Film a másságról - máshogy

Little (Kicsi), Chiron és Black (Feka). Három név, melyek ugyanazon embernek három különböző életszakaszát jelölik, végigkísérve jellem- és személyiségfejlődésének legfontosabb szakaszait. Főszereplőnk tehát Chiron, aki gyermekként Miami leszakadó részén él egyedülálló és drogfüggő édesanyjával. Egy cseppet sem szerencsés véletlennek köszönhetően ismerkedik meg Juannal, a jómódú drogdílerrel, aki végül barátként válik pótapává és példaképpé számára. A tinédzser Chiron a nemi érés szakaszába lépve keresi identitását és helyét abban a világban, melyben a homoszexualitás a gyengeség jele. A portré a felnőtt, harmincas Blackkel zárul, aki képes szembenézni önmagával, múltbéli énjével és minden egyes traumával, melyet át kellett élnie. Márpedig ebben a történetben traumából van bőven.

Bevallom, arra számítottam (legalábbis megfordult a fejemben), hogy a Holdfény egy sablonos, közhelyekkel teletűzdelt tanmese lesz arról, miképpen fogadjuk el a másikat. Méghozzá azt a másikat, aki nemcsak színesbőrű, de még homoszexuális is. A félelmem azonban igen gyorsan elszállt, Barry Jenkins rendezőnek ugyanis messze nem ez volt a célja. Egyszerűen csak bepillantást akart engedni egy fekete fiú életébe, aki történetesen olyan világban szembesül saját másságával, ahol már a szótlanság is pipogyaságszámba megy. A homoszexualitás kérdése tehát kétségtelenül felülírja a bőrszín miatti megkülönböztetést, sőt. Én vártam, de ebben a filmben nincs felmentés: a színesbőrű osztálytársakat nem köti össze saját másságuk, úgy verik szét a visszahúzódó, magányos Chiront, hogy rossz nézni.

A Holdfény elérte,

hogy fehér, heteroszexuális nőként azon gondolkodjam,

milyen is lehet fekete, homoszexuális férfinak lenni a mai Amerikában.

Pedig tényleg nem könnyű a másság témakörében újat nyújtani olyan filmek után, mint A dán lány, a Carol, a Tangerine vagy A nő, akit szerettem, Barry Jenkinsnek mégis sikerült. Épp ezért a Golden Globe, és könnyen elképzelhető az Oscar-díj is?

A Holdfény ? a Sráckorhoz hasonlóan, mégis másként ? egy férfi életét követi végig három fejezetre bontva, és meg kell jegyezni, mindhárom egység felejthetetlenre sikerült. A Little című részben a kilencéves fiúval ismerkedünk meg, aki társaitól való félelmében önmagát sem meri megismerni. Fájdalmasan emlékezetes jelenete a filmnek, mikor a kis Chiron megkérdezi újdonsült barátjától, Juantól, mit jelent a ?köcsög? kifejezés, mire a férfi elmagyarázza neki, és a fiú rákérdez: ?honnan tudom, hogy nem vagyok az??. Juan személye és otthona menedék Chiron számára, a lefestett világban azonban nincs hova elbújni: az iskola az erőszak terepe, és az otthon se meleg, biztonságos fészek, hiszen egy drogfüggő anyának nem a vacsorán jár az esze. Főhősünk tehát korántsem idilli körülmények között nő fel, Juan és a párja, Teresa viszont esélyt adnak neki arra, hogy ne legyen egyedül. Ezért felnőtt korára apaminta híján Juanhoz nő fel, ráadásul annyira, hogy szakasztott ugyanúgy is néz ki.

És hogy miként jelenik meg a homoszexualitás? Nos, nem csak jelzés vagy gondolat. Ám ahelyett, hogy kifejteném a film egyik legmerészebb jelenetsorát, elmondom: Barry Jenkins nemcsak a történetvezetésre és az érdeklődés fenntartására fordított kiemelt figyelmet. Igen, most jönnek a karakterek, mert ez az, amin könnyedén elbukhatott volna a film. De nem! Nincsenek sztereotípiák, és a színészek egytől egyig remek alakítást nyújtanak. Mikor az első pillanatban begördült a ?verda?, úgy éreztem, valahol valami majd túl sok lesz, de a szereplők viselkedése nem idézi a megszokott hip-hop videóklipek világát, sőt. Mindannyiuk emberi, ám én leginkább az anyát alakító Naomie Harris játékát emelném ki. De hogy őszinték legyünk,

ebben a filmben nem csak a színészi játék kiemelkedő:

az olykor már-már festményszerű képek és a kellemesen hosszú beállítások James Laxton operatőrnek, az igencsak széles zenei skála ? mely a hip-hoptól a klasszikusig terjed ? pedig Nicholas Britell zeneszerzőnek köszönhető.

Azt persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy érzékelhető az igyekezet, a vágy az Oscar-díjra, ám a Holdfény fontos és időszerű portré egy olyan problémáról, melyet nehéz úgy átérezni, hogy tudom, nekem sosem kell szembenéznem vele. És hogy miért Holdfény? Azért, mert nem számít a szín: a hold fényénél a fekete fiúk igazából kéknek tűnnek.

Tóth Eszter

Fotó: vertigomedia.hu