Falusi Márton: a haza az, ami mindig veszélyben forog

Idén jelent meg a Hitel Kiadó gondozásában A kikényszerített álom – Tamási Áron szülőföldjén című könyve. Már a cím is sejteti: itt nem csak Tamási Áronról és az erdélyi író világáról lesz szó. Milyen gondolatok mentén született meg a kötetterv?

Barátaim és kuratóriumi munkatársaim a hagyatékot gondozó alapítványban vetették föl az ötletet, hogy könyvet írjak Tamási Áron szülőfalujának mai valóságáról. Mondtam rögtön, hogy nem lesz szociográfia, mert az nem az én műfajom. Viszont Farkaslaka közel áll a szívemhez, gyakran látogatok oda, és ragyogó metaforája az életemnek, egyéni és közösségi gondjainknak egyaránt.

Első dilemmám formai természetű volt. A versek mellett esszénovellák szerzőjeként ismerhettek eddig az olvasók. Régóta kacérkodom az esszéregény műfajával, amely szerintem egy kifejezetten térségi, közép-európai szemléletmód. Hadd említsek néhány példát! A Monarchia történelmi jelenségét és az egyetemes egzisztenciális problémákat szépirodalmi eszközökkel ábrázolta Musil A tulajdonságok nélküli emberben. Aztán itt sorakoznak a mi esszéíró-nemzedékünk tagjai: Babits, Cs. Szabó László, Halász Gábor, Gyergyai Albert, Szerb Antal. Közvetlenül Cs. Szabó Hűlő árnyékban című önéletrajza inspirált. A későbbi prózaírók közül pedig elsősorban Kundera, akinek a Halhatatlanságából szerkezetileg is sokat merítettem, illetve a tudós trieszti szerző, Claudio Magris. Ám Esterházy Péter is főként esszéregényekben gondolkodott, témába vág a Hahn-Hahn grófnő pillantása. Több alkalommal Farkaslakára utaztam, hogy anyagot gyűjtsek, benyomásokat, történeteket, beszélgetéseket jegyezzek föl, új ismerősökre tegyek szert, és megvizsgáljam, miként hat rám mindaz, amit ott tapasztalok. Építettem egymásra a könyv rétegeit: a személyes életem eseményeit, a farkaslaki falustársak világát, Tamási műveit, az európai kultúrát és a filozófiát. Szabálytalan mű született, mert egy olyan kor adatott számunkra, amely a régi törvényeket éppúgy megsérti, mint az írók a műfaji határokat. Igaz, az előbbi bajt hoz a fejükre, az utóbbi viszont termékenyítő.

Tamási otthonfogalma egyszerre kötődik a székely falusi világhoz és egy spirituális dimenzióhoz. Hogyan lehet ezt a kettősséget – főként budapesti perspektívából – ma értelmezni?

Tamási Áron munkássága Farkaslaka nélkül aligha értelmezhető, szülőfaluja nem csupán eszméltető közege, hanem sajátos írói nyelvének és képzeletének állandó forrása. Legjobb művei az ott szerzett élményekből táplálkoznak, alaphelyzetük, hogy az író elmegy hazulról, hazatér vagy hazavágyik. Budapest nekem nem ilyen természetes otthonom, s veszélyeztetett nemzeti kultúránkat sem élhetjük meg ma olyan természetességgel, ahogyan Tamási. Izgalmas, hogy a székely író metaforikus és mitikus világképe mennyire más, mint az enyém, mégis mennyire hasonlít az enyémhez. Ebből a dinamikus feszültségből fejtem ki az európai kultúra, benne a mi közép-európai kultúránk legnagyobb kérdéseit. A könyv négy helyszíne szimbolikus: Farkaslaka, Budapest, Trieszt és New York. A város és a falu, a nagyváros és a kisváros, a Hargita és az Adria, a szárazföld és a tenger, a személyes és az általános, a helyi és az egyetemes, a történelmi és a jelenkori, a valós és a kitalált, a reális és a fantasztikus: sok-sok ellentétpár szervezi a szöveget. Amely azonban korántsem „szöveg”. Élek ugyan posztmodern fogásokkal, mert több szinten kétségbe vonható a kézirat szerzősége, az elbeszélő kiléte, alakmásom találkozik a halhatatlan Tamási Áronnal, Tamási eszmét cserél Goethével és Tomcsa Sándorral, tehát olvasmányaim megelevenednek, a valóságos személyek pedig képzelt figurákká lényegülnek át, ám ezeket a szálakat a saját sorsomba szövöm, az tartja kézben, aki nagyon is én magam vagyok. Nem tagadom, hogy bonyolult szerkezet jött létre ezáltal, miközben a regény legtöbb részlete valóságirodalomként is olvasható.     

