Hús-vér bálvány – Amadeus
Nem véletlenül lett Amadeus és nem Mozart a Peter Shaffer színművén alapuló Miloš Forman-film címe. A rendező egyik leghíresebb darabja nem a bécsi klasszikusok bálványként tisztelt állócsillagát, hanem a mögötte lévő embert mutatja be – egy elfeledett pályatárs szemszögéből. Noha kétséges, hogy Antonio Salieri és Mozart a való életben riválisok lettek volna (ezt cáfolni látszik, hogy előbbi gyakran vezényelte utóbbi operáit, sőt a fiát is tanította), a film dramaturgiájának mindenképp jót tesz az elmélet, melyet vélhetően Puskin egyik színműve terjesztett el a 19. század első felében. Konfliktusukban a középszerű kerül szembe a zseniálissal, az alázatos a büszkével és a „rutinos iparos” az istenadta tehetséggel. Végső soron tehát inkább két művésztípus, nem pedig két valaha élt hús-vér személy feszül egymásnak.
Ennyiből is látszik: a történelmi hűséget jobb nem számonkérni Forman mesterművén – még szerencse, hogy a négy Golden Globe- és nyolc Oscar-díjat nyert alkotás nem is támaszt ilyen elvárásokat. Az Amadeus bemutatásának évében, 1984-ben rendkívül merésznek és formabontónak tűnt, és ha újító jellege mára elhalványult is, üdeségét fenntartja a tény, hogy tabudöntögető módon ábrázol egy sokáig érinthetetlennek hitt művészt.
Turné a rock fénykorában – Majdnem híres
Elátkozott a zenei újságíró és a zenész kapcsolata? Sokan így gondolják, és a 2000-ben bemutatott Majdnem híres című kultfilm sem feltétlenül állítja az ellenkezőjét. Egy tehetséges 15 éves fiút (Patrick Fugit) a Rolling Stone magazin felkér egy zenekari turnéról szóló tudósítás megírására; a kiszemelt banda eleinte bizalmatlan a firkásszal szemben, később pedig már az okozza a problémát, hogy a koráról hazudó kamasz egyre inkább megszereti a tagokat, és elveszíti objektív rálátását a témára. A cikknek viszont el kell készülnie – kérdés, hogy ezt túlélik-e a frissen kialakult barátságok.
Cameron Crowe filmjének történetét össze is foglaltuk e néhány mondatban. Mégsem ilyen egyszerű a Majdnem híres: a rendező saját újságírói múltjából kiinduló filmje óda a rockzenéhez és a vele járó életérzéshez. A féktelen bulik, a kábítószer és az intrikák mind háttérbe szorulnak – ami igazán hangsúlyos, az a zsáner felszabadító ereje. De hogy is lehetne másképp, hiszen 1973-ban járunk, vagyis abban az évben, amikor megjelent a Dark Side of the Moon című Pink Floyd-lemez, a Queen pedig kiadta első albumát.
Kóristák
Gyermekkorom meghatározó filmélménye a Kóristák, amelyet általános iskolai énektanárom nézetett meg az osztályunkkal. A Christophe Barratier rendezte, 2004-es francia–svájci–német dráma alaphelyzete sokban emlékeztet Radványi Géza Valahol Európában című alkotására: mindkét történetben adott egy jólelkű, empatikus felnőtt, aki a zene szeretetén keresztül találja meg az utat egy csapat megalázott és megnyomorított gyerek szívéhez. A Kóristák esetében ez a munkanélküli zeneszerző, Clément Mathieu (Gérard Jugnot), aki pár évvel a második világháború után felügyelőtanárnak érkezik egy hátrányos helyzetű fiúk számára fenntartott bentlakásos iskolába.
A kegyetlenül szigorú szabályokkal működtetett intézmény (melynek emberforma szimbóluma a tekintélyelvet végső érvnek tartó, félőrült igazgató) tanulóiból rosszalkodó vadócokat csinált, akik a látott minták nyomán maguk is azt bántják, akit tudnak. Zsiványságaik ideális céltáblája a csetlő-botló Mathieu, akit Golyófejűnek csúfolnak – egészen addig, míg el nem kezdi énekelni tanítani őket. A kivert kutyaként tengődő gyerekekből fájdalmasan tehetséges kórus formálódik, ami az elfojtott szenvedés kifejezésére és elengedésére alkalmas nyelvet ad a kezükbe. A történet vége felől szemlélve már az első képkockák is bizonyítják a zene erejét: az intézet legrosszabb gyerekéből, Pierre-ből elismert karmester lett nevelője hatására.
