Február 2-án mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház Kozák András Stúdiójában a Csongor és Tündét. A március 17-i előadás után közönségtalálkozót tartottak, amelyen a színészek egy része, a rendező, Czukor Balázs, illetve a zenéért és a videóért felelő Lelkes Botond állták a nézők kérdéseit, akik szép számban maradtak a beszélgetésre.
A tér ereje
Bár a színház kommunikációs munkatársa, Kozma Botond úgy fogalmazott, a közönségtalálkozó új kezdeményezés, ezen egy picit árnyalnék: voltak Fehérváron jó sok évvel ezelőtt Kritikus órák a Színházi Kritikusok Céhével együttműködésben (a szervezetnek én is tagja vagyok), de ehhez a beszélgetéshez képest azok jóval formálisabb hangulatban és környezetben zajlottak a kávézóban. A frissen újjáindított közönségtalálkozók első alkalmának az oldott alaphangulatát megadta a stúdió kis mérete, és segítette a tér elrendezése, az, hogy az alkotók és a közreműködők nem a játéktér dobogóján, hanem az előtt ültek. Ennél közelebb nem is kerülhettünk volna egymáshoz.
Nem úgy tűnt, hogy van kinevezett moderátor, az este mégsem követte a moderátor nélküli közönségtalálkozók megszokott rendjét, azaz az innen nézve kínos, onnan nézve érdeklődő csöndet. (A perspektívát mindenki kiválaszthatja magának.) A nézőknek ugyanis voltak kérdései, sőt: ezeket a kérdéseket udvariassági körök és köntörfalazás nélkül föl is merték tenni.
Rázós kérdések udvariaskodás és tabuk nélkül
Az első kérdező néző azt szerette volna megtudni és megérteni, miért nem jelenik meg a színpadon a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós, akik számára a címszereplőkhöz hasonlóan szimbolikus alakokat jelentenek, és az ő céljuk is a boldogságkeresés. Czukor Balázs aláhúzta, ifjúsági előadás létrehozása volt a cél Vörösmarty öt felvonásos, nagyszínpadra írt „széles anyagából”. A szerzőnél – hiszen költő – a versek dominanciája előrébb van, nekik viszont fontos volt, hogy a történet, a szándékok a célkorosztály számára is érthetőek legyenek. Elmondta, Lelkes Botonddal sokat töprengtek azon, hogyan jut el Csongor a hármas útra, Lelkes Botond pedig felidézett néhány ötletet, amelyben még a Duna fölötti drónos forgatás is szerepelt volna a Kalmár karakteréhez kapcsolódóan. Végül ezeket mind elvetették, és úgy döntöttek, a három vándort kihúzzák, helyettük pedig érzeteket beidéző asszociatív víziók jelennek meg a képernyőkön. Ezekhez, mint kiderült, tibeti és egyiptomi halottaskönyvek jelentették nekik az inspirációt. Czukor Balázs reményét fejezte ki, hogy a vizualitásra fordított jelentéstartalom elárulja, mit gondolnak a vándorok által képviselt értékekről. A közönségtalálkozó atmoszférájáról sokat elárul, hogy a kérdést feltevő hölgy elfogadta a magyarázatot, de hozzátette, továbbra is csonkának érezte az előadást.
A Csongor és Tünde címszerepeit Sarádi Zsolt és az ötödéves színművészeti egyetemista, Erdős Lili alakítják. A köztük levő korkülönbség kapcsán a szereposztásra, annak indokaira és színpadi következményeire vonatkozott több kérdés. Kiderült, a rendező nem választotta, hanem kapta az anyagot, a felkérés a Csongor és Tündére szólt, amit először közel kellett hozni magához. Az előadás világát formáló egyik alapélményként a pandémia alatti bezártságot, a tehetetlenséget és a teljes bizonytalanságot említette. Azt is elmondta, a gyerekei miatt különösen foglalkoztatja a jövő, egészen olyan primer dolgokban is, mint hogy lesz-e tíz-húsz év múlva vizünk. „A Föld az enyém is” – idézte fel azt a gondolatot, ami az Éj monológján keresztül az abszolút kapcsolódást jelentette neki a műhöz. Sok helyen rendez, jórészt szórakoztató darabokra szólnak a felkérései, miközben, mint mondta, mindenki azt igényelné, hogy ezekről a félelmekről beszélhessen.
Czukor Balázs a nézőkkel megosztotta a „mire gondolt a szerző” jellegű dilemmáit, de arról is beszélt, milyen megfelelési kényszer lett rajta úrrá, hogy egy Vörösmarty Mihály nevét viselő színházban vajon mennyire nyúlhat markánsan egy Vörösmarty-műhöz. Elárulta, eredetileg ennél radikálisabb verziója volt – a mű egyetlen lakásban játszódott volna –, de a kapott tanácsok után tágult a tér.
A szereposztást a színházi ügymenet praktikus oldalával, az egyeztetéssel indokolta. Czukor Balázs elmondta, mivel egyszerre több előadás próbái folynak a színházban, alapvetően a párhuzamos produkcióban nem játszó színészek jelentették az ajánlatot, ő pedig azt érezte, Sarádi Zsoltnak passzolna a szerep. Az előadás alaphelyzetét, a bezártságot is felhozta okként. (Annyit elárulhatunk, hogy az előadás azzal kezdődik, hogy egy aprócska szobába bezárt férfit látunk. A tévéhíradó híreiből kiderül, a külvilágban zajló események miatt még két évig a falakon belül kell maradnia. Azt viszont nem spoilerezzük el, hogyan lép ki mégis ebből a térből…) Említette a korból fakadó kapuzárási pánikot, az ösztönöket, a testi vágyakat, Lelkes Botond pedig Vörösmartyt citálta, a „minden országot bejártam” mindent megtapasztaltam jelentését.
