„Eltakart a cselló. Kibújtam mögüle, hogy láttassam magam” – Kónya-Ütő Bencével színházról, zenéről

Hogyan jellemeznéd a pillanatnyi hangulatodat?

Frusztráltan optimista.

Ellentmondásos szókapcsolat. Kifejtenéd?

Nem tudom, miért ezt választottam. Talán egy kicsit később…

Meglepő, hogy színész lettél. Korábban zeneiskolában tanultál, édesapád neves képzőművész. Nem volt kézenfekvő, hogy egy harmadik művészeti ágat válassz önkifejezési formaként.

Apa festő, gyermekkoromban a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceumban tanított. Hatévesen értelemszerűen „apa iskolájába” akartam járni, és oda 1994-ben csak zene szakra lehetett iratkozni. Így kerültem közel a zenéhez. Később sem akartam váltani. Híres akartam lenni, mint a legtöbb gyerek, de már akkor összeállt, hogy nem lenne jó apáméval azonos pályára lépnem: Karinthy Frigyes nagyon híres író, de a fiáról, Ferencről kevesebbet hallottam. A zene mellett sem maradhattam, mert nem tudtam megmutatni magam: csellózni tanultam, de az a hatalmas hangszer eltakart a színpadon.

12 éven át csellóztál...

Igen. Aztán kibújtam a cselló mögül, hogy láttassam magam.

Ma is ugyanolyan fontos a reflektorfény?

Visszatérek a beszélgetésünk elejére: a frusztráltan
optimista szókapcsolat általában jellemző rám. Ha belépek egy ismeretlen
helyiségbe, úgy érzem, mintha összemennék: kicsi leszek, bezárkózom. Kellett
egy hely, ahol nem így érzek; terápiaként szükségem volt pár négyzetméterre,
ahol jobban érzem magam.

A színpad lett ez a hely? Ez ellentmondásosnak tűnik.

Egy zárkózott ember ott meg tud kattanni. Jó értelemben.

Pontosan mit értesz ez alatt? Például hogy büntetlenül játszhatsz gyilkost?

Talán. Szóval olyasmit csinálhatok, amit korábban nem terveztem, és nem is feltételeztem magamról, hogy képes vagyok rá. Ezáltal a jelenbe kerülök, minden sejtemmel ott vagyok, és ez függőséget okoz. A munkámon kívül gyakran előfordul, hogy el vagyok borulva. Ha tudom, hogy este előadásom lesz, akkor már reggeltől futtatom a fejemben ezt a programot. Aztán elkezdek azon aggódni, hogy ha ilyen korán kezdem a ráhangolódást, mit fogok tenni majd este. Jól elfáradok ebben az egészben, így az előadás idejére már egyáltalán nem nem bírok figyelni magamra.

Folyamatosan pörög az agyad, de úgy tűnik, nemcsak az előadásokon, hiszen színházi zenét írsz, plakátokat tervezel és koncertezel is.  

A tavalyi évem minden szempontból kimerítő volt, túltoltam.
Most viszont úgy döntöttem, hogy a színházon kívül semmit nem vállalok. Ha
felkérést kapnék, hogy akár egyetlen hangot is felvegyek előadásokhoz, nemet
tudnék mondani. Meg kellett tanulnom, mert a kifáradásnak iszom a levét,
kerülget tőle a depresszió. Most tíztől kettőig próbálok, hattól tízig játszom
vagy újra próbálok, a kettő között meg nem nagyon tudom, mihez kezdjek
magammal. Hirtelen rengeteg időm lett, és kezdek visszatérni az olvasáshoz.
Yuval Harari könyveit veszem sorra. Megállapítottam, hogy háromszor leírta
ugyanazt, mégis mindig ugyanolyan kíváncsisággal olvasom a gondolatait, mint
amikor először találkoztam velük.

A közönség is tapasztalhatta, hogy tavaly termékeny éved
volt. Csak egyvalamit emelek ki: a román színházi élet fenegyerekeként
emlegetett Radu Afrim rendező felkért, hogy írj zenét az Amikor telihold
ragyog a turkáló felett című előadáshoz, amelyben játszottál is. Ez is
jelzi, hogy értékel a szakma. 

Radu Afrim előszeretettel használ zeneírásra, mert gyors vagyok. A zeneszerzést az egyetemen kezdtem. Általunk választott szövegekből kellett jelenetet faragnunk, és arra gondoltam, hogy az enyém „összművészeti” lesz: írok hozzá zenét. A magam szórakoztatására már korábban is próbálkoztam elektronikus zeneszerzéssel. Kovács Levente tanár úrnak annyira megtetszett ez a muzsika, hogy elkérte egy általa rendezett nagyváradi előadáshoz. Ott virított a nevem a plakáton. Aztán sorra jöttek a felkérések: vizsgaelőadásokhoz írtam zenét. Sebestyén Aba, aki színész-rendező Marosvásárhelyen, többször felkért, hogy segítsek a színházcsinálásban, szóval dominóként indult el ez a pálya.

És a csellóval mi legyen?

A cselló most a dobozában ül, és arra vár, hogy gyakoroljon
már valaki rajta. Néha szoktunk szakítani. Barokkosan női alakja van, régen a
csajomnak neveztem. Szakítottunk akkor is, amikor elmentem színészkedni. Néha
visszatérek hozzá, de most szingli. Vagy nyitott kapcsolatban élünk.

Nem is koncerteztek? Idén pihen a 15 éves sZempöl
Offchestra zenekar?

Nem koncertezünk, inkább csak koncertezgetünk.

Akadályozza a fellépéseiteket a
járvány?

Nem a járvány miatt lépünk fel ritkán, hanem mert csak hobbizenekar vagyunk. Pedig tudjuk, hogy van benne potenciál. Azon szoktunk szórakozni, hogy lehetnénk bármikor extra menők, de hát… Mint Dumb és Dumber az amerikai vígjátékban: a két tutyimutyi alak megy a végtelen amerikai országúton, mindenfelé kopárság, és hirtelen megáll mellettük egy autóbusz tele csajokkal: pasikat keresnek, akik velük utaznának. Erre ők megmutatják nekik, merre van a legközelebbi város, ahol találhatnak pasikat. Majd mikor odébb gurul a busz, vigasztalni kezdik egymást, hogy egyszer még őket is érheti majd olyan szerencse, hogy egy busznyi nővel utazzanak.

Lehet, hogy már befutott a sZempöl,
csak nem vettétek észre! És a grafika? Igényes plakátokat készítettél egy
időben. 

Lezártam a grafikuskodást. Volt egy
korszak, amikor élveztem kulturális események hirdetéseihez grafikákat
készíteni, de rájöttem, hogy nem nekem való. Ötletes vagyok, vagány;
konceptuális kis plakátokat tudok kreálni, de visszanézve harminc munkámból
kettő, ha jó.

Nehezedre esik váltani, áthangolódni
egyik műfajról a másikra?

Egyáltalán nem. Inkább az elégedetlenség
nehéz. A színházi zenéimmel sem vagyok megelégedve, de a zene tölt, mint a
dinamó. Ám hosszú távon elfáradok.

A színjátszásból nem lehet töltekezni?

A színház sok energiát felemészt, de
vissza is tudja termelni. Az egyensúlyt kell megtalálnom.

2011-ben végeztél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, majd a színház a rövid kitérőd után hazahívott a szülővárosodba, Sepsiszentgyörgyre. Nem lehetett könnyű beilleszkedni Erdély talán legösszeforrottabb csapatába. 

Nem volt könnyű, valóban. Új hely volt számomra, ahol megnémultam, lebénultam. Valószínű, hogy eleinte ezért nem kaptam olyan feladatot, amelyben meg tudtam mutatkozni. Azt láthatták a kollégák, hogy ez a fickó mindig zavarban van; azt se tudja, hova nézzen, beszélgetni sem tud. Kezdtem más irányban keresgélni: kulturális tevékenységeket és hatalmas partikat szerveztem a barátaimmal. Aztán egyszer arra kényszerült a színház, hogy beküldjön a színpadra: biztosan nem volt több fiatal színész, akire azt a szerepet bízhatták volna. Én pedig egyre jobban kezdtem magamat érezni.

Ma 16 előadásból már 15 és félben játszom. Volt időszak, amikor a színházunk az összművészetiségre fókuszált: arra, hogy legyen az előadásokban minél több zene, és legyenek „habosabbak”. Ha új rendező érkezett, rögtön azzal kezdte, ért-e valaki a zenéléshez. Ilyenkor egyszerre húsz szempár nézett rám, mire a rendező azt kérdezte: mit tudsz? Mire a kollégáim nagyon kedvesen azt válaszolták, hogy jaj, bármit. És odatettek zenélni. Bosszankodtam, mert úgy éreztem, lassan magamra kell szigszalagoznom a csellót, hogy be tudjanak azonosítani. És akkor tettem egy fogadalmat, hogy többé nem jelenek meg hangszerrel az előadásokban.

Most éppen Theodor-Cristian Popescu rendezővel dolgozol a Szerelem és más bűntények című előadáson. Végre hangszer nélkül?

Jólelkű, együgyű fickót alakítok, művészlelket. Talán fogok az előadásban gitározni, de csak egy keveset. Nagyon szépen megkért rá a rendező.

Benéztem a színpadra, és láttam, hogy a
2019-es Sam, avagy felkészülés a családi életre című előadás díszlete
áll ott. Eszerint felújítjátok. Bocsárdi László rendező a gyermek hörcsögének
szerepét osztotta rád: neked kell bevezetned a kamaszt a felnőttkor
előszobájába. Hálás szerep?

Minden szerepre rá tudok pörögni,
legalábbis a próbafolyamat során. Aztán később kialakul a véleményem a
karakterről, és előfordul, hogy már nem tud annyira a szívügyem lenni. De ez
nem az az eset. Ennek az előadásnak a zeneszerzője is vagyok.

Kialakult egyfajta rutin, amellyel a
szerepeidre készülsz?