Azt mondta, hogy az ön haza- és otthonfogalma nagyon különbözik a Tamásiétól. Miben ragadható meg ez az eltérés?

A mi nemzedékeinknek – kettőnkére célozva – ki kell dolgozniuk a hazaélmény új formáit. Meggyőződésem, hogy ehhez a 21. századi tapasztalathoz is főként a szépirodalom segít hozzá. Segíti az átélését, az elmélyítését és a kifejezését. Tamási pályakezdésekor, Trianon után az erdélyi irodalom a szétfejlődés, a kényszerű „schizma” próbatételét állta ki, önálló utakon kapcsolódott Európához, miközben Európa is új szellemi irányokat és nyelveket keresett, gondoljunk csak Cassirerre, Heideggerre vagy Wittgensteinre. E tájékozódásban a Monarchia felbomlásából és a világháborúból éppen csak ocsúdó Közép-Európa vezető szerepet játszott. Napjainkban a határok spiritualizálódtak, ám – Szabó Lőrinc után szabadon – hazánk, a keresztény Európa kétezer-ötszáz éves tradíciójától készül elszakadni, és a háború rémével néz farkasszemet. Sajnos nem véletlenül jutnak eszünkbe az 1930-as évek a mostanság zajló folyamatokról.

Ott nőttem fel, a Hegyvidéken, Tamási budapesti lakcíme, a mai emléktábla és szobor környékén. Most Zuglóban élek, de időközben belaktam már fél Budapestet. Gyerekkoromban úgy fogalmaztam, hogy ott van az otthonom, ahol a hatvanegyes villamos jár. A New Yorkban dolgozó, majd az Alkotás utcában lakó Tamási, a világpolgár szülőfalujába vágyott vissza, bárhová is vetődött el, az maradt igazodási pontja, s az a falu szellemi síkon, átvitt értelemben mind a mai napig hazavárja. Egykori Táltos utcai családi fészkünk viszont mindig is csupán a könyveimben és a lelkemben létezett. Annyiban és úgy, amennyiben és ahogy meg tudtam írni. Ez hatalmas különbség. A tavaly megjelent legutóbbi verseskötetem, a Z. Manó a másvilágon összeállításakor én magam is meglepődtem, milyen sok magyarságverset tartalmaz. Hol van a hazám? Zuglói otthonomban, a hatvanegyes villamos vonalán, állandó farkaslaki szállásomon, az Ábel Bölcsőjében? Bármelyik európai képtárban otthon tudom érezni magamat, ha lehuppanok a pamlagra. Akár Bruegel, akár Korniss Dezső valamelyik képét nézem. A nemzeti kultúrák csúcsteljesítményei tehetik otthonossá Európát. Ma aránylag olcsón és könnyedén utazhatunk bárhová, mégis nehezebb európai magyarrá válnunk − hiszen európaiságunk és magyarságunk egyaránt kockára van téve –, mint hajdan a peregrinus diákoknak, a két világháború, valamint Budapest és Bukarest közötti transzilván értelmiségnek vagy a kommunista hatalomátvétel után kényszerű emigrációba vonulóknak. A hazánkért éppúgy meg kell küzdenünk, mint az íróknak a saját nyelvükért, mert a haza az, ami mindig veszélyben forog, s a nyelv az, amit irodalom híján elkoptat, elhasznál, megront és fölél a zsibvásári fecsegés meg a kommentszekció.    

