Nem hitték el, hogy amit játszunk, az zene

Mit jelent számodra a halhatatlanság?

Léteznek maradandó, örök értékek, szellemiek és lelkiek, ezek az élet javítására, felemelésére irányulnak. Ahogy a Halál móresre tanítása című lemezünkön üzenjük, bár negatív érzések uralkodnak a mai társadalomban, a végső győzelem az életé. Ha olyan zenét játszunk, amely időtállóan felemeli sok ember életét, akkor az nem lesz az enyészet martaléka. Amíg a legtöbb mai zene a zeneipar manipulatív hatásrendszeréhez tartozik, az életet felemelő zenének mindig lesz hatása, mindig értékelni fogják. A halhatatlanság létezik, mert a szellemi, lelki értékek, az élet értékei örök értékek, nem térben és időben léteznek, hanem az élet örök oksági rendjében. A természettörvények se atomokból állnak, mindenhol érvényesek, vagyis az örökléthez tartoznak.

Nemcsak az anyagnak, a fizikának vannak természettörvényei, hanem az életnek is. Tizenhét éves koromban találkoztam Bauer Ervin Elméleti biológiájával, amelyben legnagyobb meglepetésemre az élet világos meghatározására bukkantam. A Bauer-elv azt mondja ki, hogy minden élőlény minden pillanatban minden életenergiáját mozgósítja az élet javára. Nem a semmittevés, hanem a teljes mozgósítás, a lángban álló élet az élet. Ezt az életenergiára vonatkozó egyetemes alapelvet Bauer matematikailag is megfogalmazta, és ebből levezette az élet összes egyetemes alaptörvényét, megmagyarázta összes alapjelenségét.

Ez azt jelenti, hogy az élet lényege egy természettörvény. S mivel a természettörvények nem atomokból állnak, legyőzhetetlenek. A földi hatalmasságok kis porszemek az élet kozmikus törvényéhez képest. Léteznek az élet s – ahogy ennek nyomán ráébredtem – az értelem egyetemes természettörvényei is, hatnak ránk, lelki és értelmi felfogóképességünkkel ki is tudjuk tapogatni őket. Ugyanígy kitapogathatók, felfoghatók az örök életű zenék is. A matematikus is az intuícióival érzékeli először a matematikai összefüggéseket, majd ez az időtlen összefüggés kerül a papírra, és kap helyet térben és időben. A zene is hasonló ehhez. Míg a matematika az intellektuális összefüggések egyik ága, a zene az érzéseké. Fel lehet fogni az örök érvényű érzéseket, a törvényerejű, őserejű élet érzéseit, a valóságban fennálló, örök értékekben élő zenét, ha figyelmünk nem marad meg a felszínen, ha nem korlátozódik az átmeneti értékek világára.

A zene iparrá válása ellenére vannak még olyan zenék, amelyek ezt az élettel teli őserőt hordozzák magukban?

Az ősi népzene az életben rejlő kozmikus erő átéléséből és kifejezésvágyból született. A legutóbbi évezredekben másfelé megy a civilizáció. Amikor feltűntek az ókori görögök, azt a racionális értelmet helyezték előtérbe, amely az anyagi világra irányul, a lélekközpontú gondolkodást pedig igyekeztek kiküszöbölni. Persze most is vannak ilyen zenék. Néhányukat álomban éltem át, és lemezre is kerültek, és később derült ki, hogy több ezer éve, Ázsiában is játszották őket.

Egy interjúdban mesélted, hogy egy fiatal jakut srác elment hozzád, hogy mutass neki sámánisztikus zenét a VHK-tól, és amikor mutattál egyet, ő a saját kultúrájának a dalát fedezte fel benne. Ma is előfordul, hogy megálmodsz egy dallamot?

Ma hajnalban is egy órán át folyamatosan ilyen dallamok és gondolatok bukkantak fel. Tulajdonképpen csoda az, hogy amikor alszunk, álmodunk, átélőképességünk önálló életet él, és egész lényünk átlényegül. Amikor az ember alszik, mentesül a külvilági roham alól. Tesz egy lépést afelé, hogy tisztább legyen az elméje, ez sokat segít. Előfordul, nem is egyszer, hogy ebben a megtisztult tudatállapotban tisztábban látok, könnyebben bukkannak fel eredeti gondolatok és dallamok. Mintha megnyílna az ég, gyorsan fel kell vennem a diktafonomra, hogy később le tudjam írni, meg tudjam hallgatni. Így született a Tündérlány is – ez az, aminek a párját a jakut srác mutatta meg az ősi jakut szakrális zenei gyűjteményében.

