Ételirodalom és konyhaköltészet, avagy a gyomor mint íróink közkedvelt múzsája

Emlékezhetünk a Móricz Tragédiájában szereplő Kis Jánosra is. Miután munkaadója, a vén Sarudy elhívta lánya lakodalmára, mondván, hogy annyit ehet, amennyi csak belefér, szegény János egész éjjel forgolódott ágyában. Hogyan tud majd megfelelni ennek a sorsdöntő feladatnak? Álmodozni kezdett: „Először lesz tyúkhúsleves… Ebből megeszek egy dézsával. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumpli levest, köménymagos levest, meggy, korpa, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, – ajajaj, olyan nagy kád nincs is a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együtt öntenék azt a jó ételt, amit ő evett valaha – avval talán még az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.”

Elhatározta hát, hogy kieszi vagyonából a vén Sarudyt, nem evett így se reggel, se délben, nehogy szégyenbe maradjon maga előtt, ha végre a vacsorára kerül a sor. „Ötven töltött káposztát! – ismételgette magában s vas elhatározással vágta kaszájával a rendet.” Igazán akkor döbbent meg szegény a vacsoránál, amikor a tizedik kanál levesnél, melynek tetején gondtalanul úszott a sárga zsír, úgy érezte, jól lakott. Pedig még csak ez után következett a túrós csusza, az „ízes, tejfölös, töpörtős, kövér”, amit a töltött káposzta követett. „Ötvenet! – mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállt. Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, – rémülten állt föl. A szeme kidagadt, szinte kiugrott vastag szemöldökei alól, a nyakán az erek kötél vastagra dagadtak. Utolsó józan eszével kirohant a házból.” A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába. „Szemébe könnyek gyűltek s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni. Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában: – Dögölj meg kutya. Újra lenyelte a húst. És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán, s többet nem ment se le, se föl. Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott. Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.”

Bezzeg, ha Móricz tragikus hőse tudta volna azt, amit Kosztolányi Dezső Haspókja, akkor talán nem így végzi. Az ételt ugyanis becézgetni, cirógatni kell. Úgy kell szólni hozzá, mint szégyenlős szűz leányhoz, ahogyan a Haspók is teszi: „Felkönyököl – kezében kés és villa –, s ránéz. Izzóan néz rá. Elcsigázva, csapzottan, olvadozva, szenvedélyesen nézi, s a sok gyötrelem után könnybe lábad a szeme. Á, te vagy, gondolja, mert minden ételt tegez. Mi ketten, így együtt, kettecskén, te meg én. Még mindig nem eszik. Nem tud betelni látásával. Villájára tűz egy szelet marhahúst, s mielőtt bekapná és örökre elválnék tőle, egész közel emeli szeméhez, búcsúpillantást vet rá, mintha ezt kérdezné tőle: »Szeretsz? Mert én szeretlek.« Erre a hús már a szájában van. Mozog a szája, villámsebesen, gumiszerű rugalmassággal, mozog az orra hegye, mozog a füle. Úgy rémlik, hogy fülel. Hallgatja tulajdon csemcsegését. Ha nem láthatja, hogy eszik, legalább hallani akarja, legalább ízlelni akarja azt a nyelvével és szájpadlásával, legalább szagolgatni akarja az orrával, legalább tapintani akarja, s a húshoz és a mártáshoz gyakran hozzá is ér az ujjával. Mind az öt érzékével eszik.”

A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/5., könyv témájú lapszámában olvasható. A lap korábbi számainak előfizetési lehetőségéről itt lehet tájékozódni.

Persze akadnak még Kis Jánosok a magyar irodalomban, azonban nem minden alkotó áldozta fel hősét a pillanatnyi örömök oltárán. Voltak olyan nagylelkű írók is, akik az étel és gyomor ősi harcművészetében rágatlan hús helyett aranyérmet szántak szereplőjük nyakába.

Ott van például Parti Nagy Lajos Kálmánkája, A hullámzó Balaton című novella narrátora, a néhai élsportoló, aki lelkesen meséli eddig elért eredményeit. Sportága: versenyszerű zabálás. Az eredmények valóban lenyűgözőek, Kálmánka elsős korában már meg tud enni egy kiló zsírt. Amikor édesanyja – aki a kifőzdében dolgozik – büszkén meséli fia talentumát az ott dolgozó szakácsnak, az nem hisz neki, de azért a vicc kedvéért mégiscsak kiméri azt a kiló zsírt és odaadja a fiúnak. Egy karrier kezdetének lehetünk szemtanúi. Egy perc és huszonkilenc másodperc alatt fogy el a „fujtos bolti zsír”. Már ekkor nyilvánvaló: Kálmánka egy őstehetség. Ő is tudja, amit Kis János: enni igazi küzdelem. Ezért üti a vendég az Isten veletek, ti boldog vendelinek című novellában az „újhagyma fejét a sótartóba” és harapja nyakon a zöldséget, mert tudja, hogy az evés nem más, mint a túlélésért folytatott harc maga. Ha pedig az óvatlan ember figyelme csak egy pillanatra is ellankad, akkor már azelőtt véget ér nyamvadt kis élete, hogy gyomrát érné az áhított falat.

Valami ilyesmi történik Örkény Végzet című egypercesében is. A történet szerint egy alföldi tanyán éldegélt egy család: apa, anya és két gyermek, mind pogácsakedvelő. Amikor a mama épp ráért, egy tepsi pogácsát sütött, hogy boldoggá tegye háza népét. Egy napon azonban a liszt helyett rovarirtó szer került a gyúrt tésztába, a család pedig – ahogyan Örkény írja – „jól bepogácsázott”, s reggelre holtan feküdtek. Amikor negyednapon eltemették őket, a rokonság és az ismerősök eljöttek, s mindannyian homoki bort ittak, mellé pedig pogácsát majszoltak. „El is patkoltak mind, ahányan voltak. A mentősöknek – az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek – már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort. Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami még ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, gondolta, valakinek. És most viszi!”

Hol tehát étvágy, ott mohóság. S abban a percben, amelyben a mohóság megvillantja bugyuta mosolyát, máris ott terem helyette a köpönyegforgató jóllakottság, s úgy áll, mint egy naiv kisgyerek, aki semmiről nem tehet. Mindaz a rövidke út pedig, amely e kettőt összeköti, legkedveltebb zarándokútja ide s tova minden élő embernek, s múzsája minden művésznek, akinek orra előtt valaha elhúzták már az asztali örömök mézesmadzagát. Nem csoda hát, hogy magyar ételirodalmunk is teli s tele van ilyen írásokkal.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/5. lapszámában olvasható. A lap előfizetésére vonatkozó információk itt találhatóak.