Tíz fiatal magyar fotós, akikre érdemes odafigyelni

Szász-Bányász Anna

A tehén háta. A tehén szeme, ahogy megcsillan a fény a szempilláin. Szász-Bányász Anna személyes munkáiban nagy hangsúlyt kap a természetközeliség, melyet a nosztalgián keresztül közelít meg. Fotográfiájának kiindulópontja saját élettere: a gyergyóújfalusi családi gazdaság, a paraszti életforma és mindenekelőtt az állatokkal való együttélés. A MOME fotográfia szakán 2022-ben végzett alkotó a diploma után visszatért Székelyföldre, és azóta is belülről, a mindennapi munka résztvevőjeként fényképezi ezt a közeget. Képeinek különlegessége, hogy tudatosan kerülik a néprajzi egzotikumot és a romantizált faluképet. Tehenei egyszerre konkrét állatok, önálló személyiségek és szinte absztrakt formák: egy nyak íve tájjá, a szőr vagy egy szempilla különös vizuális struktúrává alakul. Munkái az ember, állat és táj közötti intim kapcsolatot vizsgálják, miközben egy eltűnőben lévő életforma kortárs, személyes lenyomatát is adják – mindezt pedig csodaszépen.

Itt írtunk róla bővebben.

Turós Balázs

Turós Balázs munkásságának visszatérő kérdése az idő, az elmúlás, az emlékezet és az emberi személyiség törékenysége. Nagyformátumú analóg kamerával dolgozik, amelynek lassúsága és korlátozott képszáma különleges koncentrációt követel fotóstól és modelltől egyaránt. Ephemeral Knot és Oneness című korábbi munkáitól jutott el nagymamájával közösen készített, demenciáról és identitásvesztésről szóló hosszú távú projektjéig, a The Nature of Thingsig (A dolgok természete). Háromszor nyerte el a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, 2021-ben Capa-nagydíj ösztöndíjas volt, 2023-ban pedig bekerült a FUTURES európai tehetségprogramjába. Fotográfiájának erejét a visszafogottság adja: a halál és az elmúlás nagy kérdéseit nem drámai gesztusokkal, hanem csendes, precíz képekkel közelíti meg. Nagyon várjuk a hamarosan elkészülő könyvét!

A fotográfussal itt beszélgettünk.

Martin Wanda

A Londonban élő Martin Wanda a kortárs divat-, portré- és színpadi fotográfia határterületén alakított ki könnyen felismerhető vizuális világot. Képeiben a festői romantika, a dekadencia és a nyers rock and roll esztétika találkozik: szereplői gyakran mintha egy időn és konkrét helyen kívüli szubkultúra tagjai lennének. Fotói többek között a Vogue, a Numéro, a Dazed, az i-D és a Wonderland oldalain jelentek meg, miközben Diorral, Louis Vuittonnal, Burberryvel és Saint Laurent-nal is dolgozott – no és olyan sztárokat fotózott, mint Zara Larsson, Billy Idol vagy Iggy Pop. Kiemelkedő személyes projektje édesapjával, Martin Gábor fotográfussal közös The Ballad of Eternal Youth, amely két generáció ifjúságképeit kapcsolja össze, néha pedig tényleg nehéz eldönteni ezeket a képeket nézve, hogy a hetvenes évekből látunk-e mondjuk punkokat, vagy napjainkból. Wanda időtlen képeiben a magazinos, editorial látvány és az autonóm fotográfia találkozik: divatképei is egy nagyobb, szabadságról, fiatalságról és identitásról szóló történet részének hatnak.

A fotográfussal itt beszélgettünk.

