Liszt Ferenc életműve olyan beláthatatlanul gazdag, hogy most, a bicentenárium évében kezdjük csak igazán megsejteni, hogy mennyi mindent nem tudunk még mindig róla. Közismert, hogy mekkora jelentősége volt azáltal, hogy meghatározta a szóló zongora hangversenyezés kereteit, zeneszerzőként kitágította a hangszer lehetőségeit, és virtuóz szerzői és előadói képességeinek köszönhetően alkalmassá tette a zenekar, sőt az énekes helyettesítésére: operaátiratai versenyre kelnek a feldolgozott művek által nyújtott zenei élménnyel. A bécsi Liszt Szalon harmadik, egyben utolsó estje arra világított rá, hogy virtuozitásának és zongorára adaptációinak teljes fegyvertárával együtt mutatkoznak meg négykezes darabjai - ezekből játszott ugyanis hármat az Ausztriában élő, szerte a világon koncertező Egri Mónika-Pertis Attila duó, akik Liszt fontos kortársaitól is választottak két művet.
A két zongorista növendék egy osztályban kezdte a Bartók Konzervatóriumot Budapesten, Bécsben Heinz Medjimorec professzornál diplomáztak. Szólótanulmányaik és kezdeti versenysikereik mellett korán elindították duókarrierjüket, amelynek első lépcsője a londoni Barbican-ben lebonyolított Magyar Napok voltak 1989-ben. Egy idő után súlyos döntést kellett hozzanak: inkább a kétzongorás és négykezes pályát választották, és nem az ígéretesen indult egyéni szólópályáikat. Azóta rendszeresen koncerteznek itthon és külföldön, miután duóban is több jelentős versenyt megnyertek mind a kortárs, mind a klasszikus repertoárral. Ausztria és Magyarország mellett Németország, Franciaország, Svájc, Anglia, Kanada és az Egyesült Államok nagy hangversenytermeinek gyakori meghívottai. 2002-ben Liszt-díjban részesültek. A 2007. évi Magyar Klasszikus Zenei Díjat a Gramofon Klasszikus és Jazz zsűrije szintén az Egri-Pertis Duónak ítélte.
1995-ben jelent meg első CD-jük Journey Around the World címmel. Köszönhetően annak, hogy komoly történeti kutatómunkát áldoztak a duó műfajra, repertoárjuk a világ nagy koncertszínpadain mindig újdonságként hat, és ez nem csak a már összesen 15 megjelent CD-jükből világlik ki, köztük a Hungaroton First Recording sorozatának darabjaiból, hanem egyértelművé vált a bécsi közönség előtt is.
Május 24-én a Bécsi Magyar Nagykövetségen adott koncertjük darabválasztásába bizonyára nem véletlenül került először három olyan mű, amelyben a szerelmi tematika mindent visz - hiszen ez a nagyszerű duó már egy ideje házaspárként járja a világot. Elsőnek Liszt Ünnepi Polonéze csendült fel. Az Esz dúr mű 1876-ban íródott, de kottakiadása csak a szerző halála után jelent meg. Liszt életének weimari helyszínéhez kapcsolódik, ugyanis itt kötött házasságot Prinzessin Marie Anna Alexandrine Sophie Auguste Helene von Sachsen-Weimar-Eisenach a nem kevésbé előkelő Prinz Heinrich VII. Reuß zu Köstritz-cel (a családtagok persze nem így, hanem Zittának és Septinek szólították őket...). Egyébként utóbbi 1894-ig bécsi nagykövetként szolgálta az akkor már egységes Német Birodalmat. Az ünnepi Polonéz, amit Liszt a weimari hercegi esküvőre komponált, olyannyira Mendelssohn Nászinduló-jának párja, hogy az Egri-Pertis duó más koncerteken néha egymás után is játssza a két művet. Egyébként a kétzongorás változatot a zeneszerző maga készítette el a mű keletkezésével szinte egy időben, bizonyára tanítványaira gondolva.
