A perverzitás, szadizmus, mazochizmus és egyéb nyalánkságok elválaszthatatlanul összeforrtak de Sade márki nevével, akire hajlamosak vagyunk a pornográf műveiben olvasható esetek megvalósítójaként tekinteni, holott ezeknek valószínűleg csak töredékét ültette át a gyakorlatba. Persze a XVIII. században a papírra vetett beteges víziók sora épp elegendő volt a sátánéval vetekedő rosszhír futótűzként való terjedéséhez, ami egyúttal az alkotói szabadság határainak ma is aktuális kérdését is feszegeti. A Bárka Színház darab-választása már csak amiatt is szerencsés, mivel a Sade iránt sosem lankadó érdeklődés Dough Wright életrajzi vonatkozásokat és - a Sade műveiből merítő - fikciót vegyítő darabjában a márki új arcaival találkozhat. A főszereplő valójában nem is annyira a márki, sokkal inkább a sade-i filozófia által felvetett alkotói-befogadói felelősség, a szabad alkotás és nem utolsósorban a mindenkori álszent, képmutató ember problematikája. Sőt, a történet tulajdonképpeni főszereplőjévé szinte észrevétlenül a Telekes Péter által rendkívül szuggesztíven megformált de Coulmier abbé avanzsál, aki tragikus hősként bukik el a gonosz elleni kilátástalan küzdelemben.
De Sade márki (Mucsi Zoltán) képzeletünkben méltóságteljes alakja itt egy tragikomikus bohócfigurává változik: állandó ironizálása, a szexuális aktust, erekciót, női és férfi nemiszervet helyettesítő szinonimáinak, metaforáinak és hasonlatainak kimeríthetetlen tárháza folytonosan fel-felszakadó kacajra készteti az épp elborzadni készülő nézőt. Majdnem korhű kosztüm (a kígyóbőr akkoriban talán nem volt annyira népszerű) és rizsporos paróka csak neki dukál, ezzel is elemelve a márkit az elmegyógyintézeti cella falain kívüli események folyásától, a többi szereplő modern öltözete egyúttal a sade-i társadalomkritika ma is metsző élét érzékelteti. A hírhedt írót a történetben a gyengéd lélekre valló szerelem is megkörnyékezi, a fiatal varrólány (Parti Nóra) halála után nemcsak fizikailag, de lelkileg is csupaszon áll előttünk, hogy aztán testrészeinek és az írás lehetőségének elvesztésével jusson el a végső romlásig. A márki és az abbé fordított arányosságban halad végzete felé: Sade fizikailag ugyan megtörik, de nem veszít állhatatosságából, míg a kezdetben meggyőződésesen jóhiszemű abbé nekrofil gyilkosként egy cellában végzi.
A charentoni elmegyógyintézet igazgatójának (Seress Zoltán) fénylő öltönye az előadás egyik legellentmondásosabb - ezzel együtt a jelenre nézve legjellemzőbb - karakterét takarja. A simulékony, kifogástalan modor mögött fokozatosan sejlik fel a tökéletesség látszatát kétségbeesetten, minden eszközt megragadva fenntartani akaró, az abbét brutális gyilkosságra bujtó, elegáns manipulátor. Az előadás kellemes fintora, hogy az igazi ellenlábas - az igazgató - és a márki egyszer sem találkoznak: látatlanban zajló, végzetes játszmájuk villámhárítójául a szerencsétlen abbé szolgál. (Végül Sade így is rátapint az igazgató gyenge pontjára, bár az éles pennát valójában a megcsalt férj fordítja maga ellen tehetetlenségében.)
Az előadás nem ítélkezik, Sade felett legalábbis: a mindenkori álszent, képmutató és pénzsóvár ember kritikáját jól kiegészíti a feketébe burkolt, rácsoktól övezett minimál díszlet (Menczel Róbert), amelyben a márki börtönét, illetve a múlt és jelen közti határmezsgyét egy guillotine-ként aláhulló óriás redőny érzékelteti. Életrajz, fikció, látomás és valóság keveredik Szabó Máté izgalmas, a nézőt minden szinten megmozgató előadásában: valószínűleg maga Sade is élvezné. Egy kicsivel több nyíltszíni perverzióval, persze.
