Derzsi Pál: Alkony
ALKONY
annyira szomorú azért… vagy mégsem…
- a dehogynem kissé kényszeres ugyan –
de csak egy új fotó kell a romlásról
amit a múlás rárotokapál az ábrázatodra
s így láttamozza ezt a szenvtelen idő…
mintha bukfencet vetne a tükör fonákja
Alice szindróma izzik s csüng az ágon
félszegen még a ki nem mondott szó is
félmosolyok s a szívből ki nem szabadult szándék
máris indul a feledés program (pogrom)
valahol épp a szíved gyökerénél metszi
a legelsőt a végérvényeset a visszavonhatatlant…
…aranyspánielek… Zafira neve bukkan a régből
aztán a másik édespofa neve köszön idáig: Pálma
no meg a kis miniterrier… mondd hol van
vagy hová a neve – a minden is – hová lehetett…
…a tuják árnya önnön magába csombolyul
mondd szívtű leveleikkel mire is zöldell ki
az udvar a felásott múlt a zsivajos kacagás
az elálmodott élet az ajtóközén megejtett csodák
forró tenyered simult így rám
a vágy a bújtatás…
lángos körkörökben táncol bennem
ötoktávos ívet húz minden pillanat
mindhiába…
…ráncokba hull és elenyész
minden tetszés minden kimondott szó
minden mosoly minden jóságos avagy
perverznek mondott mozdulat
Zafirák Pálmák édes kis szőrmókok
minden de minden a nap alatt…
míg végtelen éjbe vált
megfeszít az alkonyat.
