Az „ecsetölő polgár” gyűjteménye

A művész és kultúraszervező születésének 150. évfordulójára, népművészeti gyűjteményéből rendeztek kiállítást a nevét viselő vásárhelyi múzeumban Tornyai, a gyűjtő címmel. Terendi Viktória néprajzkutatóval, a kiállítás kurátorával beszélgettünk.

Hogyan kerültek ezek a paraszti élet mindennapjaiból származó tárgyak Tornyai János tulajdonába?

Ebben a kultúrában nevelkedett, szegényparaszti családba született 1869-ben. Ezek a tárgyak számára ismerősek voltak, de a gyűjtés idején kevésbé számítottak értékesnek és hasznosnak. A gyáripar előretörése, illetve a paraszti réteg polgárosodása magával hozta, hogy elkezdtek kikopni a mindennapos használatból vagy másodlagos funkciójuk lett. Így például gabonatároló vált a menyasszonyi ládából, a subát pedig kiterítették télen a kutya alá. Ezt az értékvesztést ismerte fel sok más kortársához hasonlóan Tornyai János. Gyakran magánszemélyektől vásárolta, ajándékba kapta a tárgyakat, de ócskapiacra is járt, és jó érzékkel ismerte fel a művészi darabokat. Akkoriban a gyűjtésnél nem játszott szerepet a tárgy kora, de fontos szempont volt, hogy megjelenik-e a helyi stílus, a magyaros jelleg a formavilágban vagy díszítésben. Tornyai képzett festőművészként nemcsak ezeket vette észre. Gyűjteményének darabjaiból sugárzik az arányosság és szépség, ami művészként keltette fel az érdeklődését. Folyamatosan az életterében voltak ezek a tárgyak, mert a lakása és a műterme egyben volt. A mindennapjait köztük élte, ihletet kapott tőlük. Tanulmányfotókon látjuk, hogy a festmények készítésekor többet felhasznált belőlük.

Vannak olyan darabok is, amelyeket ő maga újított fel?

A vallási élet tárgyai is bekerültek a gyűjteményébe. Hódmezővásárhely bútorfestő hagyománya az 1700-as évek első harmadában gyökerezik. Ekkor készítették a református ótemplom bútorzatát gyulai mesterek. A hívek hétről hétre használták ezeket, és megtetszett nekik a stílus. Így kerültek be a módosabb gazdák otthonaiba a festett bútorok. Később a templomi padok megöregedtek, és az 1800-as évekre az egyházközösség úgy döntött, lecseréli korszerűbb darabokra. A régi holmi felkerült a padlásra, itt talált rájuk értékmentő munkája közben Tornyai János. Az egyháztól kölcsönkérte, és restaurálta a bútorokat. Ennek köszönhető, hogy ezek a tárgyak még megvannak, és 2012 óta a templomban vannak kiállítva. Fontos része volt tárgygyűjtésének a restaurálás. Kézügyessége nemcsak a festészetben, hanem a nehezebb fizikai munkában is megnyilvánult. Megtörtént, hogy egy mennyezetes ágyat már nem tudott teljesen felújítani, de a támlája még használható volt, és mivel értékesnek találta, padot készített belőle. Érdekesség, hogy olvasott néprajzi műveket, és talán ezek hatására úgy kérte a tárgyakat korábbi gazdájuktól, hogy ne tisztítsák meg. Számára egy öreg sáros csizma is információt hordozott. Úgymond 'in situ' gyűjtötte a népművészeti darabokat.

Milyen szempont szerint állította össze a kiállítást?

Az nehezítette a munkát, hogy a gyűjtemény 1906-ban került be a múzeumba. Azóta hosszú idő eltelt: háborúk zajlottak, elköltözött az intézmény, ráadásul az eredeti leltár nem is volt túl pontos. Nem minden darab azonosítható, de sokat felismerünk Tornyai festményeiről vagy fotókról. Egyértelműen azokra a tárgyakra hagyatkoztam, melyek bizonyíthatóan a kollekció részei. A tárlaton igyekeztem bemutatni nemcsak a 19. századi helyi népművészetet, hanem azt is, hogy hogyan látta ezt a világot Tornyai János.

Melyik tárgyat tartja különlegesnek?

Ahogy a raktárban keresgettem a gyűjtemény darabjait, egy idő után már magamtól ráéreztem, melyek tartoznak össze. Nagyon jó érzés volt, amikor rájöttem, Tornyai Jánoshoz hasonlóan látom ezeket a tárgyakat. Van egy kulacs, ami nagyon kedves számomra, habár megviselte az idő. Arra kértem a restaurátor kollégákat, hogy ne hozzanak mindent tökéletesen rendbe, jó, ha látszódik a múlt. Van itt egy zsoltár butella, amit már korábban láthattak a látogatók. Ez egy jellegzetes vásárhelyi edénytípus: formája a Bibliáét idézi. Különlegessége, hogy sok motívum van rajta, pásztor a kutyájával és egy szarvast űző farkas. A figurák rajzán látszik, hogy készítője nemcsak a hagyományos formavilág megjelenítésére törekedett, hanem művészi alkotást próbált létrehozni. Nehéz válogatni a tárgyak közül, mivel egyediek, és bizonyára sok történetet megéltek. Sajnos ezeket nem jegyezte föl Tornyai, úgyhogy ezek kitalálása a látogatók fantáziájára van bízva.

Tornyai János elindult a nemzetközi hírnév felé, mégis hazatért Párizsból szülővárosába festeni. Miért?

Ahogy a leveleit olvastam, nekem úgy tűnt, hogy a nehéz gyermekkora alatt megtapasztalt gyötrelmeket, melyek a szegénységgel együtt jártak. De ugyanakkor átélte ennek az életnek a szépségét és egyszerűségét is. Ezeket a tapasztalatokat igyekezett feldolgozni a műveiben. Ezt az érzést egy idegen helyen nem lehet úgy megfesteni, ahogy itthon. Egy levelében pedig arról ír, hogy szeretné felpezsdíteni a város kulturális életét, ezért hagyta el Párizst. Itthon aktív közéleti szerepet vállalt, gyakran írt újságcikkeket, akár kritikus hangnemben. Erős kötelék fűzte Vásárhelyhez. Az utolsó éveit végül Budapesten töltötte, de nem szakadt meg életre szóló kapcsolata a várossal. Úgy vélem, ennek a helynek olyan a varázsa, hogy ha ki is szakadnak innen az emberek, nem felejtik el, hogy vásárhelyiek voltak.