Manapság nehezen követhető, hogy az ábécé vége felé elhelyezkedő betűk közül melyikkel is jelöljük a mostani huszonévesek generációját. Drog, alkohol és általános tespedtség. Kevés dolog állandó az Extázis gyakran tudatmódosult világában. Bulitól buliig tart az élet. Nincs lázadás, nem akarják megmutatni az előző generációknak a tutit, csak gyakori másnaposság van. De nemcsak az iránytévesztésről, a tartalmas élet lehetőségéről is szól a Katona József Színház előadása.
Tarnóczi Jakab rendező és Varga Zsófia közösen írt kanavásza a small-talk minimalista költészete. A mindennapjainkban hallható, sőt annál is semmitmondóbb párbeszédekből épül fel a szöveg. A gyakran szimultán jelenetek félmondataiból, iránytalan közléseiből, körülményes szaggatottságából eleinte nem egyértelmű, hogy ki kivel milyen kapcsolatban áll. A figurák számára semminek sincsen értelme annyira, hogy igazán tegyenek érte bármit is.
Egy baráti közösség mindennapjait dúlják fel az idegenek. Más kultúrából vagy más korosztályból érkeznek a vendégek, ilyen a hosszabb idő után külföldről hazatérő Alex (Gloviczki Bernát) vagy Lehel (Bányai Kelemen Barna).
Kapcsolatok jönnek létre, alakulnak át, majd szűnnek meg. A közösség tagjai közötti változékony dinamika Tarnóczi rendezésének erénye. Mindig az éppen jobban kötődő a sérülékenyebb, ám az erőviszonyok idővel változnak. Előfordul, hogy az adott éjszakán túlmutató kötődés lesz az átmenetinek induló kapcsolatból. Az ismerkedéskor szenvtelen, az erősebb nem biztos, hogy később is domináns lesz. Az előbbiekre példa Kanyó Kata és Tóth Zsófia kettőse. Janka ide-oda szálló pillangó, míg Vera komoly kapcsolatra vágyik. Amikor az előbbi végre kötődne, az utóbbi már kifelé tart a kapcsolatból.
Az Extázis tematikailag összefügg Tarnóczi a Kamrában látható rendezésével, a Magányos emberekkel. A Gerhart Hauptmann drámája alapján készült előadás a családon belüli kapcsolódási kísérleteket vizsgálja, amit az Extázis egy közösségen belül tesz meg. Van átjárás a karakterek számára a két előadás között. Erősebb kontúrú figurákat láthattunk az előzménydarabban, az Extázis világa szétesőbb és iránytalanabb. Van, aki többé-kevésbé ugyanazt hozza, másnak eddig nem ismert személyiségvonása hangsúlyozódik. Emberek indulnak el egymás felé. Mielőtt valóban találkoznának, gyanúsan mérlegelni kezdik a másikat. Tarnóczi előadásaiban az embernek sem társa, sem párja nincsen. Nem a mára közhelyes, sokszor idézett elidegenedésről van szó, hiszen maga a kapcsolat sem alakul(t) ki.
Mindkét előadás színlapján alul szerepel, mégis ki kell emelni. Mentes Júlia a Kamrában Anna szerepében okos lány, aki bájával és intelligenciájával feldúlja a család életét. Mentes az Extázisban Virginia megformálójaként tágra nyílt szemű, egyszerű gondolkodású lány. Nagyon érzi a tőmondatos, egyszavas dialógusokat. Beszédesebbek kitartott pillanatai, mint verbális megnyilatkozásai. Kérdésre kérdő vagy csodálkozó hangsúllyal felel. Virginia szünetei humorosak, miközben az előbbiek olyan személyiségről is árulkodnak, aki talán nem is annyira egyszerű, mint azt előzőleg hittük.
Tóth Zsófia a társra vágyás érzését, a ragaszkodást és az elutasítottságot variálja mindkét előadásban. A Magányos emberek Katája a már régóta megunt barátnő, akinek nincs ereje és bátorsága kiszállni a folytathatatlan kapcsolatból. Vera az Extázisban autonóm személyiség, aki több mindent megtesz a magány elkerüléséért, nem rajta múlik, hogy társkereső próbálkozása sikertelen.
Lengyel Benjámin a Magányos emberek neurotikus, verbálisan agresszív fiatalembereként folyamatosan harcban áll a világgal. János nagy tervező, akinek álmai, vélhetően az igazi tehetség hiánya miatt, nem válhatnak valósággá. Lengyel nagyszerűen adja a kellemetlen, kiszámíthatatlan személyiséget. A nagyszínpadon Miklós letisztultabb személyiség, akinek társkeresési ambíciói füstbe mennek.
Béres Bence itt és ott is a kilátástalanság élő szobra. Kócos, kialvatlan szemű örök barát, örök második. A Kamrában Barna megbújik egy sarokban. Béres hasonló szerepet visz az Extázisban is. Imre, a rendkívül bizonytalan pszichológus (Dankó István) segítségét kérő Ábel legalább a saját életében szeretne főszereplő lenni, de ez sem megy, nemhogy tartozni más valakihez.
A tánc színpadi dramaturgiájával ellentétes utat jár be az Extázis. Az előbbiben a csoportokból emelődik ki egy duó vagy egy trió. Az utóbbiban a kettes, hármas szituációk után rendeződnek csoportokba a szereplők, hogy közös táncban éljék meg az extázist. Amely elragadtatásra a hétköznapokban esélyük sincsen, és ahogy múlik az élet, egyre kevésbé lesz sanszuk még csak hasonlóra is. Alig várjuk Cuhorka Emese koreográfiáit, mert kimerevített, egyénített pillanatokból, eleinte lassú mozgásokon át születnek meg az együttes, a publikumot megragadó táncok.
Könnyű eltévedni a világban, ahol senki, az éltesebb korúak főleg nem tudják a kielégítő irányt. A Katona József Színház generációs problémákat tárgyaló előadása paradox módon arról szól, hogy hívják, jelöljék bárhogyan az adott időszak huszonéveseit, nagy különbség nincs közöttük és az idősebb korosztályok képviselői között. Mindenféle elveszettség és irányvesztés ellenére azonban nagyszerű fiatalnak lenni, sejtetik az Extázis alkotói. Minden iránytalanság mögött érződik az élet megtapasztalásának igénye.
Nem a konfrontációs tér az ideális a színház Tarnóczi-féle (újra)felfedezéséhez. Tarnóczi a szünetet is rendezi, hiszen bejárhatjuk a kulisszák mögötti részt. Sőt, a színészek és a publikum tagjainak egyik közös táncjelenetében, az epilógusban még levest is kaphatunk. Azonban egy kevésbé hagyományos térben a színész és a néző többet élhetne meg együtt a napjainkat annyira jellemző balul sikerült kapcsolatteremtési kísérletekből.
Fotók: Horváth Judit
