Fényes Adolf, aki színekkel mérte az időt

Fényes Adolf a rendszerváltás után kissé háttérbe szorult, pedig évtizedeken át formálta vizuális világunkat, képei sokszor kerültek be általános iskolás kiadványokba, ha éppenséggel a szegénységet akarták illusztrálni. Aztán valahogy a rendszerváltás után ritkábban lehetett látni festményeit, pedig senki nem vonta kétségbe, hogy a magyar képzőművészet klasszikusáról van szó.

Ezt a sokoldalú pályát mutatja be a halálának 80. évfordulójára rendezett kamarakiállítás. 1867-ben, a kiegyezés évében született Fényes renoméjának nem tett jót, hogy a szegénységet drámai erővel megmutató naturalisztikus képei miatt az ötvenes években kikiáltották szocialista realista festőnek, aminek nem volt valóságalapja. Fényes Weimarban és Párizsban folytatott tanulmányokat, egész Európát beutazta, csak hogy tökéletesítse látásmódját.

Mindent tudott a kortárs trendekről, de volt annyira autonóm alkat, hogy csak azt engedte be művészetébe, amivel mélyen azonosulni tudott. Érzékeny volt a szociális problémákra, és pályája elején valóban gyakran ábrázolt szegényeket, elsősorban parasztokat, de sosem komponált úgy képet, hogy a szegénység afféle nyílt társadalomkritika lett volna.

Képeiből kiolvasható az elesettek iránti szolidaritás, de a festményei nem politizáltak. Leginkább fénnyel átszőtt kisvárosi, falusi utcai idilleket festett, vagy paraszti, kispolgári enteriőröket, amelyeken valóban érezhető volt a sorsközösség a szegénysorból származókkal. Ugyanúgy festett nagypolgári enteriőröket is, és olyannyira nem volt komoly alkat, hogy még a Borsszem Jankó és a Jókai Mór tulajdonában lévő Az Üstökös című vicclapoknak is készített karikatúrákat.

Sokan magányos alkotónak tartják, de ez a jellemzés szintén nem állja meg a helyét, hiszen aktívan részt vett a művészeti – és társasági – életben. Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön mellett afféle törzsvendég volt a festők kávéházában, az Andrássy úti Japánban. Ha a világtól elfordult alkotóval lett volna dolgunk, bizonyára nem alapítja meg a szolnoki művésziskolát.

Agglegény volt, de nem volt magányos. Állítólag szívesen hívatta meg magát a művésztársaival, vagy éppen a gyűjtőivel. Egy anekdota szerint egyszer megkérdezték Csók Istvánt, hogy Fényes böjtöl-e, mire azt válaszolta, hogy persze, böjtöl, ha valaki meghívja rá.

És hogy Fényest mennyire nem lehet bekategorizálni, arra az is jó példa, hogy érzékenyen jelenítette meg a parasztság tárgyi rekvizitumait, szobabelsőit, és őt egy cseppet sem érdekelte az, hogy azzal gúnyolták, hogy míg témája részint a szegénység, a képkeretei vastagon aranyozottak. Ugyanúgy festett legendákkal átszőtt, misztikus képeket is. Fényest annyira megihlették a paraszti világ tárgyvilága, hogy a kiállítás kurátora, Plesznivy Edit kölcsönkért a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből olyan használati tárgyakat, amelyek megjelennek Fényes alkotásain is.

Fényes nemcsak a szociális kérdésekre volt érzékeny, de amikor kellett, hallatlanul elegáns is volt. Amikor Horthytól 1944-ben mentességet kapott a zsidótörvények alól, nem fogadta el. A nyilasterror idejében, 77 évesen a Nagymező utcai lakásához közeli gettóba hurcolták, amit túlélt, de pár hónappal később, 1945 tavaszán agyvérzésben elhunyt.

Édesapja, Fischmann Simon Kecskemét rabbija volt, édesanyja a Pesti Izraelita Hitközség első rabbijának unokája, nagybátyja Wahrmann Mór nagykereskedő, az első magyar zsidó országgyűlési képviselő, így aztán lehetett volna rabbi vagy jogász is, de őt csak az ecset érdekelte. 1886-ban vette fel a Fényes nevet. Szigorú napirendje volt, szigorú volt az időbeosztása, úgy ült le mindennap a festőállvány elé, ahogy mások az irodai asztalukhoz. Az időt nemcsak a festményein látható órákkal érzékelhetjük, hanem Fényes ragyogó színeivel is.