Whiplash
Damien Chazelle első egész estés filmje, mely sok szempontból szöges ellentéte a Kóristáknak, szó szerint nagyot dobbantott 2014-ben: a rendező személyes élményein alapuló, azonos című rövidfilmből készült Whiplash atomerősen mutatja meg a művészlét sötét, vérrel-verítékkel teli valóságát, és azt, mit kell megtennünk ahhoz, hogy eljussunk a csúcsra. A válasz egyértelmű: mindent. A jazzdobosnak tanuló Andrew (Miles Teller) hajlandó erre, és szép lassan felszámolja élete minden olyan szegmensét, amely nem segíti szakmai előrejutását. Annak ellenére tesz így, hogy mindvégig komoly konfliktusai vannak „mesterével”, az emberit felülmúló teljesítményt követelő, már-már pszichopata zenekarvezetővel. Terence Fletcher (J. K. Simmons alakításáért megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat) előtt nem elég jól játszani, a leendő művésznek a legvégső határaiig kell elmennie – akár a fizikai fájdalom árán is.
A majdnem kétórás filmdráma az első perctől az utolsóig fullasztóan feszült (ezt az érzetet fokozzák a sötét színek és a szűk terek), ennek ellenére hordoz valamennyi iróniát, enyhe humort is. A nézőt nem eresztő cselekményben külön szereplővé lép elő a mindent leuraló, a magánéletet és a testi-lelki korlátokat leromboló zene, amelyhez a sztori tanúsága szerint nem elég a tehetség: nincs csodagyerek, csak alázatos, a művészetnek mindent alárendelő, örökké tanuló és fejlődő „munkás”. A jazz létharc, a győzelem pedig csak rajtunk múlik.
Nyár
Sokunk valószínűleg sosem hallott volna orosz rockot, ha nincs Kirill Szerebrennyikov 2018-as filmje. Ahogy Viktor Tsoi és Mike Naumenko nevével is jóval kevesebben találkoztunk volna, pedig a nyolcvanas éves Szovjetuniójában finoman szólva „nagy számok” voltak. Róluk szól a fekete-fehér Nyár (eredeti címén Leto), na meg koruk underground zenei életéről. A történet felszíni rétegét a kettejük és Mike felesége között kialakuló szerelmi háromszög adja, de ez puszta váz; a lényeg a cigifüstös lakáskoncertek titkos-izgalmas és a párttagok által felügyelt művházas, ülve végighallgatott fellépések groteszk atmoszférájának furcsa keveréke – na meg a rock, a rock és a rock.
A filmet látva élnénk is ebben a korban, meg nem is – a lefojtottak meghökkentő kreativitása már-már vonzóvá teszi a szocializmus szürke zónáiban kibontakozó szubkultúra életét. Van valami megmagyarázhatatlanul bájos abban, ahogy a zenészek istenként bálványozzák David Bowie-t, és mindenáron le akarják fordítani a szövegeit, illetve hogy pályájuk potenciális csúcsa nem egy stadionos koncert, hanem az, ha a pirospozsgás úttörők az ő számaikat dúdolják menetelés közben.
Külön szót érdemel a műfajisággal való játék; a melodráma és a szociografikus-dokumentarista játékfilm keveredik a musicallel. Utóbbit a hihetetlenül izgalmas, videóklipszerű jelenetek képviselik: a Talking Heads Psycho Killerét éneklik a vonaton, Iggy Pop Passengerét meg a buszon. Csak azért, hogy a sokszínű vizuális kelléktárat felvonultató betétek után az egyik szereplő kijelentse, ez valójában nem történt meg. S még valami, ami nem történt meg: Szerebrennyikov nem lehetett ott filmje cannes-i világpremierjén, mert sikkasztás vádjával őrizetbe vették, és a filmszakma krémjének közbenjárására sem engedték szabadon. Mondhatnánk, egy rendszerellenes filmhez illő körítés – csakhogy a Nyár nem társadalomkritika, hanem egy letűnt (zenei) világ nosztalgikus és kreatív lenyomata.
Balaton Method
Nemcsak azért aktuális az első közösségi finanszírozásból készült magyar filmről szólni, mert vízparti helyszíneivel visszaidézi a nyári hangulatot, de azért is, mert alkotói, Szimler Bálint és Rév Marcell nemrég jelentkeztek legújabb közös munkájukkal, a locarnói filmfesztiválon díjazott Fekete ponttal. 2015-ös balatoni filmjük a videóklip-készítést megújító Kodály Method sorozat folytatása, vagy ha úgy tetszik, grandiózus betetőzése. A 18 együttest és számos zenei közreműködőt, kórust felvonultató road movie zeneszámok szigorúan értett cselekmény nélküli, lazán kapcsolódó láncolata. A klipek és a rövid átkötések egyaránt erősen rájátszanak a Balaton-életérzésre – kicsit retró, kicsit rozsdás, de a magyar népszellem hivatkozási pontja, mondhatni hungarikum – a vízibicklikkel, a csónakokkal, az éjszakai fürdőzéssel és az iszogatásokkal.
Harcsa Veronika egy hajón énekel, a Fran Palermo egy homokozó mellett, Kiss Tibi pedig az előző esti házibuli nyomait őrző házban kóvályog. Hol valószerűek, hol enyhén szürreálisak a helyzetek, az viszont vitathatatlan, hogy semmi közük a hagyományos videóklipekhez – talán éppen ezért tudjuk másfél órán át unatkozás nélkül nézni őket.