Említetted még az interjú előtt, hogy mostanában adod le a legújabb könyvedet. Mivel számtalan tudományterületen tevékenykedsz, jogos a kérdés: milyen munka lesz ez?

Korunk legégetőbb kérdéséről, a hosszú távú fenntarthatósághoz szükséges szemléleti fordulatról, az életközpontú civilizációról írtam könyvet. Az elmúlt tizenkét évben ezt a témakört kutattam. Amikor megírtam Az Élő Világegyetem Könyve 2012-es változatát, rájöttem, hogy létre fog jönni a természetes, egészséges társadalom, és ez olyan nagy jelentőségű, hogy biztosan sokan felfedezték már. Addig kerestem, amíg rá nem bukkantam az ökológiai civilizációra. Sokáig nehéz volt feldolgoznom, hogy éppen Kína az első olyan ország, amely 2007 óta ökológiai civilizációt épít. Ennek megértése új távlatokat nyitott meg előttem, kikerültem a nyugati civilizáció kizárólagosnak, az egész emberiségre vonatkozónak tűnő hatásrendszere, tudaternyője alól.

Az élet az, amit fenn kell tartani, nem a manipulatív, haszonelvű civilizációt. Civilizációelméletről írok, tisztázom, mi az életközpontú civilizáció, miért szükségszerű, hogy ez legyen az emberiség jövője. Utólag jóval egyszerűbbnek tűnik, hogy az élet minden terén az élet természet adta elve, az életelv az irányadó, így a társadalmi élet területén is. De ha belátjuk, hogy a Világegyetem él, és az életelv az irányelve, akkor világossá válik, hogy ez az irányelve a világon mindennek, ami a természeti valóság egyetemes oksági rendjéhez tartozik. Az életelv legmélyebb megértése révén képessé válhatunk arra, hogy az élő Világegyetem működési elvével gondolkodjunk.

Azt tartják, az lehet sámán, aki átkel az ismeretlenen, és túléli. A Vágtázó Halottkémek minden koncerten átkel az ismeretlenbe, ha hihetünk a beszámolóknak. Nem túl kockázatos ez?

De igen. Nincs előre bebiztosítva, hogy megadatik az a csoda, ami a koncerteken rendszeresen meg szokott történni. De ez annál nagyobb csoda számunkra is. Csakhogy az a helyzet, hogy éppen erre szomjazunk: igazi, valódi életre, teljesebb valóságra, az igazi élet teljesebb átélésére. És ez életfontosságú. Ezért életre-halálra megy a játék. Ezt tudjuk mindannyian. És ha mindig minden életenergiánkat mozgósítjuk a felkészülés során is, ha minden oldalunkat és fogékonyságunkat megnyitjuk a magasabb erők előtt, akkor könnyebben megadatik. Végül is, ha a Mindenség fejével gondolkodnánk, mikor költözzünk egy földi emberbe, ha nem akkor, amikor teljes rá a fogékonyság?

Amikor a VHK lassan ötven éve először színpadra lépett, a közönség nem hitte el, amit lát. Mára már viszont fogalommá, jelenséggé vált a zenekar. Hogyan változott a közönség?

Kezdetben a zenekar nevét sem hitték el, és azt végképp nem, hogy ez a valami, amit játszunk, az zene. Valami másnak látták és hallották: tiszta őrületről, ördögűzésről, emberré válásról szóltak az első beszámolók. Talán Lugosi Lugo László értette a legjobban, a Világító karosszékek repülnek az űrben című tanulmánya ma is sokszor eszembe jut. Még 1983-ban is, amikor az Ifjúsági Parkban játszottunk, tízezer ember döbbenten állt szájtátva és földbe gyökerezett lábbal. Figyeltek. Azóta sokat változtak az idők. Nagyon össze kell szednünk magunkat, ha ma is ennyire meglepően eredeti élményre éhezünk. De van rá kedvünk, hogy ennyire összeszedjük magunkat, ha a zenéről van szó.

Ma már sokan végigtombolják velünk a koncertjeinket. De ma is vannak, akik lecövekelve, minden sejtjükkel isszák magukba az élményt. Világforradalomról szól az élet minden porcikája. Mi sem adhatjuk alább. Legutóbb a szegedi koncertünk után odajött egy srác, hogy elmondja, az egész koncerten meg sem mozdult, csukott szemmel figyelt, igyekezett minden sejtjével felfogni, ami történik.

Mitől tud hiteles vagy hiteltelen lenni ez az energia a színpadon?

