Mallory 1886. június 18-án született, apja lelkész volt. Ösztöndíjasként került a winchesteri kollégiumba, itt ismertette meg egy tanára a hegymászással. A Cambridge-i Egyetem hallgatójaként már gyakran járt az Alpokba, megmászta Európa legmagasabb hegyét, a Mont Blanc-t is. 1914-ben tanári állást vállalt és megnősült, de az első világháború kitörése miatt az alpesi nászutat le kellett mondania. A házasságból három gyermeke született – a harmadik fél órával azelőtt, hogy egy alpesi túráról visszaért volna. Harcolt az első világháború egyik legvéresebb ütközetében, a somme-i csatában; később főhadnagyként szerelt le. Foglalkoztatta a zene, a festészet, a színjátszás és az irodalom is, de legnagyobb szenvedélye a hegymászás maradt.
A húszas évek elején már a legjobb angol hegymászónak számított: egyaránt kiváló volt sziklán és jégen, mozgását gazdaságosnak és elegánsnak írták le. Született vezető volt, óriási hatással társaira, kiválóan értett az útvonalak megtervezéséhez, élénk és kalandkereső természete újabb és újabb kihívások felé vonzotta. Talán egyetlen gyengéje volt: nem ismerte fel, mikor kellene megállnia, feltétel nélkül bízott magában – emiatt szenvedte el azt az esést is, amelynek következményeit egész életében érezte.
1919-ben értesült róla, hogy brit expedíció indul a Mount Everestre, és azonnal jelentkezett. Amikor megkérdezték tőle, miért is akarja megmászni a hegyet, ezt a mára halhatatlanná vált mondatot válaszolta: „mert ott van”. 1921-ben részese volt az északi oldalt felderítő expedíciónak: a nyári monszun idején a rossz időjárási viszonyok és a terepre alkalmatlan felszerelés miatt nem jutott nyolcezer méternél magasabbra, de feltérképezte a környéket. A következő évben újra – immár az optimális időszakban – próbálkoztak, ezúttal a vitatott, súlyos és akkor még megbízhatatlan oxigénpalackokat is bevetették. Mallory maga 8229 méterre jutott fel, magasabbra, mint addig bárki a világon, de a legmagasabb, középső csúcs meghódításához még mindig hiányzott hatszáz méter. Az alpinisták még egy kísérletre szánták el magukat, de túl későn indultak, és a frissen hullott hóból támadt lavina hét serpát elsodort. Az expedíciót azonnal felfüggesztették, Malloryt hazatérve pedig kemény kritikák érték. Ekkortól szinte kizárólag családjának élt; nem is volt bizonyos benne, részt akar-e venni a harmadik kísérletben, de végül igent mondott.
A harmadik útra már csak ő maradt az első két expedíció résztvevői közül. Ismerősei később azt mondták: számára ez már inkább háború, mint kaland volt, és a hegymászó bizonyosra vette, hogy nem tér vissza. Társai ebből mit sem éreztek, hiszen ők az energikus és elszánt alpinistát látták. Mallory és partnere, a 22 éves, viszonylag tapasztalatlan, de az oxigénpalack használatához kiválóan értő Andrew Irvine 1924. június 8-án a 8168 méter magasan fekvő 6. táborból indult a csúcs meghódítására. Az őket messziről követő Noel Odell geológus délután egy órakor még apró pontként látta őket, de aztán belevesztek a felhőkbe. A két hegymászó nem tért vissza. A mai napig nem tudni, elérték-e a csúcsot, és ereszkedés közben, vagy még felfelé kapaszkodva érte őket a halál. Emlékükre 1924 októberében tartottak gyászszertartást a londoni Szent Pál-székesegyházban, amelyen a királyi család több tagja is részt vett.
1933-ban 8460 méter magasan megtalálták Irvine jégcsákányát, majd 1975-ben egy kínai hegymászó arról számolt be expedíciója japán vezetőjének, hogy egy „angol tetemre” bukkant, de másnap szakadékba esett és meghalt, így a pontos helyet nem tudták meghatározni. Egy expedíció 1999-ben nyolcezer méter magasan rábukkant Mallory arccal lefelé heverő, fagyott és összeroncsolódott holttestére, amelyet a hegyen temettek el. (Derekán ott volt egy elszakadt kötél, ami arra utal, hogy Irvine-nal együtt estek le, de társának holttestét nem találták meg.) Ruhája gallérján címke volt G. Mallory felirattal, zsebeiből notesz, toll, magasságmérő, levél, bicska, gyufa, óra és hószemüveg került elő. A rejtély azonban nem oldódott meg, mert nem lett meg az a fényképezőgép, amelyet magukkal vittek, pedig ennek filmje talán eldönthetné a kérdést, hogy ők voltak-e az első emberek a világ tetején.
Akik azt állítják, hogy Mallory és Irvine 29 évvel megelőzte a Csomolungmán az elsőként számontartott Edmund Hillaryt és Tenzing Norgajt, azzal érvelnek: Mallory zsebében nem volt benne lánya és felesége fényképe, amelyet a csúcson akart elhelyezni, márpedig minden más tárgyát megtalálták, így a fotó valahol a világ tetején, a hó alatt lapul. Benne volt viszont hószemüvege, ami arra utal, hogy éjszaka halt meg – ez is azt valószínűsíti, hogy feljutott a csúcsra, és már a sötétben lefelé tartva érte a baleset, mert az út oda-vissza 11 órát vett volna igénybe, oxigénjük pedig csak nyolc órára volt. (Ugyanakkor egyik társuk haláláig azt állította, a végső tábor jóval magasabban volt, mint ma gondolják.)
Az ellenérvek azonban talán még súlyosabbak. Bár a felszerelés akkoriban „hi-tech”-nek számított, ma már primitívnek tűnik. Hágóvasat nem használtak, mert a puha bakancson a szíjak elszorították volna a vérkeringést, köteleik rosszabb minőségűek, oxigénpalackjuk nehezebb, gyapjúruhájuk gyengébb volt. Így kellett volna a mainál gyorsabb tempóban haladniuk, és feljutniuk azon a Második lépcsőn, amelyen ma állandó létrán közlekednek, és csak 1985-ben jutottak fel először „szabadon”, kizárólag a szikla kiszögelléseit használva. A Malloryt ismerők mégis meg voltak győződve arról, hogy kivételes technikájával legyőzte az akadályokat.
