A regényt olvasva eltűnődtem: korkép, amit leírsz? Ilyennek látod az 1985 és 1995 között született Y-generáció tagjait?
Van erre egy elméletem, ami az Éles megjelenése után fogalmazódott meg bennem: szerintem egy generációt a szélsőségein keresztül lehet leginkább bemutatni. Vegyük például a hatvanas évek Amerikáját: ennek a korszaknak az esszenciája a hippimozgalomban és a vietnami háborúban rejlik, a zseléshajú Cadilac-ficsúrok meg az általuk megtestesített vigyori életforma engem nem érdekel. És így vagyok a mával is. A standard, a trendek által mederbe terelt emberek nem izgatnak az én generációmból, legalábbis irodalmi szempontból. Nem hiszem, hogy tudnék és szeretnék regényt írni arról, hogy milyen sorozatokat nézni és iPhone-t nyomogatni egy puccos belvárosi lakásban, vagy csilivili klubokba járni. Az Élesben megjelenített világ tehát egy kiragadott szelete a mának, egy szélsőséges, de igenis létező miliő. Ennek a generációnak bizonyos tagjai tényleg így élnek. Lehet, hogy az ő életvitelük merőben eltér az átlagtól, és sokakból megvetést, szörnyülködést vált ki, de legalább igazi, nem takarja cukormáz a penészvirágokat.
Érdekes, hogy ezek a fiatalok, a két főszereplő milyen ádáz harcot vív a mindennapokkal. Igyekeznek élvezni, amijük van, de minden törekvésük kudarcba fullad. Szerinted megtalálhatták volna egymás mellett a boldogságot, esetleg ennek a pár évnek a tapasztalata segít nekik abban, hogy később megtalálják?
Úgy vélem, Katje és az elbeszélő alapjáraton olyan jellemek, akik sosem képesek a boldogságra, ők folyton önmaguk alatt vágják a fát. Gondoljunk csak bele a lány krónikus önbizalom-hiányába: aki ilyesmivel küzd, nem tudom, megtalálhatja-e valaha a belső békét. A fiú pedig alapjáraton túlérzékeny, és ebben az egyre durvuló világban kizárt, hogy pajzsot lesz képes vonni maga köré. Sok ilyen ember járkál manapság az utcán, de hát minden generációnak megvoltak azok a tagjai, akik önmagukat szorítják a perifériára, és képtelenek, vagy nem is akarnak visszamászni onnan.
A kapcsolatokra még visszatérek, előtte azonban szöget ütött a fejembe, hogy miért nincs neve az elbeszélőnek. Éppen egy kérdést akartam fogalmazni, és akkor jöttem rá, hogy nem emlékszem a nevére. Véletlenül alakult így, vagy szándékos volt?
Nálam ez nem írói hepp, hanem olvasói. Ha egyes szám első személyű prózát olvasok, szeretem beleélni magam, én akarok lenni az elbeszélő, azt szeretném, hogy velem történjenek a dolgok, nekem fájjanak, belém vágjanak a történések. De ha ismerem az elbeszélő nevét, az kialakít bizonyos távolságot a személyes beleélésem és a szöveg között. Ezért nincs az Éles elbeszélőjének neve, ebből a szempontból akár azt is mondhatjuk, hogy magamnak írtam a regényt. Mondjuk a megjelenés óta nem olvastam, és nem is tervezem.
Tabukat döntöget a könyv, mert a fiatalok problémáit nem a közösségi médiára vezeti vissza, ahogy azt sokan teszik. Egyszerűen a mély kapcsolatok hiánya okozza ezt az állapotot? Mert abból nem sokat látunk.