Amikor a színpadon mozogni kezdek, öt-tíz perc kell, mire eljutok a fizikai teljesítőképességem határáig. Utána a vésztartalék energiájából élek, ami persze csak akkor kapcsolódik be, ha élet-halálról van szó. Amikor mi zenélünk, éppen erről van szó. Csak a holtponton kell túljutni. Bárki megteheti. S ha megteszed, felfrissíti a vérkeringést.

Ritka, ha valaki a tudományos életben és a zenében is leteszi a névjegyét. Hogyan szervez ez a két terület egy átlagos hétköznapot?

A reggeli ébredést, amikor az embernek tisztább a feje, érdemes minél jobban megbecsülni. Azt a természeti erőt is, amitől álmodunk, és azt is, amitől élünk. Felébredéskor először is a megérzéseimet követem, merítek az álmaimból, és örülök az új nap adta lehetőségeknek, igyekszem közülük a legnagyobb kihívást megérezni, és először ezt próbálom megoldani, friss fejjel. Ez rendszerint azzal jár, hogy a felébredés után egy-két-három órám írással telik. Utána félórás, mostanában egyórás reggeli torna, zuhanyzás, reggeli. Közben jár a fejem. Utána ismét írok. A délelőtt az írásé. Ha pedig szólít a kötelesség, azt megpróbálom délutánra szervezni. Az este a nyelvtanulásé. A nap végén ismét írok, vagy sétálok a családommal. A zenekarral általában egy héten egyszer próbálunk. A koncertek éjszakába nyúlnak, ráadásul gyakran vidékre vagy külföldre megyünk. Ez felborítja a napirendem, ami nagyon jó, mert pezsdít, nem gyepesedek be.

Említetted, hogy nem egészen tudod, mi fog veled történni a színpadon. Hogy lehet ezt előtte elpróbálni a zenekarral?

A próbákon mindent lehet. Együtt pedig ez képes meghatványozódni. Bárki bármikor bármit indíthat. Mindent újragondolhatunk, újat kereshetünk, beszélgethetünk, elmondhatjuk az álmainkat, milyen nagyszerű érzést éltünk át mostanában. Barátként is jó, ha tudjuk, kit mi foglalkoztat. Néha csak nekivágunk anélkül, hogy bármilyen hangot megbeszélnénk, de van, hogy ezek a beszélgetések is megadják az alaphangulatot ahhoz, hogy milyen jellegű érzéseket érezzünk, merrefelé röpüljünk. A lényeg, hogy mindenkinek tetsszen, mindenki örömmel játsszon. Akkor hihetetlen dolgok történnek.

Előfordult, hogy az akadémikus közegben szóba került a VHK?

Amikor a nyolcvanas években a geofizika tanszéken dolgoztam, magához kéretett a tanszékvezető.

Azzal kezdte, hogy „fiatalember, láttam magát a televízióban”. Örültem, hogy látott. Azt mondja: „És láttam, hogy mit művel.” „Miért, mit műveltem?” „Hempergett a földön.” „Igen, és?” – kérdeztem vissza. Azt mondta: „Tudja, mit mondok erre? Azt, hogy irigylem magát” – közölte örömteli mosollyal.

Az is előfordult, hogy behívatott a Csillagászati Kutatóintézet igazgatója azzal, hogy én olyan eszméket terjesztek, hogy a Világegyetem él, és ezt egyes akadémiai tagok nem szívelhetik. Ezért arra kér engem, hogy ezeket a nyilatkozataimat magánemberként tegyem, nem az intézet munkatársaként.

Számomra a Világegyetem nagybetűs, nagy jelentőségű, a Legfelsőbb Lényt értem rajta. Ezért írom nagybetűvel, hogy megkülönböztessem a nyugati civilizációban szokásos kisbetűs világegyetemtől, amin egy élettelennek képzelt anyagi világot értenek. Azért választottam a csillagászatot, mert érdekelt, hogy miért vonzó számomra a csillagos ég. Miért érzem úgy, hogy megdobban a szívem, amikor a Mindenségre gondolok? 1986-ban írtam meg azt a tanulmányomat, amelyben olyan csillagászatot akartam megalapozni, amelyben helye lehet az ilyen kérdéseknek is. Úgy éreztem, hogy a Világegyetemnek kell hogy legyenek saját törvényei, amik életfontosságúak számunkra, és ebben Bauer Ervin tanulmánya is megerősített. Elindultam ezen az úton, de úgy jártam, mint aki jégpályára tévedt, és nem tud korcsolyázni: fogalmam sem volt róla, mi a következő lépés.

Mennyi időbe telt, mire közelebb jutottál a megoldáshoz?

1986-ban odaadtam az addigi eredményeim kéziratát egy ismerősömnek, abban a biztos hiszemben, hogy úgysem fog megjelenni. Aztán fölhívtak két év múlva, hogy megjelenik a tanulmány. Lassanként megértettem, hogy megalapoztam egy új utat a csillagászathoz. Az elméleti fizikát egészítettem ki az elméleti biológiával úgy, hogy egységes, összetartozó, átfogó tudományt alkossanak. 2007-ben jelent meg az első tudományos közleményem erről a témáról.

Üzeneted nemcsak a tudományos életben, de a zenei világban is termékeny talajra talál. Ennek egyik izgalmas eredménye a Végtelenből kilőtt nyilak című feldolgozáslemez, amelyen a hazai zenészek színe-java értelmezi újra a dalaitokat. Milyen volt ezeket a feldolgozásokat hallani?

Megtisztelő, és nagy öröm. Nem gondoltam volna, hogy ennyi zenekar játszik majd VHK-számokat. Mi is megkértünk párat, és spontán egyre többen csatlakoztak, így harmincnál is több zenekar szólal meg a lemezen. Különleges élmény ezeket más zenekarok látásmódjában újra hallani.

Beszélgetésünk apropója, a Rocktörténeti képregény is izgalmas mérföldkő, bár titeket nem kellett kanonizálni, részei voltatok a kánonnak úgyis. Hogy állsz a képregényhez?

Nem vagyok képregényrajongó, de biztos van ezen belül is olyan, ami tetszene. Az jutott eszembe, hogy annak idején a Genyó Szívó Disztroly fanzine írt rólunk egy cikket A VHK újabb bénázása címmel. Ezt a címet a VHK-ban azóta is időnként felemlegetjük.

Hogy lehet megújulni, amikor már a rajongóitok gyerekei is tudják, mire számítsanak tőletek a színpadon?

Egyrészt minden koncert más, és ezt a koncertjeinkre jövők is tudják. A kemény mag rendszerint koncertről koncertre követi a zenekart. Nekünk is az a fontos, hogy minden alkalmat teljesen át tudjunk élni, mint más, lényegében önálló eseményt. Másrészt embert próbáló feladat, csodás kihívás, hogy negyvenkilenc év után is mindig új utakat fedezzünk fel. Így sokkal izgalmasabb. Nemrég vettük fel a legújabb lemezünket, és úgy látjuk, sikerült.

Talán ez az emberfölöttire való törekvés a ti esszenciátok, amellyel meglepitek az embereket. Mi volt a legemlékezetesebb koncertélményed?

Több ezer ésszel nehezen felfogható koncert közül választani talán nem is lenne igazságos. Sokan azt mondják, hogy a koncertjeink mostanában egyre jobbak. Még az sincs kizárva, hogy fejlődünk. De a lényeg mégiscsak az, hogy él a tűz.

Mondtad, hogy fontos nálatok az egymásra hangolódás. Mi történik akkor, ha valaki rossz passzban megy fel a színpadra?

Volt olyan, hogy az egyik énekesünk azt mondta a koncert előtt, hogy negyvenegy fokos láza van, nem tud énekelni. Aztán fölmentünk a színpadra, és pár perc múlva olyan erőteljes és tiszta hangon énekelt, ahogy csak ritkán. Mindig történik valami nagy dolog, ami meglep ebben a fölfokozott állapotban. A nyolcvanas évek elején volt három rossz koncertünk, és a kilencvenes évek végén, amikor megromlott a légkör a zenekarban, és ettől megszűnt a varázslat.

Az élettel foglalkozol minden területen. Számodra mit jelent élni?

Élni azt jelenti, hogy felfedezzük a világ legnagyobb csodáját, az életet, mozgósítjuk teljes életenergiánkat, az őserőt az élet javára és felemelésére. Törekedni arra a megtisztult lelki- és tudatállapotra, amelyben szinte maguktól válnak valóra legnagyobb álmaink, amelyekben megmutatkozik az élet igazi fénye. Ráérezni a hangulatokra, az élet ízére, a sorsszerűség, az összefüggések megérzésére, élni az élet legnagyobb, legjobb lehetőségeivel. Cselekedni, hogy minél nagyszerűbb és csodálatos legyen, hogy legyen értelme, hogy ne érezd úgy, hogy elmulasztottad az élet legnagyobb ajándékait.

Honnan hozod ezt a céltudatosságot?

A szüleimnek, édesapámnak köszönhetem, rengeteget kaptam tőle, az ő szellemiségét viszem tovább. Az a meggyőződésem, hogy az élet kozmikus szervezőerő, ami ránk is hat, és segít abban, hogy megoldjuk a magunk feladatát.

Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu