Woody Allen a Vicky Cristina Barcelona, a Férfit látok álmaidban és az Éjfélkor Párizsban után elkészítette a negyedik olyan filmjét, amelyhez praktikusan és ? úgy tűnik ? művészi értelemben is mindössze annyi motivációja volt, hogy melyik európai városban szeretne feleségével nyaralni, és hol biztosítanak számára ehhez a leginkább megfelelő anyagi feltételeket. (Ez nem a sárdobáló kritikus fantazmagóriája, hanem a mester saját nyilatkozata.) E sajátos filmsorozat darabjai kapcsán már fel sem merül, hogy viszontlátjuk-e még azt a Woody Allent, aki annak idején milliók kedvence lett; már csak az a kérdés, van-e egyáltalán valami jó ezekben a szuvenírekben, amelyeket Allen mintegy mellesleg hoz létre a negyeddollárosok Trevi-kútba dobálása és az Eiffel-torony megmászása között. Azt a kérdést pedig a legtöbben már fel sem merik tenni, van-e ezekben a filmekben valami olyan, ami akkor is jónak tűnne, ha más író-rendező keze alól került volna ki az aktuális limonádé. A Rómának szeretettel furcsa darabja e sorozatnak: filmként a többinél is kevésbé komolyan vehető, viszont az eddigi háromnál mégis több van benne Woody Allenből (szó szerint is: a rendező újra feltűnik színészként).

Ellen Page és Jesse Eisenberg

A Rómának szeretettel szkeccsfilm, négy egymástól teljesen független, Rómában játszódó sztorival ? nem is olyan kevés rosszindulattal azt is mondhatnánk, hogy Allennek már egy nagyjátékfilmre való ötlet sem jutott eszébe az örök városról; de mi sem áll tőlünk távolabb, mint a rosszindulat. Mind a négy történet a hétköznapi emberek kissé szürreális álmainak és ábrándjainak megvalósulásáról szól: mi lenne, ha egy tökéletesen átlagos római családapa egyszer csak hírességgé válna, és a tévériporterek semmi másra nem lennének kíváncsiak, mint hogy mit evett reggelire, vagy hogy melyik kezével vakarja meg a fejét? Mi lenne, ha büntetlenül megcsalhatnánk a párunkat egy filmsztárral vagy egy gyönyörű luxusprostituálttal? Mi lenne, ha fiatalságunk helyszínén saját egyetemista-korú alteregónk példaképévé válnánk, akivel megoszthatjuk minden bölcsességünket, ráadásul mindenben igazunk is volna? Mi lenne, ha a zuhanyzás közbeni éneklésünkre felfigyelne egy operarendező, és rendezne számunkra egy olyan Bajazzók-előadást, amelyet főszereplőként a zuhany alól énekelhetünk végig?

 Alec Baldwin

Az ötletek nem rosszak, és (néhol) a megvalósításukban is van valami woodyallenes báj: az idős, fiatalságának helyszínére visszatérő építész (Alec Baldwin) például csak valamiféle metaforikus síkon van jelen az általa befolyásolt fiatal srác és a vele háromszöget alkotó két nő életében ? időről időre felbukkan, hogy tanácsokat adjon vagy a fiatalok viselkedését kritizálja. Pont úgy, ahogy azt a rendező aranykori filmjeiben láttuk: a dolgok realista síkjába ez nehezen illeszthető be, de nem is arról van szó, hogy csak gondolatban lenne jelen, hiszen mindenki tudomást vesz róla, és létezését nem is kérdőjelezik meg (valahogy úgy, mint az Annie Hall moziban sorban állós jelenetében Marshall McLuhannel). Meg aztán az operarendező (Woody Allen) és Alec Baldwin szövegeiben is felismerni a nagy Allen-filmek dialógusait és poénjait ? egyébként is, a rendező színészkedése frissítően hat a filmre, még akkor is, ha maga sem nyújt többet korábbi szerepeinek halvány kivonatánál. És jók a mindent kifejező, szarkasztikus pillantások (megint csak) Allentől és a pár napra sztárrá vált Roberto Benignitől ? mint egy igazi, jó filmben.

 Roberto Benigni

De azért mindez nem feledteti, hogy az összes szereplő egy-egy egydimenziós klisé, olyan cselekedetekkel, amelyek szinte mindig híján vannak mindennemű lélektani megalapozottságnak vagy bármilyen hihető motivációnak. Vagy hogy a konfliktusok a legolcsóbb B-kategóriás komédiák maflaságai révén alakulnak ki: a városban eltévedt lány véletlenül pont a csatornába ejti mobilját, amikor a férje hívja; a valaki másnak megvásárolt kurva véletlenül rossz ajtón nyit be, pont azelőtt, hogy a decens, most házasodott férfi tiszteletreméltó rokonai is beállítanak kopogtatás nélkül, és így tovább. Vagy hogy a helyzetkomikum mindig előre kitalálható; hogy a történetek pontosan oda futnak ki, ahová az első perctől egyenes vonalban, egyenletesen tartottak; hogy semminek nincs semmilyen következménye; és akkor a teljesen felesleges, nevetségesen erőltetett, folyamatos római városnézés még szóba sem került.

Woody Allen és Judy Davis

Woody Allen nem hagyott fel a filmezéssel akkor, amikor még elérhette volna, hogy tizenöt-húsz év múlva ne olyasvalakiként emlékezzenek rá, mint akinek idős korára az vált a legjobb teljesítményévé, hogy a sok gagyi közé néha be tudott csempészni valamit a régi önmaga árnyékából.