holdfeny_03

Little (Kicsi), Chiron és Black (Feka). Három név, melyek ugyanazon embernek három különböző életszakaszát jelölik, végigkísérve jellem- és személyiségfejlődésének legfontosabb szakaszait. Főszereplőnk tehát Chiron, aki gyermekként Miami leszakadó részén él egyedülálló és drogfüggő édesanyjával. Egy cseppet sem szerencsés véletlennek köszönhetően ismerkedik meg Juannal, a jómódú drogdílerrel, aki végül barátként válik pótapává és példaképpé számára. A tinédzser Chiron a nemi érés szakaszába lépve keresi identitását és helyét abban a világban, melyben a homoszexualitás a gyengeség jele. A portré a felnőtt, harmincas Blackkel zárul, aki képes szembenézni önmagával, múltbéli énjével és minden egyes traumával, melyet át kellett élnie. Márpedig ebben a történetben traumából van bőven.

 

Bevallom, arra számítottam (legalábbis megfordult a fejemben), hogy a Holdfény egy sablonos, közhelyekkel teletűzdelt tanmese lesz arról, miképpen fogadjuk el a másikat. Méghozzá azt a másikat, aki nemcsak színesbőrű, de még homoszexuális is. A félelmem azonban igen gyorsan elszállt, Barry Jenkins rendezőnek ugyanis messze nem ez volt a célja. Egyszerűen csak bepillantást akart engedni egy fekete fiú életébe, aki történetesen olyan világban szembesül saját másságával, ahol már a szótlanság is pipogyaságszámba megy. A homoszexualitás kérdése tehát kétségtelenül felülírja a bőrszín miatti megkülönböztetést, sőt. Én vártam, de ebben a filmben nincs felmentés: a színesbőrű osztálytársakat nem köti össze saját másságuk, úgy verik szét a visszahúzódó, magányos Chiront, hogy rossz nézni.

A Holdfény elérte,

hogy fehér, heteroszexuális nőként azon gondolkodjam,

milyen is lehet fekete, homoszexuális férfinak lenni a mai Amerikában.

Pedig tényleg nem könnyű a másság témakörében újat nyújtani olyan filmek után, mint A dán lány, a Carol, a Tangerine vagy A nő, akit szerettem, Barry Jenkinsnek mégis sikerült. Épp ezért a Golden Globe, és könnyen elképzelhető az Oscar-díj is?

holdfeny_04

 

A Holdfény ? a Sráckorhoz hasonlóan, mégis másként ? egy férfi életét követi végig három fejezetre bontva, és meg kell jegyezni, mindhárom egység felejthetetlenre sikerült. A Little című részben a kilencéves fiúval ismerkedünk meg, aki társaitól való félelmében önmagát sem meri megismerni. Fájdalmasan emlékezetes jelenete a filmnek, mikor a kis Chiron megkérdezi újdonsült barátjától, Juantól, mit jelent a ?köcsög? kifejezés, mire a férfi elmagyarázza neki, és a fiú rákérdez: ?honnan tudom, hogy nem vagyok az??. Juan személye és otthona menedék Chiron számára, a lefestett világban azonban nincs hova elbújni: az iskola az erőszak terepe, és az otthon se meleg, biztonságos fészek, hiszen egy drogfüggő anyának nem a vacsorán jár az esze. Főhősünk tehát korántsem idilli körülmények között nő fel, Juan és a párja, Teresa viszont esélyt adnak neki arra, hogy ne legyen egyedül. Ezért felnőtt korára apaminta híján Juanhoz nő fel, ráadásul annyira, hogy szakasztott ugyanúgy is néz ki.

holdfeny_09

És hogy miként jelenik meg a homoszexualitás? Nos, nem csak jelzés vagy gondolat. Ám ahelyett, hogy kifejteném a film egyik legmerészebb jelenetsorát, elmondom: Barry Jenkins nemcsak a történetvezetésre és az érdeklődés fenntartására fordított kiemelt figyelmet. Igen, most jönnek a karakterek, mert ez az, amin könnyedén elbukhatott volna a film. De nem! Nincsenek sztereotípiák, és a színészek egytől egyig remek alakítást nyújtanak. Mikor az első pillanatban begördült a ?verda?, úgy éreztem, valahol valami majd túl sok lesz, de a szereplők viselkedése nem idézi a megszokott hip-hop videóklipek világát, sőt. Mindannyiuk emberi, ám én leginkább az anyát alakító Naomie Harris játékát emelném ki. De hogy őszinték legyünk,

ebben a filmben nem csak a színészi játék kiemelkedő:

az olykor már-már festményszerű képek és a kellemesen hosszú beállítások James Laxton operatőrnek, az igencsak széles zenei skála ? mely a hip-hoptól a klasszikusig terjed ? pedig Nicholas Britell zeneszerzőnek köszönhető.

 

Azt persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy érzékelhető az igyekezet, a vágy az Oscar-díjra, ám a Holdfény fontos és időszerű portré egy olyan problémáról, melyet nehéz úgy átérezni, hogy tudom, nekem sosem kell szembenéznem vele. És hogy miért Holdfény? Azért, mert nem számít a szín: a hold fényénél a fekete fiúk igazából kéknek tűnnek.

 

Tóth Eszter

Fotó: vertigomedia.hu