Bartha Máté

Ha létezik ideális egyensúlyozás a dokumentarista fotográfia és a konceptuális képalkotás között, akkor azt Bartha Máté csinálja. Máté elsősorban a társadalmi struktúrákban és a városi környezetben rejtőző rendszereket kutatja. Nemzetközi áttörését a militarista szemléletű gyermek- és ifjúsági táborokat vizsgáló Kontakt hozta meg: a sorozat 2018-ban Capa-nagydíjat, 2019-ben pedig az arles-i fotófesztivál Louis Roederer Discovery Awardját nyerte el. Újabb munkája, az Anima Mundi már egy képzeletbeli metropolisz „anatómiáját” építi fel különböző városokban talált vizuális mintázatokból; könyvváltozata több 2024-es nemzetközi év végi toplistára került. Bartha Máté különlegessége a rendszer iránti vágy: hétköznapi gesztusokból, tárgyakból és építészeti részletekből olyan vizuális hálózatot épít, amelyben a dokumentum lassan fikcióvá és világmodellé alakul.

Szombat Éva

Bármilyen plakáton, magazinban vagy galéria falán felismerek egy Szombat Éva-fotót: a MOME-n is tanító művész ugyanis harsány színekkel, humorral, giccsel és tudatosan mesterséges képi világgal mesél olyan univerzális és egyszerűnek tűnő kérdésekről, mint a boldogság, az önelfogadás, a test, a szexualitás vagy a társadalmi normák. Már Happiness című könyvében ironikusan vizsgálta a boldogság receptjeit, későbbi Practitioners-sorozatában pedig olyan embereket fényképezett, akik saját, különleges rituáléikban találják meg az örömöt. Orgazmust kérek, nem rózsát című, a női szexualitással és annak láthatóságával foglalkozó projektje 2021-ben elnyerte a Capa-nagydíjat, könyvváltozata pedig 2023-ban a Belfast Photo Festival fotókönyvdíjának egyik nyertese lett. Legújabb, Echo in Delirium-projektje a nosztalgia jelenségét kutatja, munkáit pedig az idei arles-i fotófesztiválon is vetítették, sőt, a záróesemény plakátjára is felkerült. Képeinek ereje talán abban rejlik, hogy első pillantásra játékosak és szórakoztatóak, ám a felszín alatt következetes, ironikus, ám olykor maró társadalomkritika feszül.

Zoltai András

Úgy kapcsolja össze a társadalmi és környezeti problémákat személyes, gyakran metaforikus vizuális történetmeséléssel, mint nagyon kevesen. Zoltai András Indiában, a Brahmaputra mentén végzett munkájával egyre intenzívebben fordult a víz kérdéséhez, de már a 2022 óta készülő Blue Memoir című hosszú távú projektje is Magyarország vízhez fűződő ellentmondásos viszonyát, az aszály, az árvizek és az emberi beavatkozás következményeit vizsgálja. 2024-ben National Geographic Explorer lett, munkái pedig többek között a Washington Post, a Le Monde, a Libération és az El País felületein jelentek meg. Háromszoros Pécsi József-ösztöndíjas, FUTURES-tehetség, 2025-ben pedig Hemző Károly-díjat kapott. András egyedisége abban rejlik, hogy a klasszikus riport hitelességét konceptuális, lírai képi nyelvvel ötvözi: nagyrészt analóg technológiával készült fotográfiáiban van egyfajta költői időtlenség.

A fotográfussal itt beszélgettünk.

Bede Kincső

Az Erdélyben, kovásznai magyar családban felnőtt Bede Kincső a személyes és kollektív emlékezet, a kisebbségi identitás és a posztszocialista örökség metszéspontjait kutatja. Three Colours I Know in This World című sorozata a romániai kommunista diktatúra, a Ceaușescu-korszak transzgenerációs, ma is a társadalomban jelen lévő traumáit és a székely–magyar identitás vizuális kódjait dolgozza fel, míg a The Art of Pista saját nagyapja alakján keresztül a családon belüli sérülések, a félelem és megbocsátás kérdéséhez közelít. Megrendezett, gyakran szürreális képei (például, amikor ő maga bújik medvejelmezbe) egyszerre idézik a családi albumot, a divatfotót és a mágikus realizmust. 2020-ban a Paris Photo Carte Blanche díjazottja volt; első fotókönyve, a Porcelain and Wool 2024-ben jelent meg, munkái pedig 2025-ben a londoni V&A és a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe is bekerültek.

Melegh Noémi Napsugár

Eredetileg egészségügyi közgazdászként dolgozott, majd a fotográfia felé fordult: riporterként dolgozik, ám az érzékeny, dokumentarista szemléletet képviseli. Hosszú távú projektjeiben elsősorban marginalizált közösségekkel és személyes sorsokkal foglalkozik: See Me For Who I Am című munkája a magyar falvak fiataljait, a Homecare in Hungary az otthon ápolás kérdését, míg a Remains of Us pedig a veszteséget és a gyászt vizsgálja intim nézőpontból. Erről az anyagról, amelyen jelenleg is dolgozik, itt mesélt nekünk. 2023-ban Hemző Károly-díjat kapott, 2024-ben FUTURES-tehetséggé választották, 2026-ban pedig első díjat nyert a Pictures of the Year International Daily Life – Picture Story kategóriájában. Fotográfiáját a hosszú távú jelenlét, az empátia és a klasszikus dokumentarizmust személyes történetmeséléssel összekötő szemlélet jellemzi.

A fotográfussal itt beszélgettünk.

Makó Szilveszter

Rihanna nemrég a 145 millió követőjével osztotta meg a róla készült fotóit: Makó Szilveszter az utóbbi évek talán leglátványosabb nemzetközi karriert befutó magyar divatfotósa. Szürreális, erősen megrendezett képein a divatfotográfia, a színházi díszlet, a festészet és a film látványvilága olvad össze. Olyan, mintha „dobozba rakná” alanyát, gyakran maga építi újrahasznosított anyagokból különös díszleteit és tárgyait, így képei nem egyszerű portrék, hanem önálló, álomszerű világok, amelyet egyre többen próbálnak lemásolni, olyannyira egyedi. Amikor New York first ladyjét, a képzőművész Rama Duwajit fotózta, a sorozat hamar virálissá vált, de olyan alkotókkal és világsztárokkal is együtt dolgozott már, mint Marina Abramović, Bad Bunny, Willem Dafoe és Gwendoline Christie; 2026-os Bauhaus Ballet-projektjében pedig Christie mellett a szintén magyar származású Adrien Brody is szerepel. Nem pusztán lefényképezi modelljeit, hanem teljes vizuális univerzumot épít köréjük, sokszor Abodi Dóra divattervezővel kollaborálva, aki egy kis erdélyi horrorkastély-romantikát visz az egyenletbe. Ugye emlékeztek a Drakula-kastély-fejdíszekre?

Sivák Zsófia

Martin Parr, de legyen kelet-európai: Sivák Zsófia hosszú távú, közösségi alapú dokumentarista projektjeinek középpontjában a vidéki Magyarország és saját kelet-magyarországi gyökerei állnak. Józsiék című korai sorozatában éveken át követett egy kerecsendi roma családot, tudatosan keresve a sztereotip szegénységábrázoláson túli, belső nézőpontot. Hajnalhasadásig a roma ünnepek és közösségi rítusok felé fordult, míg Áraink forintban értendők/No Credit a lassan eltűnő vidéki kocsmakultúrát dokumentálja, vizuálisan nagyon-nagyon gazdagon és nosztalgikusan. Újabb Balaton-projektjében már a dokumentum és a megrendezett kép határát vizsgálja, és játszik a nyaralás idealizált ikonográfiájával. Nem kívülről szemléli a vidéket, hanem saját identitásának részeként fényképezi, méghozzá nagy adag humorral, no és könnyen felismerhető stílussal.

Címlapfotó: Tizennyolc év az örökkévalóság – részlet a sorozatból. Fotó: Melegh Noémi Napsugár