Amíg a Tamási-könyvet írta, változott, billent valamerre az otthonhoz fűződő viszonya?

Ez állandó lelki vívódást jelent. Tamási otthonát novelláiból, regényeiből és drámáiból ismerjük, s tagadhatatlan, hogy írás és haza egymást kölcsönösen alakították, mégis mindjárt egy világegész boltozódott a bölcső fölé, amikor Áronka felsírt, s a mai napig többen születnek Farkaslakán, mint ahányan meghalnak. Az elveszett teljességet kutatta az író később Farkaslakától távol. A sosem volt teljességet kutatjuk ma már, s leljük fel időnként, kivételesen a gótikus katedrálisban, a népdalban, a szimfóniában, a versben, a regényben és a filozófiai traktátusban. Számomra az otthon radikálisan spiritualizálódott, és talán nem tévedés, hogy sokan vagyunk ezzel így. Utazásaim során kerülök mindig közelebb hozzá. Nem telik el hónap anélkül, hogy elmenjek a Táltos utcába, megvessem lábamat egykori gyerekszobám ablakai előtt egy pillanatra, és megrendüljek. Nem a lakást siratom, hanem a lelki otthont. Ahogyan – Illyés Gyula versére apellálva – az irodalom sorról sorra teremti meg a hazát a magasban. És persze – tegyük hozzá – kesereg romlásán a 16. század óta.

Többször járt már Tamási szülőföldjén, szülőfalujában. Hogyan tudott az erdélyi íróhoz kapcsolódni, illetve mikor és hol érezte a legnagyobb távolságot?

Farkaslaki barátom, Hadnagy Géza előszeretettel fakad dalra. Nemritkán falustársai is csatlakoznak hozzá. Nem tudom fejből azokat a népdalokat, de még ha egyiket-másikat tudom is, akkor sem merek fennhangon énekelni az asztalnál. Nemcsak a mulatás magaskultúráját veszítettem el, azt is nagyon sajnálom, de az éneklés közösségéből is kiestem. A legtöbb idegszálam mégis odaköt Farkaslakához.

Az idei emléknapon rendezték meg a könyvbemutatót. A pazar étteremben, a Kotyogóban Hadnagy Jolán, Géza felesége, a Tamási Áron Egyesület elnöke kérdezett, és bőségesen gyűjtött idézeteket A kikényszerített álomból. Éreztem Jolán felkészültségéből, hogy érti a regényt, sőt nemcsak az irodalmi műre, hanem szerzőjének lelki rezdüléseire is rezonál, vagyis éreztem azt is, hogy megszerettek Farkaslakán. Ritkán érzek boldogságot, de akkor boldog voltam.      

A könyvbemutatón úgy fogalmazott, hogy a 21. századi embernek meg kell küzdenie az Isten, a szülőföld és a család élményéért is. Miért váltak ezek a fogalmak a mai ember számára „kikényszerített álmokká”?

Hadd adjak személyes választ, hiszen az általános egy másik könyvet igényelne. Előzetesen nem számítottam arra, hogy ez a regény az istenkeresés könyve is lesz számomra. Misére jártam a farkaslaki templomba, bizalmába fogadott Oláh Dénes atya, az egész falu életét áthatja a hit. Zarándokútra is keltem, amikor odalátogattam. Nemigen szoktam arról beszélni senkinek, hogy gyerekkori istenélményeim óta tartó, hosszú és nagy dölyfösségem után mintha kezdtem volna visszatalálni Istenhez. Ez sokkal nagyobb lelki munkát kíván meg, mint az írás, pedig az is átmozgat, megnyújt és újjáéleszt. Szülőföldemet csakis a saját kultúránkkal együtt szerezhetem vissza, ami úgyszintén nem megy lelki és szellemi erőfeszítés nélkül. Ami a családalapítást illeti, annak még előtte vagyok. Úgy látszik, ennyi feladat túl sok egyszerre.  