Nem szeretek súgóval dolgozni, ezért már a
próbafolyamat elején is tanulom a szöveget. Óriási szabadságot kap az ember egy
fél mondaton, bekezdésen belül, ha pontosan érti, mit miért mond. Akkor érzem
jól magam az előadásban, ha nem magamra, hanem a kollégáimra tudok figyelni, ha
tudom élvezni a játékukat, ha átfolyik rajtam, amit mondanak. Így tudok igazán
szabad lenni. Sok rendezőtől hallottuk már, de igaz: a sikerem a partnerem.
Eszközökről, technikákról nem sokat hallottam az egyetemen: egymást váltották a
tanárok, bekavart a bolognai rendszer bevezetése, szóval nem sokat hoztam onnan
magammal ilyen téren. Ha van technikám, akkor azt itt, a szentgyörgyi
társulatban alakítottam ki.

Kik voltak rád nagy hatással?

Egyik kedvenc előadásom a Tompa Gábor rendezte Godot-ra várva. Abban igen-igen rácsodálkoztam Pálffy Tibor kollégámra, egy időre a példaképemmé is vált. Amúgy minden színészt csodálok, akinek érzem a levegőjét, az auráját; a hangulatot, amit teremt, szóval azt, hogy önazonos.

Ezt úgy mondod, mintha te nem lennél önazonos a színpadon.

Én kételkedem önmagamban. És reménykedem a
többiekben. Az sem mindegy, hogy kinek játszom. Akárcsak Pálffynak, nekem is
fontos, hogy lássam, ki ül a nézőtéren. Van is erről egy történetem. A legelső
szentgyörgyi előadásom előtt odasettenkedtem a függönyhöz: egy aprócska
lyukhoz, hogy megnézzem, kik ülnek túlfelől. Egyszer csak érzem, hogy valami
vagy valaki hozzám ér. Odanézek, hát Pálffy mester az: ő is leskelődik. Nem
pontosan így történt, de anekdotának nem rossz. Boldogság töltött el, amikor
Pálffy legitimálta számomra a kukucskálást.

Mennyire függ a rendezőtől, hogy jól
érzed-e magad az előadásban?

Minden évadban van egy előadás, amelyet különösen kedvelek. Ilyen volt a Zabigyerek Radu Afrim és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében. Az utóbbiban a mítoszromboló Petőfit kellett alakítanom. Nagyon hálás szerep. De az Örkény Tótékját is nagyon szeretem. Van bennem ösztönösség. Színészként kevés instrukcióval jó vágányra tudok kerülni, de ha túl sok utasítást kapok, akkor elmegy az önbizalmam. Elveszek, ha nincs mit hozzátennem. 

Sokoldalú ember vagy, de most minden
energiádat a színészi játékra összpontosítod. Mit jelent számodra a színház?

A közhelyektől való félelmemből fakadóan soha nem gondolkodtam ezen. Mostanában nem látom a színház értelmét, a célját. Ebben a filmközpontú világban illuzórikusnak tűnik színházat csinálni. Szerencsétlen színház! Próbál új eszközöket találni – videóprojekció, zene, összművészet –, de csak kínlódik, és néha az az érzésem, hogy egyre inkább a formák szintjén marad. Mindig hallom, hogy a színház válságban van, de úgy tűnik, én most szembesülök ezzel először. Itt, Sepsiszentgyörgyön jókat játszogatunk, sőt az elmúlt évadaink egész jók voltak, de néha felteszem a kérdést: minek? Csak pár száz ember nézi meg az előadásainkat...

Ezt a Nokia 6310-es telefont használom fél éve, mert kikészített a kijelzőfüggőségem. Hol éri utol a színház mindazt, amit napról napra láthatunk a képernyőkön? A katarzisra hajtunk: arra, hogy ott, a néző előtt megszülessen a nagy pillanat. De az az érzésem, hogy a film ezt is kezdi ellopni. De elképzelhető, hogy ez csak naiv félelmem, valószínűleg még nem látok bele eléggé a dolgokba.

Eszerint a hetedik művészet lesz az,
amit legközelebb kipróbálsz.

Az ki van zárva. Nagyon rossz tapasztalatom van vele. Gyerekszereplőként beválogattak egy filmbe. 14 éves voltam, roppant zárkózott, ezért meg se mukkantam a felvételeken. Ezek végül csak próbafelvételek maradtak, mert a projekt pénzhiány miatt leállt. De az a három nap tönkretett. Szereplőválogatásokra sem járok, és jelenleg úgy gondolom, nem is fogok.

Marad a színház a prioritás?

Igen. Inkább úgy mondanám, hogy egy-két évig tudatosan erre akarok koncentrálni. De a zene hosszú távon nem fog kimaradni az életemből, azt nem lehet csak úgy kidobni. Üres pillanataimban most is zenélek, de csak magamnak. Élő zenés projekten dolgozom. Rengeteg szintetizátor és több millió méter kábel kell hozzá, néhány előre beprogramozott ritmus és egy csomó improvizáció: ez a live act. Élőben születik majd a zene a gépek és a kezem által. Majd előadom valahol.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László