A természet gyakran megihleti. Egy építész remélheti, hogy szebbet, tökéletesebbet alkot, mint amit a természet létrehozott?
A természetet nem lehet utolérni, csak csodálni lehet. Utánozni vagy másolni pedig különösen nem érdemes. Emberként fontos pontosan látnunk a saját helyünket, szerepünket a világban, és tervezni is e tudás birtokában kell. Ha megértjük és harmóniába kerülünk a természettel, akkor sugall. A helyek beszélnek. Hamvas Béla ezt a hely szellemének nevezte. Én a szellem helyének hívom. Ezt az ember kifinomult érzékszervei pontosan észlelik, és az építész felkészültségén múlik, hogy miként inspirálja. Annyira őszinte kapcsolatot kell kialakítanunk a természettel, hogy a sugallatot torzítás nélkül érzékeljük.
De mi a helyzet, ha a környezet kevésbé inspiráló, sőt, a történeti vonatkozások miatt terhelt, mint például a Néprajzi Múzeum esetében?
Ha az ember figyelmesen meghallgatja a helyszínt, akkor tágasabb perspektívát lát. A Néprajzi Múzeum területe egyfelől világörökségi helyszín, másrészt itt állt egykor a Sztálin-szobor, volt macskaköves felvonulási terület, az 1860-70-es években azonban egészen más funkciót töltött be. Azt is figyelembe kell venni, hogy a Király utca volt az első sugárút, a súlypontja a Ligetnek, és ott volt egy nagy térbeli kapu, egy rondó. Másrészt Budának vannak látványos, magas pontjai, és onnan nagyon jó szétnézni Pest felé, Pestnek viszont nem adatott meg, hogy a budai oldalban tudjon gyönyörködni.
Ezek mind ott kavarogtak bennem, amikor azon gondolkodtam, hogy építészként miként felelhetek erre. Számomra egyetlen gondolat volt fontos, hogy az ide érkezőket emelkedettebb hangulatba tudjam hozni. A Néprajzi Múzeum a használati tárgyakba kódolt életvitelünket rögzíti az elmúlt négy-ötezer évből. Számomra az volt a kérdés, hogyan tudunk mélyre ásni a múltunkban, és kiemelni ezt a kincset a föld alól. A nemzetünk Kárpát-medencei szerepét is hangsúlyoznunk kellett, és ez egyszerre nagyon sok gondolat, amely alakít egy épületet.
Azt mondja, érdemes egy hely múltját is tanulmányozni, amikor a jelenéről gondolkodunk. Egy építész részéről hiábavaló törekvés volna, ha a készülő épület esetében arról gondolkodna, hogy ez a jövőben miként állja meg a helyét?
Ezt teljes tévútnak gondolom. A múltat azért kutatjuk, hogy a jövőről legyen sejtésünk, bár végtelenül unalmas lenne ismerni a jövőt. A jövőkutatás alapvetése a múlt ismerete. Ez egy paradoxon: azért kapaszkodom mindig a legrégebbi épített örökségeinkbe, mert abból tudom a legmodernebb választ megadni. Ha például ellátogatunk egy piramishoz, akkor nem azt érezzük, hogy a múltban vagyunk, mert az azt megalkotó erő ma is aktív.
Vegyészmérnöknek készült, és azt vallja, az építészetben éppúgy az élet megfejtése foglalkoztatja. Hogyan kerülhet bele a saját alkotói világa egy-egy épületbe?
Építészként azonosulok minden épületemmel. Olyan, mintha a tárgyiasult anyag az énem része lenne, akár az anyáé a megszületendő gyermek. A ceruzával meghúzott vonal a kezemhez tartozik, amikor valaki visszaradíroz belőle, olyan, mintha a kezemet vágná le. Biológiai értelemben ilyenkor van egy fajta univerzális összekapcsolódás. Az építészek is az élet lényegét kutatják, csak nem egy laborban, hanem a városi terekben. Próbáljuk egyéni, családi és – országos jelentőségű épületek esetében – társadalmi léptékben megadni a választ, hogy miként működünk mi, emberek. Ha egy épület szerencsés csillagzat alatt jön létre, akkor megemeli a közösség szellemét, gondolkodását és végső soron identitását.
Ha egy költő ír egy verset, akkor általában kevés körülmény köti gúzsba, egy építésznek jóval több mindenhez kell alkalmazkodnia. Hogyan találja meg ebben az alkotóművészi feladatot?
A művészetek csúcsa a költészet és a festészet, hiszen kompromisszummentesen közvetíti az üzeneteket. A költészet és a festészet szellemvilág maga. Az építészet más: a szellemi és az anyagi világ találkozásánál jön létre. Makovecz Imre bizonyos épületei szinte nem köthetőek az emberi léthez költőiségük okán.
Az építész olyan költő, akinek a sorait betonba öntik.
Nincs mód a változtatásra. E nemes kockázatvállalás teszi megismételhetetlenné az alkotásokat. Elődeink élettörténeteiből és életműveiből merítünk, és utódainknak dolgozunk. Ez a szolgálat.
Mennyit változott a pályája kezdete óta, s mit gondol, ez mennyire látszik a tervein?
Az alkotás formálja alkotóját, nem az alkotó az alkotását. Három jelentős lépés volt az életemben: a Duna Aréna, a Néprajzi Múzeum és a Nemzeti Atlétikai Központ. Utóbbi egy megastruktúra. A természet terébe rajzolt nyitott szerkezet. Olyan, akár a fakoronák látványa, amikor elmegyünk az erdőbe sétálni. Ahogyan egy gyönyörű fa megpillantása kiemel minket a hétköznapokból, úgy egy közösségi épületnek is képesnek kell erre lennie. Amikor egy világeseményen 30 ezer ember szurkolt a magyar lányoknak vagy a kalapácsvetőnknek a stadionban, az beépül a tudatunkba, nemzeti öntudatot ad. Ezt a háznak is ki kell tudni fejeznie „békeidőben”, tehát hétköznapi üzemmódban is. Most bízom benne, hogy hamarosan megépülhet a Mathias Corvinus Collegium új, Somlói útra tervezett központja, amely Mátyás király tiszteletére készült.
Édesapja is építész, az ön két fia is az építészmérnöki pályát választotta. Mi az, amit továbbad?
Szavakba nehezen ölthető gondolatokat. A generációkon átívelő tudás minden családban nagy érték. Hazánk számára ápolni kötelesség.
Miért fontosok az olyan elismerések, mint a Kossuth-díj?
Erőt ad a folytatáshoz
