Az Amadinda csak a szünet utáni kis szvitben lépett fel közreműködők nélkül: Bartók, Ravel és Debussy darabját adták elő annyira összefogva, szvitszerűen, hogy a közönség nem is mert beletapsolni: érezték az előadói szándékot a három klasszikus összekapcsolásában. Mindhárom szerző (a Mikrokozmoszban, a Lúdanyó meséiben, illetve a Metszetekben) indonéz, de legalábbis távol-keleti hatás alatt komponálta ezeket a darabokat, amelyeket az együttes Holló Aurél átiratában adott elő. Az azonosság mellett az eltérések is kiugrottak ebben a formában: Bartók izzó belső feszültsége, Ravel álomittas, színpompás világa, Debussy a másik kettőnél statikusabb, de a gamelánt legpontosabban megidéző zenéje (a Világkiállításon hallott indonéz zenekart, tudtommal egyik zeneszerző sem vetődött el a Távol-Keletre) izgalmas kontrasztot alkotott.
Bezzeg Rácz Zoltán, az Amadinda vezetője járt már Bali szigetén, és erről lelkesen mesélt is a koncert átpakolás alatti szünetében, mintha ez nem is több mint tíz éve zajlott volna le. Miután megtalálta az egyik híres ütőhangszeres mestert, akit egy faluban keresett, és el is kezdtek együtt játszani, az idős mester hümmögve közölte az akkor már huszonöt év tanulást maga mögött tudó Ráczcal: magából még akár dobos is lehetne! Az időközben egyetemi docenssé kinevezett és Kossuth-díjjal is elismert művész azóta is szerényen figyel, és példaadóan nyitott nemcsak a "klasszikus" világ, hanem az autentikus zenék tanítómestereire és komponistáira is. Pompás csemegékkel teli koncertet raktak össze a Tavaszi Fesztiválra éppen e nyitottság jegyében, "világok találkozása" mottóval, amiben a gamelán zene volt a kiindulópont.
A koncert csúcspontjába azt a művet állították, amelyet ugyan már tavaly bemutattak, de megérdemel akár további reprízeket is: ez egy kínai születésű kortárs szerző, Tan Dun Elégia Hóesés júniusban című darabja, ütősökre és szóló gordonkára. Ugyan a mű közvetlenül a Tienanmen téri vérengzés után született, de Rácz konferanszában először általában említette minden erőszak áldozatát, majd szomorúan lehajtott fejjel, igazi homo estheticusként, a mai Tibetet. Talán nem kell mondanom, hogy a koncert műsorát legalább egy éve lekötötték, az aktualitás annál hátborzongatóbb volt. A darab igazi dráma, a szólóhangszer és az ütősök különneműségére épít, miközben a szokatlan megszólaltatási formák által ezt részben meg is szünteti. Gordonkán Szabó Juditot (Keller kvartett) hallottuk, mélyen átélt, expresszív előadásban. Az első részben hangzott fel az együttes számára James Wood által komponált, a Bali szigeti rituális temetés-hamvasztás hangulatát megidéző, minden derűs mozzanata ellenére ugyancsak hátborzongató, kozmikus távlatokat mutató darab.
A koncert legtündöklőbb pillanatai az ütős örömzenéé voltak: ehhez az Amadinda egyrészt a Triginta együttes tagjait hívta (Nyusztay Iván, H. Magyar Kornél, Szabó Mátyás), akik elmélyülten tanulmányozzák az autentikus ütősök hagyományát, másrészt a híres tablást, Szalay Pétert. Saját bevallásuk szerint ehhez a koncerthez annyi hangszert hoztak, amelyet egyszerre még sohasem raktak ki erre a színpadra. A szünet előtt előbb a kibővített kvartett játszott autentikus indonéz zenét, majd a Trigintával közösen varázsoltak igazi Bali szigeti falusi hangulatot. A koncert záró számában ez az alkalmi oktett négy tételben hágott át újabb határokat, immár nem csak földrajziakat: ugyanis megírt és improvizált részek váltakoztak a négy tételes előadásban, amelyben Indonézia mellett már más ázsiai országok zenéje, sőt, hangszerei által Afrika is megidéztetett. World music? Nem, azt ugyanis általában turmixolják, ez az örömzene viszont a legfinomabb egzotikus ételek tudatosan összeállított ízhatására emlékeztetett.