A közösségi médiát vádolni a mai fiatalok problémáiért szerintem hatalmas mellélövés, álságos dolog. Személy szerint egyelőre csak pozitívan tudok nyilatkozni például a Facebookról, mi tagadás, az életem szerves része, és ez rendben is van így. Segít a kapcsolatteremtésben, gyors és hatékony kommunikációt biztosít. Persze látom a rációt azokban a tanulmányokban, amik szerint depressziót okozhat, de nem hiszem, hogy a Facebook vágta volna haza ezt a nemzedéket. A kapcsolataink, az emberi közeledések nem a közösségi média miatt lettek műanyagok. Hanem mert... Igazából nem tudom, csak azt, hogy valami nem jó. Hogy mindenki védi magát, hogy mindenki zárványként őrzi magában a traumákat. Túlságosan alaposan tanulunk a tapasztalatainkból, a csalódásokból, és emiatt a jelenben meg a jövőben egyre távolságtartóbbá és ebből kifolyólag egyre magányosabbá válunk.
Kocsmajelenetekből viszont sok van a regényben. Ilyennek látod ezt a korosztályt?
Ó igen. És ez teljesen rendben van. Zülleni is kell, semmi gond nincs azzal, ha az ember néha szétcsapja magát. Mondjuk én már nagyjából lejöttem a kocsmázásról, inkább otthon ülök, és szép békésen és csendesen beszélgetek-mulatozok néhány cimborával. Szerintem minden generációban van némi egészséges önpusztító hajlam, aminek nem lehet gátat szabni, és nem is kell, mert egészen elképesztő ötletek, értékek szabadulhatnak fel így.
A regényben furcsa vonzódás rajzolódik ki két egyetemista között, akik aztán össze is költöznek. Kapcsolatuk közel sem nevezhető harmonikusnak. Az önbizalmat nem építik egymásban, miközben a túlérzékeny fiú sem kap támogatást problémái leküzdéséhez. Mégis mi tartja őket össze? Sok hasonló, mérgező kapcsolatot tapasztalsz a környezetedben?
Van köztük valami vonzódás, ez már az elején kiderül, hisz Katje a találkozásuk estéjén nem dolgozik, puszta szimpátiából szólítja le az elbeszélőt, akiben később a balul elsült este miatti lelkifurdalásból alakul ki a szerelem. Komplex, nehéz érzelmek ezek. Én úgy látom, hogy leginkább az elnyomás tartja össze őket: Katje egy idő után elveszít mindent a külvilágból, és elkezd függeni az elbeszélő opresszív viselkedésétől, akinek azért van szüksége Katjére,hogy legyen, akit elzárjon a világ elől a saját kis sötétkamrájába. Láttam ehhez hasonló kapcsolatokat, és hallottam egészen hajmeresztő sztorikat is, elképesztő, hogy egyesek milyen viszonyokban élnek. És ami még durvább: a mi korosztályunkban is viszonylag gyakori a kapcsolatokon belüli erőszak.
Egy interjúban arról beszélsz, hogy nem érted, miért kap akkora figyelmet ez a generáció, mégis róluk írsz.
Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy nem értem, miért pont az Y-generáció kapcsán merül fel annyi szociokulturális kérdés, miért minket kell annyira analizálni, minden bizonnyal más nemzedékeknek is megvolt a maguk sara. Azért írok a mostani fiatalok életéről és vívódásairól, mert ezt a világot ismerem elég alaposan, hogy a papíron is hitelesen meg tudjam jeleníteni. Akaratlanul is folyton kutatok, mélyfúrást végzek a témában, hisz én is a huszonévesek életét élem Közép-Európában.
Igen szép pályát futott be a regény a megjelenése óta. Minek köszönheti szerinted ezt a sikert?
Azoknak, akik szeretik, más-más aspektus miatt lopta be magát a szívébe. Van, aki megtalálta benne egy generáció regényét. Más egy olyan világot ismert meg rajta keresztül, amely távol áll ugyan tőle, de azért tud a létezéséről. Vannak, akik a vitaindító jellege miatt szeretik. Mások a nyelvezetet és a sztori sebességét emelik ki. Meg aztán az sem elhanyagolható szempont, hogy a szöveg erősen reflektál a mára, a sztori kvázi ott történik az olvasó szeme előtt.
