Zavarba ejtően hiányos a Budapest Táncszínház Hófehérkéjének színlapja, azon túl, hogy a koreográfus Földi Béla, és hogy a díszlet- és jelmeztervező Molnár Zsuzsa, más információ nem szerepel sem a koreográfus többi alkotótársáról, sem a szereplőkről. Maradjunk akkor az említetteknél, Molnár Zsuzsa díszlete ötletes, sokfunkciós, hiszen számtalan, eltérő jellegű helyszínt kell egymásra rétegeznie, ezt sikerül is megoldania néhány karakteres, hangulatfestő díszletelemmel: például a kastélyban egy hatalmas tükör, egy (méregkeverő) üst és egy trónszék áll, az erdő fái többméteres textilinstallációkkal válnak "égig érővé".
A szöveget a narrátorrá előlépett tükör szájába adja Földi Béla: az eredeti mese helyett egy átköltött (eleinte rímekbe faragott) verziót kapunk, ami önmagában nem lenne baj, de egyrészt túlságosan gyenge a szöveg (még a szellemesnek szánt poénok is), másrészt a történet itt-ott csonkolódik, máshol meg fölös kinövéseket kap. Hófehérke családi háttere például mindenestül ugrik, őt rögtön ott dobják be a mesébe, amikor a vadász az életére tör, és ugyanilyen rajtaütésszerűen esik be a herceg is később. Nem biztos, hogy szerencsés elvetni az eredeti meséből ismert, szállóigévé rögzült szövegeket: "Tükröm, tükröm, mondd meg nékem..." , "Ki evett a tányérkámból?... stb, hiszen ezeket fel tudnák ismerni a gyerekek, pláne akkor kár elhagyni, ha a helyükbe meglepő stilisztikai bakugrások lépnek.
Hófehérke karaktere pont olyan, mintha a Walt Disney-filmből libbent volna ki. Nincs könnyű dolga, rengeteg üresjáratot kell kitöltenie mosolygással és derűs házimunkával - azaz édesdeden pantomimezgetve. A herceg ugyanígy jár, mosoly, szép tartás, nagyjából ennyit várnak tőle, de hát nem könnyű hősszerelmesnek lenni (a vadász ugyanez pepitában: megszeppent bérgyilkosnak se könnyű). Egy fokkal könnyebb a helyzete az erdő állatait játszó szereplőknek, bár kicsit hosszúra nyújtott a jelenetük, eleinte kifejezetten bájosak, kecsesek és fürgék, csak később válik túl cukrossá a jelenlétük. A tükör szerepe is ambivalens, hiszen talpig ezüstruhában, maszkban lejt vitustáncot egy átlátszó, ezüstös felület mögött, sajnos alig láthatóan. Aki viszont egyértelműen jól járt a saját szerepével, az a gonosz mostoha, jól áll neki, amikor sértődött dívaként szilajul végigszeli a színpadot.
Persze, valójában a törpék (színes, buggyos gatyákba öltözött, égnek meredő sipkás, manómamuszos alakok, hófehér télapószakállal) viszik el ezt az előadást, és ők végre ki is vannak rendesen találva, botladoznak, komédiáznak, viháncolnak veszettül, groteszkebb színeket is hozva az előadásba. Sőt, mivel a közönség picikből, körülbelül 4-6 évesekből áll, kifejezetten jól működnek a bevonós részek (amikor Kuka például "gyémántokat" dobál a gyerekeknek), ezt érdemes lenne jobban kihasználni, akár a nagy, össznépi buborékfújás közben is közelebb lehetne menni a közönséghez - nem csak a tapsoltatásnál lehet ám aktivizálni a gyerekeket.
