Hú, de szép hangod van!

Köszönöm, beénekeltem magam. Most mentünk le először a zenekarral, és egészben meghallgattuk a musicalt, hogy zeneileg milyen lesz.

És milyen lesz?

Szuper! Nagyon jól szól, és ez amúgy is fantasztikus zene.

Czakó Julianna középen a Chicago próbáján. Fotó: Éder Vera

És milyen lesz a díszlet, a jelmez, a rendezés? A Chicago kultfilm, minimum a filmes verzióját szinte mindenki ismeri, ezért egyrészt nem nehéz behúzni rá a nézőt, másrészt viszont emiatt komoly az elvárás.

Ez pontosan így van. Egy ilyen darab esetében nem kicsi rajtunk a nyomás, hogy valami újat hozzunk ki belőle, miközben maga a cím is hívogató. A látvány – Kálmán Eszter munkája – egészen különleges. Minimál stílusban, egy paneldzsungelben játszódik rácsokkal és nagy asztalokkal; ezek mozgatásával különböző helyszíneket alakítunk ki a jelenetekhez. A jelmezt Papp Janó tervezte, mai és korabeli elemeket vegyítve öltöztet minket. Izgalmas, ironikus világot hozunk létre.

A történet nagyon aktuális. Arról szól, hogyan lehet érvényesülni, sztárrá válni, mindenáron láthatónak lenni. Jómagam nem vagyok ilyen; nevetnek is rajtam a kollégák, hogy nem tudok egy normális Insta-posztot kitenni. Ez a része azonban nem érdekel a világnak, és nem is érdekelt soha. Mulandónak tartom, és túl sok energiát emészt fel. Az előadásban viszont éppen az érvényesülés témája körül forog minden, és ezt egészen mai elemekkel hangsúlyozzuk.

Valóban, annak ellenére, hogy jó sok szerep van mögötted, nem jössz szembe sem a bulvársajtóban, sem a közösségi oldalakon. Sok kollégáddal ellentétben nem közvetíted, mikor mit csinálsz és merre jársz. De közben a szakma és a publikum nagyon is jegyez.

Tényleg nem érdekel ez a dolog. Mármint hogy egyfolytában mindenhol jelen legyek. Nem gondolom, hogy egy jól megszerkesztett kép annyira fontos. Persze megértem, ha valaki nem így gondolja, és azokat is, akik szeretik a közösségi oldalakat nézegetni.

Roxyt annál inkább érdekli a róla kialakult kép: a sztárok sztárját is maga mögött akarja hagyni.

Minél inkább közeledünk a bemutatóhoz, annál nehezebb a szerepről beszélnem. Jelenleg a főpróbahét előtti szokásos káosz uralkodik, de a zűrzavarban már látjuk az alagút végét: hogy miként fog az egész darab tökéletes mérnöki pontossággal összeállni. Béres Attila rendezővel régóta együtt dolgozunk, hamar egy hullámhosszra kerülünk. Sok mindent kipróbáltunk a szerep kapcsán, hagytuk egymást inspirálódni a másik által.

Érdekes ez a Roxy Heart. Ha az előadás mai rétegét nézzük, akkor egy panelban lakó, elég egyszerű, a sztárvilágra vágyó nőcskéről van szó. Neki Velma Kelly a nagy nő, az ő babérjaira vágyik. Majd amikor megtörténik a gyilkosság, és Roxy börtönbe kerül, személyesen is megismeri Velmát, de nagy csalódás éri. Ami a különös és amit a karakterben az egész előadás során erősítünk: Roxy ösztönös, zseniális tehetségű színésznő. Persze rá is kényszerül, hogy ügyesen színészkedjen, hiszen bármelyik percben felakaszthatják, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, hogyan alakul a sztorija a börtönben. Közben arra vágyik, hogy reflektorfénybe kerüljön, hogy mindenki imádja. Azt bírom ebben a szerepben a leginkább, hogy amiért Roxy az elején szimpatikus és szerethető, a végén ugyanazért válik visszataszítóvá. Izgalmas feladat megjeleníteni őt.