Miért lett regény az Éles? Eleve regényt szerettél volna írni, vagy ez is novellának indult, mint a korábbi műveid?
A pályám kezdete óta az volt az álmom, hogy regényt írjak, csak nem volt meg a megfelelő téma, és mi tagadás, féltem is a műfajtól. Nagyprózát írni számomra összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint novellát. A második novelláskötetem után viszont tudtam, hogy kész, többé nem bújhatok ki alóla, regényt kell írni. És akkor megtalált a téma, több oldalról áradt be az életembe: valós történések, felbuzgó emlékek, egy novellaötlet stb. Eleinte csak azt mondtam magamnak, hogy írok valamit, aztán az egyharmadánál végre be mertem látni, hogy na, ez regény lesz, most már csak végig kell csinálni.
Akkor nem kérdés, hogy a következő is regény lesz. Dolgozol már rajta?
Igen, regény lesz, ezt a műfajt szeretném csinálni. Egyelőre ötletelek, van egy csomó jegyzetem. Ez a könyv is fiatalokról fog szólni, de egészen más aspektusból mutatja be az életüket. Békésebb, mégis vadabb könyv lesz, mint az Éles, ha egyszer elkészül.
Vannak példaképeid az írás terén?
Az Élest talán sosem tudtam volna megírni, ha nem kerül a kezembe Bartis Attilától A nyugalom, Hajnóczytól A halál kilovagolt Perzsiából vagy Kerouac Útonja. Ezek nagyon hatottak rám. De kezdettől fogva mesteremnek tartom Bodor Ádámot, Hemingway-t, Mario Vargas Llosát. Újabb megjelenések közül két könyvet szeretek nagyon: Vida Gábortól az Ahol az ő lelke és Danyi Zoltántól A dögeltakarító című köteteket.
Sokan keveslik az íróknak adott jutalékot, a könyves piacot nem éppen arany tojást tojó tyúkként szokás emlegetni. Az írás mellett viszont szerkesztesz is. Futja ebből egy kulturált polgári létre?
A Magvetőtől kapott honoráriumra nem panaszkodhatom, az eléggé tisztességes volt. És igazából a folyóiratoktól se lehet számon kérni, hogy miért nem tudnak jobban fizetni,egyáltalán nem az ő hibájuk, sokkal inkább az egyre apadó állami támogatásé. Idén Móricz-ösztöndíjas voltam, ami elég jó mankónak számít, de az még jobb volna, ha ezt is három éves periódusra lehetne megkapni, mint a képzőművészeknek osztott Derkovits-ösztöndíjat. Az eléggé egységes, külsős szerkesztői honorok sajnos szintén nem túl bőségesek, de szívesen megcsinálok bármit, nem válogatok. Hogy tisztes polgári létre futja-e így? Nem halok éhen, de azért meg kell néznem, mire költök és mennyit.
Potozky László Csíkszeredában született 1988-ban, jelenleg Budapesten él. Kolozsváron és Marosvásárhelyen járt egyetemre, ahol újságírást, kommunikációt és drámaírást tanult. Jelenleg szabadúszó író és szerkesztő.
Kötetei: Áradás (novellák, 2011), Nappá lett lámpafény (novellák, 2013), Éles (regény, 2015).
Díjak, ösztöndíjak: Communitas Alkotói Ösztöndíj (2010, 2014), Szabó Gyula Emlékdíj (2010), EMIA Debüt-díj (2011), Gion Nándor prózaírói ösztöndíj (2011), Méhes György-debütdíj (2011), Bálint Tibor-díj (2012), Narraton Novellapályázat díja (2013), Barabási László-ösztöndíj (2014), Focus Medical Novellapályázat 2. díja (2014), Móricz Zsigmond-ösztöndíj (2015).
