Nyáron a Rebecca című musical főszerepét játssza majd a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Városmajorban pedig egy zenekari formációval debütál. Csak az elcsendesedésre kevés az idő, pedig jó lenne befejezni a félbehagyott verssorokat.
Azt mondtad egyszer, hogy majd írsz egy könyvet az életedről. Mi lesz a címe?
Éppen a napokban gondolkodtam ezen. Ha most kellene címet adnom a könyvnek, azt mondanám: Félúton egészben vagy Egészen félúton. Úgy érzem, ha most véget érne az életem, akkor is csurig volt. Néha szoktam gondolkodni azon, van-e olyasmi, amit nagyon sajnálnék, hogy elszalasztottam. Pár éve ötlött az eszembe először ez a gondolat, és azóta igyekszem úgy élni, hogy ne mulasszak el semmi fontosat. A szakmai döntéseimnél inkább a megérzéseim vezetnek, de igyekszem nem forró fejjel meghozni őket. A magánéletben pedig az segített, ha olykor a racionalitást választottam.
Az Ez van, ez! című dalod – amelynek a szövegét te írtad – éppen egy ilyen elszalasztott szerelemről szól.
Az egy tizenévvel ezelőtti történet, de mindig sajnálni fogom, hogy hagytam elmenni. Bár ha belegondolok, talán így kellett lennie, hiszen ez a dal sem született volna meg, vagy esetleg mi sem beszélgetnénk itt. Ha valami értékeset vagy a boldogság lehetőségét elszalasztottam, az a bátortalanságom miatt fordulhatott elő. Amikor ilyesfajta veszteséggel szembesülök, az nekem nagyfokú motivációt ad az önmegvalósításra. Még tisztábban látom, hogy mit szeretnék, kivé szeretnék válni, és ahhoz mit kell tennem: beleállni egy helyzetbe, vagy bezárni olyan kapukat, amik már nem visznek előre.
Én vállaltam a művészsorsot, ami nem egyszerű pálya. Ahonnan én indultam, a környezetemben nem akadt senki, aki hasonló utat választott volna. Gyerekként anyáékkal néztem a televízióban a színházi közvetítéseket, így voltak komoly példaképeim: Törőcsik Mari vagy Psota Irén, aki jócskán meghaladta a korát. Nagyon sajnálom, hogy már nem játszhattunk együtt. Önmagam kiteljesítésének vágya terelt a művészet felé. Éreztem, hogy nekem ez az utam. Sztanyiszlavszkij azt mondja, hogy használd fel az élményt, és a saját tapasztalásaidból merítkezz. Egy művész mit sem érne ezek nélkül a személyes élmények nélkül, amelyek boldoggá tették vagy amelyeket megszenvedett. Ezekből az apró mozaikokból áll össze a személyiségünk.
Te hiszel abban, hogy a hányattatott sors segít, hogy a színpadon hitelesebb legyél?
Nem feltétlenül. Szerintem nem csak az lehet jó művész, aki nehéz körülmények közül érkezik. Egy nagyon egészséges családi környezetből érkező ember is rendelkezhet olyan élményekkel, amivel színpadon vagy filmen el tudja érni, hogy hiteles legyen. Kár, hogy ezt nem mondják el nekünk a pálya elején. Nem kell mindent kipróbálnod ahhoz, hogy érvényesen tudd eljátszani. Büszke és hálás vagyok, hogy a családom biztonságos hálót jelent, amely megfog, mikor talajt veszítek. Ezen a pályán – ahogyan egyre idősebb vagyok, egyre világosabban érzem, hogy – a legfontosabb dolog a hit.
Miben kell hinni?
Először is önmagadban. Így nem kaphatsz olyan szerepet, amiről azt gondolnád, nem tudod megcsinálni. Mindig látni kell, hogy az, hogy valami szeptember elején nem megy százszázalékosan, nem jelent semmit, mert a célba november elsején, a bemutatón kell beérni. Nem szabad türelmetlennek lennünk és önmagunkat ostoroznunk. Nekem sok idő kellett, mire megértettem, hogy ebben a magányos szakmában elengedhetetlen, hogy az ember önmagával jóban legyen.
A legtöbben úgy gondolják, hogy a színházi létezés közösségi lét. Mitől magányos ez a pálya?
A színházban mindenki önálló egyéniség. Ráadásul nekem szabadúszóként estéről estére másutt kell otthonra lelnem. Vannak persze törzshelyeim, ahol sokat játszom: a Játékszín, a Madách Színház vagy az Operettszínház. A békéscsabai Jókai Színház a mai napig a bölcsőt jelenti számomra. A döntéseimet mégis egyedül kell meghoznom: hogy mire mondok igent, vagy mire nemet, mert az utóbbi legalább olyan fontos.
Érdekes, hogy Psota Irént említetted számodra meghatározó példaként. Benned is megvan ez a groteszk karcosság?
Szerintem igen. A főszerepet kívülről könnyű irigyelni a másiktól, csak az emberek azt felejtik el, hogy a felelősség is hatalmas. Ezért is szeretem a karakterszerepeket, amikor nem kell a vállamon vinnem az előadás súlyát. Néhány éve játszottuk a Nők az idegösszeomlás szélén című előadást az Átriumban, amelyben egy neurotikus, igen szövevényes galibába keveredő modellt alakíthattam, igazi komikát, és azt nagyon szerettem.
Egy színész legfeljebb azt döntheti el, hogy egy felkérésre igent vagy nemet mond?