Szereted a zenés műfajt?

Nem mondanám magam kifejezetten zenés színésznek. Lassan tíz éve játszottam el a My Fair Ladyben Eliza Doolittle szerepét, szintén Béres Attila rendezésében. A próbafolyamat kezdetekor elküldött Kéringer Lászlóhoz, aki a mai napig az énektanárom. Sokat köszönhetek neki, mert mindazt, amit a zenés színházról tudok, ő tanította meg. Szeretem az énekes szerepeket; egészen más feladatok, mint a prózaiak. A zenés darabra azt mondják, hogy könnyű műfaj, pedig rengeteg munka van vele. Éppen azért tud könnyűnek tűnni, mert elképesztően sokat kell melózni ahhoz, hogy könnyű lehessen a néző számára.

Milyen prózai szerepet játszottál legutóbb?

A Nórát, és a drámai feladatok közül az is áll most legközelebb a szívemhez. Nóra karaktere egészen más, mint Roxyé. Ő a háttérbe vonulva oldja meg a problémáit: kölcsönt vesz fel a férje tudta nélkül, hosszú éveken át titkolózik, és a semmiből egyedül teremti elő a pénzt. Ez mérhetetlenül zaklatott, lefojtott, feszültséggel teli életet teremt számára. Örülök, hogy egy ilyen szerep után most egészen mást próbálhatok.

Mohácsi Jánossal és Rusznyák Gáborral is sokat dolgoztam. A sirályból Nyina szerepe például szintén felejthetetlen számomra. Ahogy a próbák során előrehaladunk, egyre inkább belemerülök az általam formált figurába, és egy idő után már folyamatosan a szerep pörög a fejemben.

A magánéletben egyébként szeretek elvonulni, és nagyon fontos számomra a családom. Velük vagyok a legfelszabadultabb. Az eddigi legnehezebb munkám a Kabaré volt, mert a kislányom akkor még csak négy hónapja született. Ráadásul Sally Bowles komoly főszerep, ezért azt a próbafolyamatot soha nem fogom elfelejteni. Megpróbáltatásokkal teli volt visszakerülni a színésznői létbe, mert közben a család fogalma már egészen mást jelentést nyert számomra. Ma sem könnyebb magam a színház és a kislányom között megosztani, de az évek során legalább már megszokottá vált ez a helyzet.

Te milyen kislány voltál?

Visszahúzódó, a háttérben megbújó duci gyerek. Aztán a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumba kerültem, száznyolcvan fokos fordulattal egy nagy baráti társaságban találtam magam, és mint minden normális kamasz, sokat buliztam. A régi barátságok a mai napig megmaradtak. A volt osztálytársak közül néhányan most is eljönnek a Chicagót megnézni.

A színház véletlenül került az életembe. A régi társaság annyira összetartó volt, hogy színházba is együtt jártunk. Velük mentem először a Győri Nemzeti Színházba, mert azt mondták, hogy ott jó a hangulat. Tényleg az volt, ott is ragadtam. Sokszor statisztáltunk a színház előadásaiban, és az érettségi évében, egy Csehov-vizsga alkalmával Korcsmáros György, az akkori igazgató megkérdezte, hogy miért nem mentem el az általa tartott meghallgatásra. Azt válaszoltam, hogy szeretnék még tanulni, és ezt maximálisan megértette. Mindenképpen diplomát akartam szerezni, és ki akartam szakadni a szülővárosomból, a megszokott közegből. Új emberekre, új rendezőkre voltam kíváncsi. Arra vágytam, hogy végzettségem legyen színészetből, ne csupán sodródjam a szakmában. Rájöttem, hogy ezt szeretem a legjobban, és a játék olyan hobbim, amely önbizalmat ad. Úgy éreztem, hogy a színházi közegben jól érzem magam, és a történetmesélés közel áll hozzám.

Kinyitott téged ez a világ?

Igen, bár azért különösen zárkózottnak nem tartom magam. Nem is tudom, milyen vagyok. Nem szoktam ezt naponta elemezni. Inkább azt figyelem, hogy egy-egy szerepformálás során hogyan tudok megújulni, de közben mégis közel maradni önmagamhoz. Önazonosságra törekszem, amit ezen a pályán izgalmas kihívás megvalósítani. Fontos számomra az őszinteség, ha ugyanis a néző úgy érzi, hogy a színész kamuzik, az baj.

Persze mindenféle igazság érvényes lehet. Roxy történetében az ő igazságát igyekszem megmutatni, azt, hogy mit miért tesz. Így lehet őt megérteni vagy lehet vele azonosulni. Amellett, hogy megmarad az eredeti szövege, a saját szájízemre formálom. Valóságshow-ból kikerült emberekről néztem videókat, hogy igazi mai figurát hozzak, ami maga mögött hagyja a „tankönyvi” elvárásokat. Bízom benne, hogy a közönség hálás lesz érte, hogy nem szokványos előadást lát. Eleve nem egyszerű, hogy itt vagyunk Európa legnagyobb szabadtéri színpadán, és közben mégis közel kell kerülni a nézőtéren helyet foglaló négyezer emberhez. A szöveg a legerősebb kód ebben a szabadtéri előadásban, és okosan kell vele bánni.

Bár Pesten is meg szoktál fordulni, az anyaszínházad a Miskolci Nemzeti, amelynek régóta oszlopos tagja vagy. Gondolom, nem hiába vagy ott majd egy évtizede.

Az a titka, hogy elképesztően jó társulatunk van. Remekül tudunk együtt dolgozni, és mindig egyfelé toljuk a szekeret. A műszaktól a vezető színészekig mindenki számára az a fontos, hogy estéről estére olyan minőségű előadást kapjon a publikum, ami miatt visszajön. Van olyan nézőnk, nem is egy, aki a Tartuffe, a Producerek vagy a Nóra összes előadását látta, pedig ezek a darabok húszon felüli előadásszámmal mennek. Nagy dolog, hogy a miskolci közönségnek ennyire fontos a színháza.

Junior Prima és Domján Edit-díjat is kaptál már. Szerinted miért?

Azt hiszem, szerencsém volt.

Ezt szerénységből mondod?

Úgy érzékelem, hogy szeretnek velem dolgozni a kollégáim. Az öltöztetőm viccesen azzal engedett el Szegedre, hogy „ne hisztériázz, és ne csináld úgy a balhét, mint Miskolcon”. Merthogy ilyen valójában sosincs. Jó hangulatban szoktunk együtt dolgozni. Akkor is igyekszem higgadt maradni, ha az előadás során komolyabb mulasztás történik.

Fontosak számodra az elismerések?

Igen, a Domján Edit-díj azért kedves nekem, mert fiatalon kaptam, pedig a középkorú színésznőknek szokták adni. A Junior Prima díjra sem számítottam. Jól tudnak esni ezek a szakmai visszagazolások, de közben nem ragaszkodom hozzájuk görcsösen. Nem azért játszom, hogy minél több díjat ki tudjak tenni a polcra, hanem elsősorban azért, hogy valamit adjak a nézőknek. Ne az legyen az első gondolatuk, amikor felállnak, hogy milyen kényelmetlen volt a szék.

Mást is kipróbálnál a színészeten kívül?

Igen. Talán különös ötletnek tűnik: az elefántgondozást. Értelmes állatnak tartom az elefántot, és jó lehet közeli kapcsolatot kialakítani vele. Szeretem az állatokat, gyerekkoromban mindenféle háziállatunk lehetett, mert a szüleim mindenre nyitottak voltak. Teknőst, madárpókot, varjút és sündisznót is tarthattam. Mindenféle őrületre kaphatók voltak. Most is rengeteget segítenek, fantasztikus az egész családom. A kislányom is szeretne kiskutyát, úgyhogy a férjemmel (Görög László színművész – a szerk.) hamarosan be kell szereznünk egyet.

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház/Éder Vera