Hegesztett acélcső és kongói dzsungel: tíz kedvencünk az Essentia Artis kiállításról

Bár a kiállítás mindig kavalkádszerűnek hat, arra tökéletesen alkalmas, hogy képet adjon arról, milyen témák foglalkoztatják ma az alkotókat, miként rezonálnak azzal a valósággal, amelyben élünk. Látszik, hogy nem szakadnak el a realitástól, nem elefántcsonttoronyba zárva működnek, hanem aktív résztvevői és alakítói a realitásnak. A kiállított művekből kiolvasható, hogy az alkotók többségét érdekli a tradíció és a kortárs kultúra kapcsolata, az emlékezet megőrzésének lehetőségei, az időbeliség, a társadalmi jelenségek, valamint a festészet érvényességének vizsgálata.

Baráth Áron: Cím nélkül, 2023, akril, vászon, 180 × 140 cm

Baráth Áron szabad, ösztönös kompozíciói a tiszta gesztus érzéki jelenvalóságát mutatják fel. Szinte már erotikusnak ható művei izgalmát a rétegzettség és a transzparenciával való játék adja. Baráth érzékenyen oszcillál az organikus és szintetikus minőségek között is, a felvitt matéria jellege, valamint a neonos árnyalatok a virtuális képi esztétikát idézik. A most kiállított két munka is lírai gesztusokra épülő nonfiguratív mű, áttetszőségük a törékenység és a sebezhetőség fogalmait emeli be a befogadásba, míg az élénk színek izgalmas vibrálást generálnak.

Kontor Enikő: Nagy zuhanás, 2024, kerámia, olajraku, 22 × 59 × 22 cm

Kontor Enikő kiállított szobrai archaikus leleteknek tűnnek, színükből fakadóan olyanok, mintha a pompeji romok közül érkező elszenesedett használati tárgyak lennének. Funkciójukat vesztett használati objektumoknak tűnnek, amelyek ma már hozzáférhetetlen történeteket konzerválnak, így e művek az emlékezet tünékenységéről, valamint a múlt visszahozhatatlanságáról egyaránt szólnak. A művek vizuális feszültségét az ellentétes minőségű felületek egymás mellé helyezése teremti meg, a sima és durva játéka, ugyanakkor az is érdekessé teszi e műveket, hogy a megformált, a tudatosan alakított és a véletlenszerű, képződménynek tűnő részek organikusan egymásba olvadnak bennük.

Sipos Balázs: Szellemképes magánszféra, 2024, öntött üveg, casting, 28 × 20 × 15 cm

Az alkotó ezzel a játékos szobrával izgalmasan reflektál az egyre inkább individualizálódó társadalomra, az egyén elidegenedésére, valamint a lét bizonytalanságából fakadó fokozatos elmagányosodásra. Az alak hatalmas buborékot ölt magára, amelyen keresztül ugyan képes észlelni a valóságot, s amely megvédi a külső hatásoktól, mégis bezárja a figurát, amelynek groteszk megjelenése az én belső vívódásainak kivetüléseként olvasható.

Németh Marcell: Halles, merengő, pihenő, 2023, festett acél, fa, 123 × 33 × 1,5 cm

Németh Marcell törékenynek tűnő, minimalista szobrai az élet csendességét, a terek kiüresedettségét tematizálják. Az alkotó elhagyatott tájakat „fest”, amelyek strukturáltságukban őrzik az emberi lét nyomait, de a figurák már elhagyták e tereket. Mólói, strandszékei a balatoni nyarakat idézik, ebben a formában azonban arra az időre utalnak, amikor már vége a főszezonnak, az emberek visszautaztak a városba, az általuk épített szerkezetek pedig magányosan állnak a semmi közepén. Ilyen értelemben nosztalgikusak és melankolikusak Németh szobrai, amelyekről ő mondja, hogy „a behelyezhetőség ürességén át kutatom, hogy mi rejtőzik a befogadóban”.