A könyvben gyakran keveredik a valóság és az álom, az emlékek és a látomások. Hogyan segítette ez a formabontó próza Tamási Áron világának újraértelmezését?

Talán ebben az értelemben csalódhat az olvasó. Ennek ugyanis a fordítottja történik: Tamási Áron világa segítette a saját világom újraértelmezését. Amit nappal átéltem, visszatért az álmomban, s amiről álmodtam, meghatározta, mi esett meg velem másnap. Az álomleírások szervesen illeszkednek a vallomásos prózába, amelynek Szent Ágoston és Rousseau a nagy alakjai. A fikciós szólam valós is, meg nem is. Amikor Tamási Áron és a Színésznő szerepelnek, vagy a székely író Mr. Thomas néven Nagy Lászlóval, alias Mr. Biggel utazik el Farkaslakára, és belebotlanak F.-be, az íróba, az álom és a valóság határán egyensúlyozik az elbeszélő. Több oldalról, perspektívából igyekeztem megvilágítani kérdéseimet, ám mindvégig én teszem föl őket, s ezért marad a személyes esszé hangvétele a vezető szólam.

„Az irodalomnak az élethez kell hozzásegítenie az olvasót, ezt azonban szembesítéssel és a felülvizsgálat kikényszerítésével tudja elérni” – mondta korábban. Az erdélyi író műveiben miként jelenik meg ez a szembesítő, a közösséget önvizsgálatra ösztönző törekvés?

Tamási tündéri realizmusa nem felhőtlen idill. Az egyén gyarló, és a közösség is gyakran gátolja szabadságát. Miközben az egyén nem válhat szabaddá egyedül, s a könnyen manipulálható tömeget az ő akarata és tehetsége szervezi közösséggé. Erről szólnak a legjobb drámák, az Ősvigasztalás, az Énekes madár, a Vitéz lélek és a Tündöklő Jeromos. Nemkülönben a két szép regény, a Jégtörő Mátyás és folytatása, a Ragyog egy csillag. No és a novellák, az életmű poétikai csúcspontjai. Az igazi irodalom akkor katartikus, ha felkavaró, és olykor az olvasó ellenkezését is kiváltja. Amiért olvasóként megharcolunk, csak azt vagyunk képesek elsajátítani. Az a rögeszmém, hogy a valódi politikai közösség, a teljes közösség, amit Szent Tamás „communitas perfectá”-nak nevez, az önmagukat ironikusan szemlélő, olvasó emberek társasága. Az ilyen értelemben vett olvasók nélkül a demokrácia is csőcselékuralommá silányulhat.

Budapesti szerzőként miért éppen Tamási Áron életútját választotta arra, hogy annak vizsgálata során a saját életével tehessen fel kérdéseket?

Tamási Áron a hazaszeretet szimbóluma, a könyvben ő képviseli azt a kiegyensúlyozott nemzeteszmét, amelyről másutt elméleti szempontból írtam. Nem kizárólag Tamásihoz köthető ez Erdélyben: Kós Károly, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Székely János, Kányádi Sándor, Szilágyi István mellett még rengeteg alkotót említhetnék. Erdély pedig önmagában is gazdag jelentéstartományú toposz, magában foglalja a természeti kincseket, az irodalmi és politikai transzilvanizmust, a folklórt, az épített örökséget és sok egyebet. Hogyan is írja Arany János? „Nem elég csak emlegetni: / Tudni is kell jól szeretni, / Tudni bölcsen, a hazát.” Amellett, hogy erről a szeretetről – divatos szóval – hozzáillő szeretetnyelven is kell szólnunk, a szépirodalom nyelvén.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu