Ahogy állok Dávid Zita festményei előtt, folyamatosan Jean-Jacques Rousseau gondolatai villannak fel a gondolataimban. Azt érzem ugyanis, hogy Dávid a képeivel pontosan azt az érzést ragadja meg, amit a francia felvilágosodás filozófusa is hirdetett. Az ember eltávolodott ősi, természetes állapotától, a természettel való szerves viszonya pedig felbomlott azáltal, hogy az életét különféle struktúrákba rendezte. Lemondtunk természetes szabadságunkról, és szerződést kötöttünk, hogy megvalósuljon a köz szabadsága.
Skatulyákba tettük életünk minden mozzanatát, és szigorú rendbe zártuk a környezetünket. Most meg vágyódunk vissza.
„Az emberi nyomorúság oka az az ellentmondás, mely helyzetünk és vágyaink, kötelességeink és hajlamaink, a természet és a társadalmi intézmények között fennáll” – írta Rousseau. Valami hasonlót fejeznek ki Dávid Zita festményei is. Ugyanakkor ezek a képek ítélettől mentesek, inkább csak konstatálják a helyzetet, mintsem véleményezik. A művész elemez és kérdez: az épített környezet és a természet találkozásának abszurd jeleneteire irányítja a figyelmünket. Rámutat, hogy a környezetre gyakorolt kontroll hatására az ember és környezetének autentikus viszonya felbomlott.
A galériába belépve rögtön a virágbolt kirakatát ábrázoló festmény fogad minket. Nagyon izgalmas ebben, ahogy Dávid a kétféle minőséget vegyíti egymással. A virágüzleteken sosincs vasredőny. Virágot senki sem akar lopni című művön üvegfal mögött egy burjánzó, színekben tobzódó, ősi és romlatlan állapotot idéző jelenet bontakozik ki. Az ezerszínű virágok szinte egymást túllicitálva igyekszenek kitörni a ketrecükből. Olyan ez a világ, mint Henri Rousseau dzsungelei: egzotikusnak hat, távolinak tetszik.
Az architekturális elemek szigorú struktúrákba rendezik ezt a buja vegetációt, mintegy lecsillapítják féktelenségét, kioltják az esszenciáját. A növények előtt húzódó rács börtönként hat a levelekre és virágokra, a falksíkok geometrikus struktúrába zárja az organikus kompozíciót.
Belül ott van az a vágyott, de elveszített világ, amiről a filozófus Rousseau is beszélt, és ami ma már szinte elérhetetlen távolságba került tőlünk. Életünk és környezetünk struktúrái tették oly távolivá ezt az organikus természetet.
Dávid Zita e festménnyel rávilágít arra is: mennyire abszurd, hogy Monet kertjének szabadon növő virágait letépjük, csokorba kötjük, majd egy vasrács mögé tesszük, hogy az emberek megvegyék, és mindössze néhány napig még gyönyörködjenek benne.
Hasonlóan észszerűtlen jelenetet ábrázol a Friss virágok festmény, amelyben a virágcsokrok egy hermetikusan zárt, üvegből és fémből készült automatában sorakoznak. Ez a geometrikus alakzat teremti meg a távolságot az ember és a természetet jelképező virágcsokor között. Ahelyett, hogy kimennénk a fák közé vagy leülnénk egy vadvirágos mezőn, hogy gyönyörködjünk a sokféle színben, beérjük az előre legyártott csokrokkal. Közben jól érezhetően ott van ebben a műben is az ember ösztönös vágya az organikus természet, a táj, a növények iránt, azonban az urbánus környezetben a természethez való kapcsolódási lehetősége korlátozott és mesterkélt.
Az organikus burjánzás és a urbánus mértani struktúrák éles kontrasztja súlyos kérdéseket vet fel az egyén környezethez fűződő viszonyáról, valamint az ember és a természet együttélésének jövőjéről.
Ugyanakkor Dávid Zita ezt a fajta feszültséget képes oldani a groteszk eszköze segítségével. Mert a szögletesre nyírt falomb, a műanyag zacskóba szorított szőlőfürt vagy a mesterséges fényekkel megvilágított futókák annyira észszerűtlen és természetellenes folyamatokat mutatnak, hogy nem is tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk ezen az egészen. Komolyan: tényleg csak akkor szép a fa, ha szabályos kockára nyírjuk?
A nevetségességet csak tovább fokozza a festmények látványa és címe között húzódó disszonancia. A Díszítésen például fatörzseket látunk, amelyeket szorosan körbetekertek karácsonyi izzókkal, hogy télen azok szolgáltassák a díszvilágítást. A festményen azonban most láthatóan tavasz vagy nyár van, így a kék ég előtt álló lombos fákra tekert zsinórok sokkal inkább tűnnek szögesdrótnak, mint dekorációs elemnek.
A képek drámaiságán a kompozíciók esztétikája is képes oldani.
Dávid Zita aprólékos ecsetvonásokkal, élénk színekkel komponál, így a festményekben van egyfajta derű. A művek a látvány szintjén üdítően hatnak, ugyanakkor épp a szépségük folytán teremtődik újabb disszonancia a megjelenésük és a gondolati tartalom között.
Ezek a finom ecsetkezeléssel megfestett képek elsőre csendéletnek tűnnek, amelyeknek van némi nosztalgikus érzete is. Emberi alakoknak a nyomát sem látjuk. Ugyanakkor minél tovább nézzük e műveket, annál erősebben érezzük az emberi jelenlétet, ami ott van az urbános környezet szigorúságában, megcsináltságában, a környezetre gyakorolt kontrollban is. Vagy éppen abban a bepárásodott műanyagfóliában, ami az alá szorult leveleket gúzsba köti. Az ember ezeken a festményeken az a lény, aki mindent az uralma alá akar hajtani, aki mindent struktúrába akar rendezni, hogy azt értelmezni tudja.
Miközben észre sem veszi, hogy minél erősebb kontrollt gyakorol, annál inkább elveszíti az autenticitást.
Dávid Zita kiállítását elhagyva még sokáig nyomot hagy bennem az a festmény, amelynek középpontjában egy kék papírokkal leragasztott hirdetőtábla áll.
A tábla mögött fatörzsek húzódnak. Az ágak árnyéka rávetül a papírokra, amelyek kéksége magát a felhőtlen, tiszta, napsütötte égboltot idézi fel bennünk. És amikor az jut eszembe, hogy egy urbánus környezetben olyan nagy a beépítettség, hogy az eget valójában mindig csak apró foltokban vagy mértani struktúrákban látjuk, akkor azért kicsit el is szomorodom. Még akkor is, ha érzem ennek az egésznek az abszurditását. Hogy a városban sokszor egy ilyen üresen várakozó hirdetőtábla olykor sokkal nagyobb kék felületet jelent, mint amennyit az épületek az égboltból látni engednek.
Dávid Zita Virágot senki sem akar lopni kiállítása a NaCo-ban május 10-ig látogatható.
Nyitókép: Dávid Zita Díszítés festményének részlete. Fotó: Nagyházi Contemporary/Újvári Csaba