Bács Emese: A szegény alvó medve, 2022, olaj, akril, kollázs, vászon, 130 × 180 cm

Bács Emese ezen a képen egy hajléktalant örökített meg, aki szinte elvész a sokféle textúrájú és színű részlet között. Alig látszik, egyéniségét vesztett alakként tűnik elő, a lét és nemlét között lebegve. Jelenléte pillanatnyiságot, átmenetiséget tükröz. E begubózó, szinte láthatatlan alak szimbólumként olvasható, jelzi, mennyire nem veszünk tudomást a marginalizált csoportokról. Az empátia hiányát és az érzéketlenséget láttatja ez a mű, miközben azt is tudatosítja, hogy a hétköznapi semmiben működő embereket mégiscsak a környezetük jellemzi a leginkább.

Alexa Zsolt: Buszmegálló, 2024

Az Alexa-mű azért izgalmas, mert vegyíti a hagyományt a fenntarthatósággal. A mozaikcsempéket idéző elemek egymással átfedésben alakítanak ki legyezőszerű struktúrát, amely árnyékot vet, ugyanakkor át is ereszti a fényt. Az egyes elemekben tradicionális motívumok, valamint fűszerek, magok jelennek meg, amelyek ornamentikusan gazdagítják a funkcionalitásában is komplex alkotást, ugyanakkor élővé és a hétköznapok szerves részévé teszik a folklórt. 

Hajdú D. András: Szemtestvér, 2024, színes fotográfia, giclée nyomat, 6 db, egyenként 40 × 60 cm

Szintén társadalmi művészetként tekinthetünk Hajdú D. András fotósorozatára, amely felemelő és elgondolkodtató történeteket tár fel a világ egyik számunkra rejtett zugából, ahová egy magyar szemorvos visz fényt. A kongói esőerdőben Hardi Richárd gyógyítja a szürkehályogtól megvakult betegeket, a fotósorozat darabjai az egyes esetek pillanatképei. Az emberközpontú dokumentarista fotográfia a vizuális történetmesélésen keresztül fejti ki az erejét. 

Orosz Klára: Théta, köztéri mű, hajlított, hegesztett acélcső, PPG autófesték, 415 × 360 × 310 cm

A mű, amely a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának parkjában áll, Grastyán Endre professzor munkássága előtt tiszteleg. A szobor az emberi mellkas formáját idézi, nyitott a látogatók felé, bele lehet menni, helyet lehet foglalni alatta, így tulajdonképpen interaktív installációként hat, amely árnyékot ad, és amelyben meg lehet pihenni. A szoborban hallgatható théta-hangzást egyetemi hallgatók készítették: a théta-agyhullámokat előhívó, meditatív zene lecsendesíti az elmét. Izgalmas, ahogy a mű épít a nézőre, miközben kellően látványos és formai játékosságot hordoz magában.

Grela Alexandra: Hol lakik a boldogság? 1-4., 2024, tempera, ceruza, merített papír, 4 db, egyenként 48 × 48 cm

Az erősen nosztalgikus hangvételű kompozíciók az elmúlásról, a régmúlt boldogság visszaidézhetetlenségéről szólnak. A visszafogott színekkel megfogalmazott, érzékeny alkotások kiüresedettségről árulkodnak, amelyet a figurák groteszk jellege tovább erősít. A művek nagyon poétikusak és érzékiek, sokféle minőségük van, miközben erősen narratívak. Az illusztrációk hagyományos, manuális technikákkal készültek, így minden kép eredeti műalkotás. Érdekességük továbbá, hogy organikusan ötvözik a festészet, a grafika és az illusztráció sajátosságait.

Strohner Márton: Tower / Plinth Lamp,  2024, öntött, színezett, magas tüzű porcelán, elektromos égetés

A retróhangulatot idéző lámpák tradicionálisak, amennyiben a klasszikus európai porcelángyártási hagyományokon alapulnak, ugyanakkor minimalista formaviláguk modernné is teszi őket. A kézműves-tradíció tiszteletéből építkező művek korunk elvárásainak is megfelelnek, így egyszerre örökítik tovább a hagyományt, és adaptálják a kortárs igényeknek megfelelően. Minőség és funkció keveredik e tárgyakban, a precíz kivitelezés pedig játékossággal párosul.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu