A kiállítás címét Benczúr Emese kortárs képzőművész Ragyogj! című munkája inspirálta, maga a tárlat létrehozásának ötlete hogyan merült fel?
Kiss Erika: Benczúr Emese munkájától – mely múzeumunk ötvösgyűjteményének egyik ékes darabja – nemcsak a kiállítás címét kölcsönöztük: az alkotás címlaptárgy is lett, hiszen nyelvezete precizitásában, finomságában nagyon közel áll az ékszerekhez és a kurátori mondanivalónkhoz.
Pető Zsuzsa: A Nemzeti Múzeumnak többféle, ékszereket felsorakoztató kiállítása volt már eddig, más-más tematikával, ezt a mostanit azonban egy teljesen új, eddig még sosem alkalmazott koncepció szerint alkottuk meg a múzeum különböző gyűjteményeinek műtárgyegyütteseit és a szakmai szempontokat alapul véve. Az idők kezdete óta az ékszerek hordozzák a legkomplexebb üzenetet az emberről, melyeket nemcsak az értékes anyag, a gondos kialakítás, hanem a szellemi érték, a mögöttes tartalom és a személyes kötődések is időtlenné, mégis millió módon egyedivé és megismételhetetlenné tesznek.
Sosem magukban léteznek, hanem egy társadalmi kontextuson belül, egyedül ezen keresztül értelmezhetőek teljességükben. Mi ezt a gondolatot alapul véve fogalmaztuk meg a kurátori narratívánkat, tehát ezúttal egészen máshogy tekintünk az ékszerekre. A különböző jelentésrétegeket fejtjük fel, melyek az őskortól egészen napjainkig egy dinamikus történetté állnak össze. A válogatás fő szempontja nem az esztétikum volt elsősorban, hanem az egyéni történetek és a mögöttük húzódó narratív háttér.
Hegedűs Zsuzsa: A kiállítási összeállításakor az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy hogyan tudjuk a régebbi régészeti korokat is bemutatni. Az őskori ékszerek például a mai ember számára annyira már nem látványosak, hiszen jóval ritkább bennük a nemesfém. Pont ezért jó, hogy nem arra fókuszáltunk, hogy minél csillogóbb legyen a tárlat, hanem inkább arra, hogy egy átlátható és érthető narratív keretet hozzunk létre, és történeteket meséljünk.
Ezek szerint nem csak női ékszereket fogunk látni?
P. Zs.: Abszolút nem, az első perctől tudtuk, hogy nem ékszertörténeti tárlatot szeretnénk készíteni, ami a csillogásról, a show-ról szól, hanem húsba, vérbe és érzelmekbe öltött történetekről mesélünk korokon átívelően, ékszerek formájában.
Mit adhat egy ilyen ékszerkiállítás a 21. század emberének?
P. Zs.: Mivel egy szubjektív válogatásról van szó, egyrészt azt a gondolatiságot nyújtjuk az embereknek, amit mi gondolunk és amit nekünk jelentenek az ékszerek. Másrészt a tárgyak egyéni, szubjektív történetét gondolatébresztőnek is szánjuk, reméljük, hogy a látogatók a múzeumi élmény után saját kedvenc ékszereik történetére, jelentésére is másképpen tekintenek majd.
H. Zs.: Semmiképp sem szerettünk volna kronológiai ékszertörténetet felállítani, hiszen ezeknek a tárgyaknak a fejlődése sem lineáris. Ehelyett inkább mélyre ástunk, és azt próbáltuk feltárni, hogy az ékszerek mit jelenthettek egykor és ma. Olyan témacsoportokat állítottunk össze, amelyek a mai ember számára is érthetőek, melyeken keresztül vissza tudjuk vezetni a látogatókat a történelembe, a régészeti korokba, s ők is meg tudják érteni az egyes tárgyak jelentőségét. Az ékszer szerencsés témaválasztás, amihez mindenki viszonylag könnyen tud kapcsolódni.
Hogyan tudták közös mederbe terelni a régészeti és a történeti gyűjteményben fellelhető ékszereket?
K. E.: Bár két különböző szakmát művelünk, más korokkal foglalkozunk, más terminológiákat használunk, más a viszonyunk a saját és egymás tárgyaihoz, mégis nagyon izgalmas és inspiráló volt a közös munka. Hatalmas élmény volt számomra egy rézkori tárgyban is meglátnom ugyanazt a gesztust, amit egy kortárs műtárgyban is fel lehet fedezni. Két másik nagyon fontos kollégánkra is számíthattunk segítségként és inspirációs forrásként: egyrészt a képzett ötvös projektmenedzserünkre, Böde Júliára, valamint Spengler Katalinra, aki Európa egyik legjelentősebb kortárs ékszergyűjteményével rendelkezik. Mivel az ékszerek egy folytonosan íródó, nem végleges állításokkal tűzdelt történetet írnak le, mindenképpen szerettük volna, hogy legyen a témának kortárs reflexiója is. Kati ékszerei, tudása, látásmódja nagyon nagy hatással volt a kiállításunkra, melyet az ő magasan jegyzett gyűjteményének darabjai is gazdagítanak.
Milyen jelentéstartalmakat fedeztek fel az ékszerek mögött?
K. E.: Mi itt a múzeumban nem ékszereket gyűjtünk, hanem történeteknek, eseményeknek a tanúit, így a tárgyak válogatása, elemzése közben nagyon sok jelentéstartalom rajzolódott ki előttünk. Az ékszerviselet ugyanis egy nyelv, amellyel saját magáról, identitásról és a közösségéről is beszél mindig a viselő, melyet legtöbbször nem az egyéni választások és ízlés határoznak meg, hanem a reprezentációs szükségletek. Azt, hogy az ékszer mennyire nem csak a mit vegyek fel ma? kérdésre ad választ, az egyik legszebb tárgyunk is bizonyítja. Megtekinthető lesz a szabadságharc leverése utáni, nyomasztó Bach-korszakból származó karkötő, melyen 13 kis koporsó és őket összekapcsoló kis koponyák láthatók. Ha alaposabban megnézzük, a koporsókon az aradi tizenhármak nevét fedezhetjük fel. Ez az ékszer egy adekvát példája a véleménynyilvánításnak, az önkifejezésnek, a patrióta érzelmek felvállalásának.
P. Zs.: Minden kiállított tárgynak van egy recto és egy verso oldala. Az elsőn a biztos információkat és összefüggéseket osztjuk meg, amelyeket az írásos emlékek vagy bármilyen egyéb információ alapján állítani tudunk az adott tárgyról, míg a verso oldalon azokat a kérdéseket boncolgatjuk, amelyekre még mi sem tudjuk a választ, hiszen rájuk korszakonként újabb és újabb válaszok születnek. Például két királyunkhoz kötődő gyűrű is helyet kapott a kiállításban, melyek eddig ismert történeteit újragondoltuk.
Az egyik Könyves Kálmáné volt, egy majdnem színarany gyűrű, melyen egy védőfelirat olvasható. A leghíresebb, gyakran tévesen idézett passzusa az, amelyben kimondja, hogy boszorkányok nincsenek, valójában azonban csak az úgynevezett strigákat említi a szöveg, akik állatalakot voltak képesek ölteni és szemmel verni. Ha ebből a kontextusból nézzük, bizony nem meglepő, hogy védőfelirat került a gyűrűjébe. Emellett látható III. Béla királyunk gyűrűje is, aki az egyetlen olyan Árpád-házi uralkodónk volt, akinek a sírját és a maradványait azonosítani lehetett. Nagyon érdekes, kinyitható, arab feliratú, köves gyűrűje volt, s mivel megmérgezték, sokan azt gondolják, hogy mérgezés elleni gyűrű volt, talán valamiféle védőerővel bíró ereklyét hordhatott benne védelemként.
H. Zs.: Olyan komolyabb szakmai témákat is fel tudunk vetni, melyekkel, ha száraz, tudományos közegben vagy felületen találkoznának az olvasók, sokkal nehezebben tudnák befogadni. Ilyen például az őskori kincsek elrejtésének az oka. Beválogattunk a műtárgyak közé egy vaskori bronz nyakperecekből álló depót és egy bronzkori arany ékszert. Míg az előbbi esetében inkább rituális elrejtésről, közösségi áldozatról beszélhetünk, amikor mindenki beadta a személyes tárgyait egyfajta áldozatként, gesztust gyakorolva a természetfeletti számára, addig az utóbbi esetében feltehetően a túlfogyasztás narratívája rajzolódik ki. A gazdag és befolyásos elit a felhalmozott vagyonát pazarlásként, egyfajta túlfogyasztásként rejtette el, így prezentálva a saját nagyságát.
K. E.: A túlfogyasztásra bőven akad reflexió az újkorban is, ebből is láthatjuk, hogy az ékszerek mögötti gesztusok mennyire örök érvényűek, időtlenek. Szeretnénk, ha a látogatók, akik maguk is nagyon sokfélék, ráismernének arra, hogy mai szokásaink, cselekedeteink sokszor mennyire ősi mintákat követnek.
Végül a közel 500 tárgyat sikerült hat tematika, a kincs, rítus, misztikum, változás, kapcsolat, önkifejezés köré rendezni. A rengeteg jelentésréteg közül végül hogyan kristályosodott ki ez a hat?
H. Zs.: Szerintem egy kifejezetten erős koncepciót sikerült létrehoznunk, mert a válogatás érezhetően tükrözi azt, ahogyan mi gondolkodunk a tárgyakról. Egy régésznek, amikor leül egy leletanyaghoz, egy sor kérdést kell megválaszolnia: mire használhatták a tárgyat, mi volt a célja, mit tudunk kiolvasni a kontextusból, és hogy mindez hogyan helyezhető el az egykori társadalmi rendszerekben. Megpróbáltunk most is a tárgyak mögé nézni, a vélhető jelentésrétegeket felfejteni, és meglepően gyorsan és könnyen jöttek a témakörök! Persze voltak olyanok is, melyek véglegesítését kicsit hosszabb diskurzus előzte meg.
Például kezdetben úgy gondoltuk, hogy lesz emlék tematikánk is, ami a kevésbé forráshiányos korszakok tárgyaiban nagyon jól megragadható, hiszen a nagyszülőktől generációkon keresztül megörökölt ékszer egyértelműen felfogható emlékként. Később azonban rájöttünk, hogy mindez a régészeti korokban sokkal nehezebben tetten érhető. Ezért továbbgondoltuk, hogy az emlék valójában egy nagyon féltett, fontos, már-már szentimentális tárgy, ami akár kincs is lehet, így aztán a kincs témakörön belül létrehoztunk egy olyan egységet, amelyben a személyes, szentimentális kincseket mutatjuk be. Az identitás és a reprezentáció jelentéséről is eltérően gondolkodtunk, de végül az önkifejezés mellett tettük le a voksunkat, mert az mindkét fél számára kompromisszumos volt.
K. E.: Már a munkafolyamat elején egyértelmű volt, hogy az újabb kori anyagot kell majd a régihez igazítani. Az újkortól az ékszerek egyre individualizáltabbak, s törekednünk kellett arra, hogy a nagy történetek ne essenek szét apróbb darabokra. Egyébként nagyon izgalmas volt kicsit eltávolodni a megszokott perspektíváinktól, és egy egészen más szemszögből ugyanarra a tárgyra ránézni, miközben egy pillanatig sem éreztem azt, hogy megerőszakoltuk a tárgyakat.
P. Zs.: Nagyon sok felmerült téma közül választottunk ki azt a hatot, ami szerintünk fontos, melyek mentén el tudjuk mondani mindazt, amire mi rálátunk. Újra és újra végigmentünk a tematikus egységeinken, hogy a lehető legkoherensebben tudjuk összefűzni a tárgyakat, s egy idő után éreztük, hogy megszólalt a harmóniájuk.
Egy-egy vitrinbe így teljesen eltérő korokból származó tárgyak kerültek, hogy érezték, azonnal párbeszéd alakult ki közöttük?
P. Zs.: Igen, ez képezte a koncepciónk gerincét, hogy egymástól korban akár évezrednyi távolságban lévő, ugyanakkor azonos tematikába behúzott tárgyakat helyezzünk egymás mellé, és megnézzük, hogyan kommunikálnak egymással. Elképesztően érdekes dialógus alakult ki a patkószögből készült gyűrű és a középkori ruhacsat vagy a hun kori cikádafibula, azaz kabócás ruhacsat és a 18. századi ereklyetartó között. A közös tematikán túl arra is törekedtünk, hogy vizuálisan is szóba álljanak egymással az ékszerek, s egyik se uralja le a másikat.
H. Zs.: Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor a korábban csak gondolatban együtt szereplő tárgyakat a valóságban is egymás mellé helyeztük. Ez egyrészt nagyon izgalmas, de nagyon bizarr is. Viszont az biztos, hogy segít felmérni annak az időnek a hatalmas léptékét, amit a kiállításban is lefedünk.
Láthatunk majd eddig még soha ki nem állított ékszereket is?
H. Zs.: Alapvető szándékunk volt, hogy nagyobbrészt olyan műtárgyakat válogassunk a tárlatba, melyek még soha nem voltak láthatóak. Most fog bemutatkozni például az a késő vaskori dák anyag Erdély területéről, mely egészen nagy méretű, finoman kidolgozott, láncos fibulákat tartalmaz, valamint egy országos szinten is unikális, emberarcot ábrázoló ezüst ruhakapcsoló tű.
P. Zs.: A szkarabeusz az ókori Egyiptom óta népszerű jelkép, több, ezzel a díszítéssel ellátott tárgyunk is látható lesz, például egy kicsi középkori pecsétlő, melynek az egyik oldalán egy szkarabeusz van, a másik oldalára pedig kentaurt véstek. Valószínűleg etruszk vagy római eredetű gemma, amelyet a 12. században gyűrűbe foglaltak, és kapott egy ave maria köriratot.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