Ezen a ponton nem vita, inkább izgalmas eszmecsere indult el nézők és alkotók, sőt nézők és nézők között arról, hogy Tünde mangahősnőjelmeze vajon ráerősít-e a korkülönbségre, mi több, terheli-e pedofil árnyalattal az előadást. A témát fölvető néző gyorsan jelezte, ez utóbbira nem volt konkrét utalás az előadásban, sőt azt is kiemelte, hogy az Ilma és Tünde közti érzelmi szálat nem találta problémásnak, a színésznők egy leheletnyi hosszúságú csókja „nem volt sokkoló”, „jó helyen volt”. A közeg biztonságát mutatja, hogy a Balgát alakító Kricsár Kamill el merte sorolni, mi minden merült fel a próbafolyamat alatti beszélgetésekben annak kapcsán, milyen hatást válhat ki a közönségben a Tünde megjelenését érintő rendezői és tervezői döntés. A színművész azért finom humorral felhívta a figyelmet arra, hogy a mangák ártatlannak tűnő iskoláslányai a következő pillanatban lazán gyilkolásba fognak, de komolyra fordulva ő is kiemelte azt, amit a rendező, tehát azt, hogy Vörösmarty nem a testi szerelemről ír, és nem is az volt a céljuk, hogy ezt hangsúlyozzák. Azt gondolom egyébként, nem ezt hangsúlyozták. A Csongor álmában megjelenő Tünde lehet testetlen emlék, sóvárgott alak, a beteljesületlen vágy szimbóluma is, de ebben az előadásban semmiképp sem egy valós viszony stációit láthatjuk. Az egyik néző megjegyezte, az előadás benne a 2001: Űrodüsszeiát idézte fel. Ő Csongort egy halálra készülő embernek látta, aki előtt a gyerekkori szerelemtől kezdve lepörgött az élete, és ezt a magyarázatot is validnak érzem.
A mű valójában egy megvilágosodástörténet – magyarázta Czukor Balázs –, de Vörösmarty tisztában volt azzal, hogy a színpadhoz „el kell adni a sztorit” is, ezért a spiritualitást egy szerelmi történetbe zárja. Az, hogy valakiben az alkotói szándéktól ennyire távoli értelmezési lehetőség is felmerült, egyáltalán nem zavarta.
Volt néző, aki másodszor látta az előadást, és azt reklamálta, ezúttal is hiányzott neki a darabból a férfi címszereplő. Úgy vélte, nincs tétje, súlya, célja a figurának. Szerinte a történetet elvitték a többiek, az előadást meg a vizualitás, imádta az ördögöket – sorolta a pozitívumokat –, de azt nem érezte, hogy Csongor küzdene Tündéért. Volt ugyanakkor ellenvélemény is. Egy másik néző szerint más időt éltünk, mint a korábbi Csongorok, akit láttunk, a korunknak megfelelően reménytelenebb jelenben él, és kilátástalanabb a jövője is.
Kapaszkodók Vörösmartyhoz
„Hogyan tudtátok ezt a szöveget megérteni?” – kérdezte valaki a közönség soraiból, és ezzel a filozófiai kérdésekről a színészi szerepformálásra került a beszélgetés fókusza. A Mirígyet játszó Kerkay Rita elárulta, szerencsések voltak, mert az olvasópróba után hosszabb idő állt rendelkezésükre, így biztos szövegtudással kezdhették a színpadi próbákat. Nem titkolta, egyáltalán nem könnyű egy ennyire bonyolultan gondolkodó és ennyire erős érzelmi amplitúdóval működő szöveget megérteni, de a szöveg mögötti megfejtéshez a közös munkában jutnak el, az elemzéseken túl a szöveg ritmusa, a tér, a mozgás, a látvány elemei mind segítik a színészeket. A Ledért alakító Decsi Edit arról beszélt, minden szöveg másképp ad kapaszkodókat. A székesfehérvári társulathoz az idei évadban csatlakozó színésznőtől megtudhattuk, miért jelent Vörösmarty nehezített pályát. Költő, ezért képekben fogalmaz, amit mindenki a maga víziójára fordíthat le, az érzéseket nagyon is kimondatja minden karakterével, nézőként viszont kevés unalmasabb dolgot lehet elképzelni annál, hogy a színész ezt pontosan illusztrálva még el is játssza. Az pedig egyáltalán nem véletlen, hogy Kricsár Kamill a nyelv zeneiségét emelte ki vezérfonalként, hiszen a színész nem egyszerűen muzikális, de több előadáshoz is írt már zenét.
A beszélgetés utolsó megszólalója egy úr volt. Elmondta, előadás közben azon gondolkozott, vajon Vörösmarty mit szólna a produkcióhoz. „Ha két-három hetet élne a mai világban, azt mondaná, köszi.” Tapasztalataim szerint ez a fajta őszinte légkör és kendőzetlen megfogalmazás nem tipikus a közönségtalálkozókon, de a székesfehérvári színházi közeg elég biztonságos mindenféle vélemény felvállalásához is. Ilyen keretek közt a darabból és az előadásból kiindulva bátran lehet beszélni a depresszióról és az abból való kijutásról, a pandémia máig érő érzelmi hatásairól, egyáltalán: a boldogságkeresés mai útjairól.
Fotók: Kiss László / Vörösmarty Színház
