Egy alig ismert életmű egymásnak ellentmondó részletei bontakoznak ki a Nemzeti Galéria új kiállításán. Ezek különösen akkor szembetűnők, ha az ugyanebben az időszakban alkotó Zichy Mihály munkásságával vetjük össze, akinek másfél éve rendezett nagy kiállítást a Galéria.
Mindkettő már gyerekként ígéretes tehetség jeleit mutatta. Aztán Borsos is, Zichy is Waldmüller bécsi iskolájába került, az akadémikus festészet tökéletes elsajátításán túl mindkettőt vonzotta a természetből ihletet merítő új szemlélet. A tanulóévek után a lágy vonásairól, szép arcéléről híres "csinos" Borsos Bécsben maradt és megtalálta a helyét a kifinomult császárváros biedermeier közegében, míg Zichy Pétervárra került és a cári udvart szolgálta festészetével.
1848 megrázó hatással volt Zichyre, aki egy időre feladta jól menő udvari állását és fényképésznek ment. Borsos azonban, noha egyik legszebb portréja, a Nemzetőr Pest 1848-as polgármesterét, Rottenbiller Lipótot ábrázolja, továbbra is sikeres volt Bécsben, annyira, hogy a Bach-korszak mélypontján, 1850-ben maga Ferenc József is vásárolt tőle képet. Őt nem befolyásolták a történelmi jelentőségű események. 1860-ban hagyott fel a festészettel, miután a bécsi tőzsdén mindenét elvesztette; ekkor azonban egy életre letette az ecsetet. Pestre jött fényképésznek, majd - mint a Szép Juhászné vendéglő még mindig jóvágású vezetője - 1883-ban, már a világvárossá fejlődő Budapesten halt meg.
Andrássy Gyula
A kérdések folyamatosan ott érezhetők a Galéria mostani kiállításán, de nem mondatnak ki. Inkább az életmű hiányzó pontjai körvonalazódnak a tárlatot előkészítő kétévnyi kutatómunka eredményeképpen. Soha ennyi Borsos-képet nem láthatott a közönség: az utolsó kiállítás - amelyet 1971-ben Veszprémben rendeztek meg - harmincvalahány képével szemben most vagy 70 vásznat állítottak ki. Mellette a kor legdivatosabb bécsi festőinek párhuzamos vásznai jelzik, milyen magas szinten dolgozott Borsos. Sok képe még ma is lappang, és noha a Lányok bál után (1850) a magyar festészet egyik legtöbbet reprodukált, legismertebb darabja, számos művét csak nyomatról ismerjük.
Ez a széles áttekintés tehát alaposan körüljárja Borsos József kvalitásait. Először a bécsi festőét, aki a biedermeier ízlést képes volt erotikával és valódi szépséggel párosítani, a közhelyes témákat - szigorúan a felületen maradva - tökélyre vinni. Aztán a pesti fotográfusét, aki húsz év alatt több mint 40 ezer felvételt készített a kor jeles személyiségeiről, végigfotózta az 1967-es országgyűlés alakjait, a fellendülő színházi élet nagyjait, Liszt Ferencet leányával, a férfias arcélű Cosimával, és Lendvay Mártont, akiért bolondult a pesti színházszerető közönség; merev tartású politikusokat és arisztokraták csemetéit, úgy, hogy a portréfestészet szabályait egyszerűen átköltöztette a fényérzékeny lemezre. Közel 300 fénykép látható a tárlaton Borsos és Doctor fényképészek névkártyái után, egy jól menő műhely termékei. Precíz portrék, mesteri beállítások. Semmi tévelygés a képzelet irányába.
A műtörténetben nincs helye a "mi lett volna, ha" típusú feltételezésnek. Borsos esetében sincs értelme rákérdezni, vajon mi irányította az életmű egymástól nagyon eltérő szakaszait, hová lett a festői tudás és mi vezette az új médium konzervatív alkalmazásához, majd mi vitte onnan is tovább, a Szép Juhászné gyaníthatóan kevéssé bukolikus közegéig. Mégis, ez az alapos kutatómunkára épülő kiállítás, kritikai karakterével együtt, érzékeny módon csak éppen, hogy sejteti a lehetséges válaszokat.