A Liszt-darab után egy másik kevésbé ismert mű szólalt meg, pedig a fiatal Beethoven ugyanannak az ideáljának dedikálta, mint az Apassionatát. Ludwig rajongásának eszményített tárgya, Jozefin Brunswick, a későbbi Deym Józsefné lehetett - aki éppen abban az évben ment férjhez, amikor ez a négykezes megszületett. Beethoven - ebben később Liszt követte a példáját - Goethe verset zenésített meg, a Nähe des Geliebten címűt, és hat rövid variációt készített belőle. Az 'Ich denke dein" Lied mit sechs Variationen für Klavier zu vier Händen a két grófnőnek egyszerre van ajánlva (mindkét kiadáson), talán éppen azért, hogy szerzője elrejtse érzelmeit. A darab talán csak egy kicsit több, mint hat bagatell, és szerzőjük más variációi méltán híresebbek, de az Egri-Pertis duó karakteres interpretációja feledtette (nem csak Liszt-darabok szendvicsében észrevehető) sápadtságát. Mint ahogy bátran vállalták a Polonéz indításából egyértelműen kikopogó induló-jelleget is.
A harmadik 'szerelmes" mű Donizetti Lammermoori Luciája átiratának (négykezes) átirata, amelyet Liszt feltehetően a franciaországi közönség számára készült (francia nyelvre átírt) operaelőadás alapján készített. Ugyanis évekkel később, mint annyi más műve esetében, Liszt tovább dolgozott saját művén, és négykezes átiratot készített, amikor már egyre fontosabb volt számára és tanítás. Az előadás az Indulót és a Cavatinát szólaltatta meg az operából, és érzékeltette, hogy a négykezes adaptációkban Liszt még tovább tudta fokozni azt a drámai és plasztikus hatást, amely a kétkezes letétekben sem volt lebecsülendő. Ebben, és a záró Liszt- interpretációkban különösen nagy összeszokottságot mutatott a duó. Tempóik, dinamikáik lenyűgözően homogének voltak, nem csak egy hangszert hallottunk, hanem egy interpretációt, amit ketten adtak elő.
Az Egri-Pertis zongoraduó széles, zenetörténeti ívet húzott azzal, hogy Beethovenen kívül Camille Saint-Saëns francia zeneszerző, a Lisztnél huszonnégy évvel fiatalabb pályatárs és tisztelő, a mester pártfogoltjának egyik művét is kiválasztották. Saint-Saens precíz, áttekinthető szerkesztésű műveiben van ugyan elegancia, de hiányzik a Liszt-i tomboló szenvedély, a forradalmi láz. Plasztikus és választékos műveiből a klasszikus zenei iskolázottság érezhető ki, viszont ezeket az erényeket becsülte Liszt is. Az Egri-Pertis duó egész CD-t szentelt Saint-Saëns műveinek, amelyen a Duettino opus 11. is hallható. Ez egyébként a lemez címadó darabja is, két tétele a valóban kecses Andante Grazioso és az azt követő, tényleg férfias léptű Allegretto, amelyben a duó a valamivel távolságtartóbb karakter-ábrázolást is felvillantotta. És mivel pompás műve ez a négykezes irodalomnak, valódi zenei dramaturgiával, ilyen szempontból sem lehet csodálkozni a darabválasztáson.
A bécsi Liszt-szalon mindhárom estjén felhangzott egy-egy Magyar Rapszódia, és a 14. jól ismert a sorozaton belül is. Ennek négykezes (természetesen autentikus) változata viszont tovább árnyalta a koncert legnagyobb tanulságát: méltán csodálhatjuk Liszt kamarazenei érzékét is, amelyről pedig általában kevesebb szó esik. Egri és Pertis ennek a terjedelmes, szertelen műnek, melynek tempójelzése (Lento quasi marcia funebre) már a késői rapszódiákat előlegezi, az előadásában megmutatták végiggondolt viszonyukat a virtuozitáshoz is: élnek, de nem visszaélnek vele.
A közönség, melynek első soraiban ezúttal is parlamenti alelnökök, bíborosok, nagykövetek foglaltak helyet, ráadást követelt a Rapszódia után. A közhelyesség csapdáját ezúttal is sikeresen elkerülő duó Mendelssohn Szentivánéji Álom szvitjének egyik tételét választotta, de nem a híres, sőt már elcsépelt Nászindulót, hanem a Manók táncát, amellyel újabb utalást tettek Lisztre, hiszen a koncertsorozaton már korábban, ugyancsak ráadásban elhangzott a Gnomenreigen is.
