával a falvakba, hogy rögzítse, ami még menthető. Filmre vette az arcokat, a tekinteteket, mindazt, ami nemsokára már csak emlék lesz. Sára Sándorékkal járta az országot, és amit nem lehetett versbe foglalni, azt elmondták képekkel.
A hetvenes-nyolcvanas években már nemcsak művész volt, hanem a nemzet lelkiismerete. Nem azért, mert ezt a szerepet választotta, hanem mert nem tehetett másként. Amikor a hatalom a felejtést próbálta ráerőltetni a társadalomra, ő az emlékezés erejét állította szembe vele. Amikor szétszakadt magyarságról beszéltek, ő az egységet kereste – nem politikai jelszavakban, hanem a kultúra mélyáramaiban.
A rendszerváltás nagy ígérete után látta a kiábrándulást is. De ez sem törte meg – tudta, hogy a valódi változások nem a politika felszínén, hanem a kultúra mélyrétegeiben történnek. A Nappali hold körüli viták idején is ez vezette: kimondani az igazságot, még ha ez konfliktusokkal jár is.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Ma, amikor Csoóri Sándor kilencvenötödik születésnapját ünnepeljük, nem az évek számát ünnepeljük. Nem is a díjakat, nem is a pozíciókat. Hanem azt a belső szabadságot, azt a meg nem alkuvó tisztánlátást, ami nélkül nincs igazi művészet, nincs igazi gondolkodás, nincs igazi élet. Talán értjük már: Csoóri életműve nem egyszerűen tükre a 20. századnak. Több annál: kísérlet arra, hogy értelmet találjunk a széthullásban, hogy meglássuk az összefüggéseket ott is, ahol már a szétszakíttatást sem értik.
Ezért nem hagyhatjuk, hogy Csoóri Sándor fehér törpévé fakuljon. Mert a tudomány mai állása szerint mivel a fehér törpék már nem termelnek jelentős mennyiségű energiát magfúzióval, az esetleges bolygóik felszínén az élet kialakulásának esélyei minimálisak a rendkívül alacsony hőmérséklet miatt.
Ennyivel lennénk kevesebbek nélküle – és igazi, valóságos magyar életet élnünk adatik általa.