Ha végignézem az utamat, azt érzem, nagyon szerencsés vagyok. Rendkívül sokféle dolgot csinálok: játszom prózai és zenés előadásokban, saját dalokat írok, járom az országot a Mi van a zsebemben? című koncertestemmel. A filmet nem tudtam eddig igazán bevonzani. Pár évvel ezelőtt volt egy kellemetlen élményem, amikor a forgatást mégsem velem indították el. Megesik. Akkor arra gondoltam: nem fogom ennyire akarni, kicsit hátrébb lépek, és foglalkozom mással. Nagyon sok saját versem, szövegem van, amelyekből egyszer még lehet könyv vagy talán bestseller. A saját dalok írása és a saját versek előadása fontos számomra, menedéket ad. Úgy érzem, közönségre talál, nyitottan fogadják azt, ami eleinte csak önmagam szórakoztatására született. De nehogy azt hidd, hogy nincs bennem a gondolat, hogy de szeretnék forgatni! Sorozatban már több kisebb lehetőségem volt kipróbálni magam. Hátha jön majd a többi!
A koncertestedet hogyan építetted fel? Ez egy személyes hangvételű előadás?
Az alapja az Ez van, ez! című lemez, de persze szerepelnek benne új dalok is. Amikor kiadtam a lemezt, elfáradtam. Ma már nem biztos, hogy 10-12 dalból álló albumokat kell gyártanod. Talán dalokat érdemes megjelentetni. Szeretem sokféleképpen kipróbálni a számaimat a zajos hangszereléstől a lecsupaszított akusztikus verzióig. Most is rengeteg ötletem van, csak kellene egy kis elcsendesedés, hogy befejezhessem a félbehagyott sorokat. Egy koncertnek akkor van értelme, ha kiteszed a szíved-lelked, és lemeztelenedsz az emberek előtt. A színházban a szerep, akár egy álarc, részben elfedi a személyiségemet. Ez az est viszont személyes vallomás.
Soha nem tartottál a kitárulkozástól?
Meg kellett rá érnem. Korábban is foglalkoztatott, hogy érdemes lenne a színház mellett a zenei karrieremet is építgetnem. De nem tudtam pontosan megfogalmazni, melyik zenei stílust érzem igazán a magaménak. Egy idő után a legtöbb zenei felkérésből is azért szálltam ki, mert nem tartottam önazonosnak. Most azonban létrejött egy ötfős formáció, amely június 23-án a Városmajori Szabadtéri Színpadon debütál majd. Tempfli Erik zongoristával kezdtük el, Fonay Tibor bőgőzik, csatlakozott hozzánk Tar Gergely ütős és Frankie Látó jazzhegedűs.
Frankie Látóval a magyar költészet napján Ady Endre egyik versét adtátok elő egy villamoson, és erről videó is készült. Neked mindig sokat jelentettek a versek?
Adynak ez a verse, a Sem utódja, sem boldog őse… az egyik kedvencem. A versek inspirálnak, és megnyugvásra találok bennük. Engem már iskolásként is mindig az érdekelt, hogy átfuttathassam magamon a költeményeket.
Egy próbán is bátran kísérletezel, saját ötletekkel állsz elő?
Nem is tudok másképpen dolgozni. Ha nem hozhatom az ötleteimet, akkor úgy érzem, gúzsba kötnek. Azt szeretem, ha a rendező felkészülten érkezik, de belőlem merítkezik. Azért is érdemes bátornak lenni, mert a sokból lehet keveset csinálni, a kevésből többet nem. Ha várod, hogy megmondják helyetted, miként rakd össze a szerepet, az veszett fejsze nyele.
Nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Rebecca című előadás főszerepét fogod játszani, egy gyámoltalan, bizonytalan nőt. Benned mikor alakult ki az az érzés, hogy tudom, ki vagyok, merre tartok?
Szerintem körülbelül egy éve kezdtem el a sarkamra állni. Felismertem, hogy végesek az energiáim, és muszáj átgondolnom, hogy mi az igazán fontos az életemben. Akkor kezdtem el magamat az első helyre tenni. Ez nem önzés, hanem azt jelenti, hogy tiszteled és szereted önmagadat. Sokáig azt hittem, hogy a szerénység és az önbizalom nem fér össze, pedig ez nem így van. Felszabadító, amikor egy fárasztó nap után otthon „meg tudod veregetni” a válladat, hogy ez is sikerült, és nem azért ostorozod magad, ami nem volt tökéletes. Én régen ilyen típus voltam. Ez most is bennem van, csak már fölé kerekedik az, hogy: Na jó, álljon meg a menet! Mennyi mindent csináltál ma remekül? Ebbe férjen már bele, hogy elkéstél három percet, vagy egy szó nem jutott eszedbe a színpadon!
Elnézőbbnek kell lennünk magunkkal. Emlékszem a pillanatra, amikor ezt először meg tudtam csinálni. Feküdtem otthon az ágyon, és hangosan monologizálva számba vettem, hogy mennyi mindent vittem véghez sikerrel aznap. Közben pedig meggyőződésem, hogy Szabó Magdának igaza van:
„Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.”
Bekapcsolódtál Juhász Anna irodalmi-összművészeti Sanctum-sorozatába, több eseményen is mondasz verseket, legközelebb április 21-én a Poket születésnapján az Akvárium Klubban.
Ez számomra fantasztikus dolog! Anna misszióját régóta figyelemmel kísérem. Az estjein éppen azt érzem, hogy nem vagyok korlátok közé szorítva egy vers értelmezését illetően. Ez a szabadság pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy saját magunk gondoljuk újra a klasszikus műveket.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
