A Szentkereszt fölmagasztalása

Jézus keresztjének középkori legendájával naptári ízeire tördelve eddig két részletben ismerkedhetett meg az olvasó (vízkereszt, a Szentkereszt megtalálása). Íme a történet harmadik, egyben befejező része.
A VII. században II. Hoszrou szászánida perzsa uralkodó serege elözönlötte a kelet-római birodalomnak övével határos részeit, és a Szent Ilona által megtalált kereszt Jeruzsálemben lévő darabját magával vitte. Herakliosz császár azonban győzelmet aratott a betolakodók felett, és visszaszerezte a legszentebb ereklyét. A legenda elmeséli, hogy jeruzsálemi győzelmes bevonulásakor egy angyal állította meg Heraklioszt, és felszólította, hogy alázkodjék meg. A császár levetette díszeit, és maga vitte gyalog a relikviát a városba (más változat szerint csupán az történt, hogy paripájáról szamárra ült át). A keresztet oltárra helyeztette, illetve – a drámaibb változatban – a Golgotán állíttatta fel. (A valóságtól elrugaszkodott legendaszerző Herakliosszal a fogságba esett Hoszrout mintegy rituális emberáldozatképpen ki is végeztette.)
Ezt az eseményt ünnepelte az egyház a Szentkereszt felmagasztalása (Exaltatio S. Crucis) néven szeptember 14-én. A régi katolikus naptár tehát három Szentkereszt-ünnepet tartott számon: január 6-án, május 3-án és szeptember 14-én. E három ünnepnap szinte hajszálra harmadolja az évet. Az ünneprend kialakulását tekintve a január 6-i Szentkereszt (vízkereszt) volt az első (III. század). A Szentkereszt megtalálásának ünnepi hagyománya a következő évszázad első harmadában alapozódott meg, ekkor még ezt ünnepelték szeptember 14-én (a legenda szerint Ilona császárnő a keresztet ezen a napon találta meg), és csak a VII. század fordulóján – még Herakliosz uralkodása előtt – helyezte át az ünnepet I. (Nagy Szent) Gergely pápa május 3-ára. Amikor Herakliosz néhány évtized múltán „felmagasztalja” a keresztet, érthetően esett választása a már meglévő korábbi ünnepre, szeptember 14-re. Az ünneprend hármasságában mutatkozó szabályszerűséget azonban már Gergely pápa (köre) is fölismerhette, s kiaknázva a január 6-i és a és a szeptember 14-i dátumból adódó lehetőséget, a harmadik ünnepnap közbeiktatásával az ünnepeknek további szimbolikus súlyt adott.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

Notburga tiroli szolgálólány († 1313), akit fáradhatatlan munkakedvéért, hűségéért, embertársainak szeretetéért, egyszerű, de mélységes jámborságáért Tirol népe évszázadokon át szentként tisztelt. A népi hagyomány előtt meghajolva, hivatalosan az Egyház is oltárra emelte (1862). Ő a szolgálólányok osztrák védőszentje. A tiroli parasztok szülés és jószágbetegség idején kérik az ő közbenjárását. Egyik kezében fölemelt sarlóval, a másikban korsóval, felfogott kötőjében pedig a föld termésével, hazájának népviseletében szokták ábrázolni.
A legenda szerint Notburga egy gazdánál aratott, de az egyességnél kikötötte, hogy esti harangszó után nem dolgozik tovább, mert akkor nem lesz az imádságra kellő ideje. Egy alkalommal azonban a gazda mégsem engedte el. Erre Notburga tanúságtételül sarlóját emelte föl, amely lebegve maradt a levegőben. A legenda azt is tudja, hogy a sajtárban, korsóban tejet szokott vinni a szegényeknek. Gyanakvó gazdája megszégyenült, mert ő lúgot talált benne.
Notburgát hazánkban – tudomásunk szerint – csak a somogyi Bőszénfa választotta egyházának (1782, új templom, 1902) védőszentjéül. A titulust nyilvánvalóan az egykori kegyúr Festetics-családnak a bécsi udvarral, illetőleg az osztrák barokkal való kapcsolatai magyarázzák. Megjegyezzük még, hogy magyar lakosságának egy része német eredetű. Notburga helyi kultusza már teljesen elenyészett.
A kecskeméti piarista templom a barokk ikonográfiának egyik alföldi kincsesháza. A Szentcsalád oltárának egykori neve altare opilionum, vagyis pásztorok oltára (1741), mert az ő áldozatukat dicséri. Oromzati szoborcsoportján a Jópásztornak, a pásztorok pásztarának Notburga és Vendel, a délnémet parasztság két híres védőszentje hódol.
Notburga tisztelete hazánkban nem eresztett mélyebb népi gyökereket. Tudomásunk szerint nálunk nem vált paraszti keresztnévvé sem.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

A KERESZTÉNY EGYSÉG NAPJÁt 1996 szeptemberében rendezték meg először az ezeréves fennállását ünneplő Pannonhalmi Főapátságban. Az első eseményen képviseltette magát a grúz, a román, a szerb, az orosz, a magyar ortodox egyház, jelen voltak a magyar katolikus, református és evangélikus egyház vezetői. A különböző országokból érkezett, különböző felekezetek hívőiből álló zarándokok, hívők, papok és püspökök ökumenikus istentiszteleten vettek részt.