Nagyon heterogén az idei Derkovits-ösztöndíjasok anyaga, az világosan látszik, hogy a huszonhat alkotó olykor egészen eltérő művészetfogalom mentén alkot. Vannak, akik saját mélyrétegeikben kutakodva találnak rá a saját hangjukra, mások pedig inkább a művészettörténeti hagyományokból, referenciákból merítenek. Figurális, absztrakt és konceptuális munka is szerepel az idei anyagban. Sőt: az is kiderül a Derkó 2022 kiállításból, hogy ki az, aki a már jól bevált programját viszi tovább és ki az, aki képes újra és újra megújulni, túllépni a saját határain.

A munkák egy részét az izgalmas anyaghasználat köti össze egymással.

Az első térben szerepelnek Kiss Adrian steppelt textilszobrai, amelyek egyszerre idéznek meg egy nosztalgikus szituációt a teregetés asszociációja mentén, ugyanakkor a műbőr és a felületén megjelenő maszkulin formavilág futurisztikussá is teszi ezeket az alkotásokat. Kiss szobrai mellett remekül működnek Süveges Rita bársonyképei, amelyeken motorroncsok krómosan fénylő felületei jelennek meg. Az agresszív, maszkulinitáshoz kötődő formavilág és a bársony lágysága, selymessége erős oppozíciót hoz létre. 

Gallai Judit Ágnes üvegbúra alatt látható cukor- és szappanszobrai taktilis minőségeikkel rendkívül líraian hatnak. Az üvegbúrák alatt átlátszó, színtelen, üvegszerű testrészek láthatók, mellbimbók és szájak, ujjak és szemhéjak. Gallai a megszületésünket követő, a külvilágban szerzett legelső tapasztalatainkat konzerválja e búrákban: az érintés tartósítása a fontos. Éppúgy, ahogy a harmadik ilyen mű esetében is: a szappanból megformált mellbimbóból egy szál rezgő növekedik, ami a táplálás, a másikról való gondoskodás szimbóluma.

Talán az idei derkósok közül Gallai Judit Ágnes művészete a legintimebb, hiszen ő az, aki leginkább kitárulkozik a néző előtt.

Nokturnális narratívák festményén három pózban festi meg önmagát. A három alak a koromsötét éjszakába burkolózva, egy ribizlibokor körül helyezkedik el. Démonikus tekintetük, vörös alakjuk és a háttér sötétsége vészjóslóan hat.

Hasonlóan démonikus érzetet kelt Stohl Alíz triptichonként installált három festménye, amelyen különféle apokaliptikus játékterek jelennek meg. Ezek a kompozíciók egyszerre idézik meg a primitív kultúrák formavilágát, miközben magukban hordozzák a pusztulást is. A rend és a káosz, az épülés és a bomlás kettőssége határozza meg ezeket a képeket.

Rózsa Luca Sára a középkori portréfestészet kompozíciós logikáját követve festi meg figuráit, amelyek a mindenkori ember allegóriájaként jelennek meg a kompozíciókon. A női alak kicsavart testhelyzete, groteszk póza, ijedt tekintete baljós történéseket sejtet. 

Stohl Alíz az ősi művészetek világához nyúlik vissza, Szabó Menyhért azonban a klasszikus antik szobrok formai jellemzőiből inspirálódik.

Azonban az ókori plasztikák merevségével, konkrétságával ellentétben Szabó műgyanta szobrai a képlékenységről, a tünékenységről szól. Úgy hatnak, mintha a görög szobrok levetett bőrei volnának, porhüvelyek, amelyekből kihullott a lélek vagy az isteni minőség. Ezt a gondolatiságot azonban könnyíti a lepelként leömló szobrok neonos, vidám színvilága.

A játékosság több alkotó munkájában is megjelenik.

Jagicza Patrícia, akitől megszoktuk, hogy érzékeny, figuratív ábrázolásaiban mindig a saját magához való viszonyát analizálja, most a gyermekkori hobbijához, a kosárlabdázáshoz nyúl vissza. A térben lógó installációban a labdák külső héját lefejti és kupacba halmozza, míg a vázukat fellógatva feléjük rendezi. Ez a mű érzékien hívja elő a külső burokbelső én analógiát, és rákérdez arra, hogy mi marad belőlünk, ha lefejtjük a külső rétegeinket. Az alkotó két festményén a klasszikus csendéletek hagyományát értelmezi újra, a személyes emlékekkel felduzzasztott tárgyak tulajdonképpen énképekké, önportrékká válnak. 

Míg Jagicza az egyes rétegeket lefejtve jut el önmagáig, addig Gulyás Andrea Katalin Új bőr festménye inkább azzal foglalkozik, hogy az idők során hogyan rakódnak ránk az egyes rétegek. Hogyan burkolja körül a gyermeki énünket a felnőtt identitásunk, illetve hogy miként képes a naiv és ártatlan személyiségünk előbújni a hidegebb, ridegebb, komolyabb réteg alól. 

Játék témában nagyon vagány Antal István interaktív installációja, ami érzékenyen egyensúlyoz a használati tárgy, a dizájnmunka és a szobor határán. A Sit around egy mókuskerékhez hasonló szerkezet, ami alkalmas a megpihenésre, a hétköznapok rohanásából való kiszakadásra, ugyanakkor a szerkezet mégis magába zárja az egyént, és ugyanazokat a köröket futtatja vele. 

Több alkotónál megjelenik a valóság-virtualitás problematikája.

Közülük a legérdekesebb Szabó Kristóf, KristofLab munkássága. Legújabb festményein a nápolyi Scampia negyed egyes épületei jelennek meg. A modernnek épült városrész a bűnözés melegágyává vált, destruktív rehabilitálásuk 2010 óta tart. Szabó festményein a képi hibák, a homogén színfoltok az adott pillanatban érvényes látvány fokozatos eltűnését jelképezi. Azt az átmenetet érjük tetten, amin a realisztikus architektúra fokozatosan absztrakt színfoltokká alakul át. 

Az absztrahálásban szintén zseniális Bernáth Dániel rétegelt lemezekre festett kompozíciói kiindulópontja az Y betű. A műveiben ez a jel fontos szimbólum, ami egyszerre jelöli az összekapcsolódást és a szétválást. Egyik esetben az organikus világ felépülését látjuk meg a képein, emberi arcok tűnnek elő a képzeletünkben, más aspektusból pedig épp egyfajta destrukció az, ami zajlik ezekben a munkákban. 

A Derkó 2022 kiállítást Bánkúti Gergő Jó pásztor munkája zárja, ami egy fotóból és egy krumpliból készült plasztikából áll. Bánkúti remekül képes profanizálni a klasszikusan szakrális témákat, az pedig egészen humoros, ahogy az alkotó magára veszi a szent vagy az adott szakrális személy szerepét. Így mosódik össze az ő saját személyes narratívája a kollektív örökséggel.

A Derkó 2022 kiállítás a Műcsarnokban március 27-ig látogatható.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu