A Jane Austen-könyvklub című filmben ? melyet Karen Joy Fowler regénye alapján készítettek ? öt nő és egy férfi találkozik, hogy megvitassák a regényeket. Cikksorozatomban hasonlóra vállalkozom: arra kérem az olvasókat, hogy tartsanak velem, és olvassuk együtt a szerző fantasztikus műveit! Elsőként az olvasók kedvencét, a Büszkeség és balítéletet vettük górcső alá, melyről ITT olvashatsz bővebben! A második cikkben az Értelem és érzelem került a középpontba, melyet ITT találsz meg! Sorozatunk harmadik részében az Emma című regény érdekességeit vettük számba, melyet ITT érsz el! A negyedik részt pedig A klastrom titkának szántuk, melyet ITT olvashatsz el! Most pedig következzen Jane Austen legellentmondásosabb és legtöbbet vitatott műve!
Hogyan töltötte Jane Austen 1814 telét és tavaszát?
Bizony, mozgalmas időszak várt rá. A tél borzasztóan zord és hideg volt, így a fűtött szobákba kényszerültek a családok. Az írónő azonban nem búslakodott emiatt, hanem arra használta a bent töltött időt, hogy belefogott egy új nagyregény alkotásába. Az Emmát január 21-én kezdte el írni. Másfél hónap múlva azonban félbe kellett hagynia a munkát, ugyanis Londonba utazott. Még hó volt, amikor március elején Jane-t felvitte magához a bátyja a fővárosba. Az írónő ekkor épp a Kalózt olvasta Byrontól, este pedig színházba ment a rokonaival. ?Azt várom az estétől, hogy nagyon jól fogok szórakozni? ? jegyezte fel azelőtt, hogy elindultak volna megtekinteni a bohózatot. Szavait Claire Tomalin idézi a Jane Austen élete című életrajzában. Cikkemben az életrajzi elemek leírásakor én is rá, a leghíresebb angol irodalmi biográfusra és munkájára támaszkodom.
Jane a londoni kiruccanás után az áprilist ismét otthon töltötte, ekkor jött a hír a legyőzött Bonaparte Napóleonról, aki Fontainebleau-ban lemondott trónjáról, és száműzetésbe vonult Elba szigetére. Az angolok ünnepeltek, Austen életében azonban volt még egy esemény, amely örömet szerzett neki és családjának.
Éppen 204 évvel ezelőtt, május 9-én jelent meg A mansfieldi kastély. A szerző ekkor vállalkozott először arra, hogy művéről összegyűjti és leírja a kritikákat, melyeket hall.
A visszajelzések fontosak voltak a számára. A legelső olvasók pedig nagyon is pozitív véleményt formáltak a műről. Tetszett nekik, hogy a regény kiáll az erény mellett és erkölcsös üzenetet fogalmaz meg. Az erkölcstelen, romlott szereplők megbűnhődnek, míg az erényesek győzedelmeskednek. A kiadó is a tiszta erkölcsiséget dicsérte, Claire Tomalin biográfus azonban azt is megjegyzi: akadtak olyanok, akiknek kevésbé tetszett a regény. Jane édesanyja például sótlannak nevezte a főhősnőt. Az írónő unokahúga pedig így nyilatkozott: ?ki nem állhattam Fannyt?. Egy barátnő szerint A mansfieldi kastélyból éppen az a szellem hiányzik, amely az előző regényekben megvan. Jane nővére pedig, aki legközelebb állt húgához, megpróbálta őt rábeszélni, hogy engedje a főhősnőt hozzámenni a ?rosszfiúhoz?.
Austen még sosem teremtett ilyen főhőst!
A regényt azóta is nagyon érdekesnek találják az olvasók, és ahogy Claire Tomalin is megjegyzi: Jane-nek ezen műve váltotta ki eddig a legtöbb vitát. Hogy miért? Nézzük meg mi is a cselekményt! Az írónő ezúttal az eddigiektől eltérő főhősnőt választott magának. Míg a Büszkeség és balítélet Lizzyje és az Értelem és érzelem Elinorja és Marianne-je bátor, magabiztos, és ha kell, meg tudja védeni magát, addig A mansfieldi kastély főhősnője: Fanny félénk, bizonytalan, gyenge, és mindenki kénye-kedve szerint kihasználhatja, kinevetheti, bánthatja őt. A kis Fannynak elszegényedett a családja, tengerész apja csak iszik, óbégat, anyja pedig azt se tudja, hol áll a feje a sok gyerek és a háztartás gondjai miatt. Ezért a rokonok, akik sokkal jobb anyagi körülmények között élnek, magukhoz veszik Fannyt. A lány a nagynénje és nagybátyja házába csöppen, a rémisztően szigorú Sir Thomas Bertram és a tunya és lusta, semmivel sem törődő Lady Bertram családjába. Itt ismerkedik meg a Bertram gyerekekkel, azaz unokatestvéreivel is, Tommal, Edmunddal, Mariával és Juliával. Elegáns, előkelő, gazdag kastélyban találja magát Fanny, aki még jobban elbizonytalanodik és háttérbe húzódik ebben a világban, ahol nem ismeri a szokásokat, az illemet, a szabályokat. Nem könnyíti meg a helyzetét Norrisné sem, aki Fanny másik, özvegy nagynénje. Norrisné olyan Fannynak, mint a mesebeli boszorkány a hercegkisasszonynak. Norrisné idős, zsugori, undok, ellenszenves és imádja érezetetni Fannyval, hogy ő csak a szegény, befogadott rokon. Folyamatosan piszkálja, kihasználja, bántja, elnyomja és akkor boldog, ha sikerül minden jóból kirekesztenie Fannyt. Ezzel szemben a gazdag Bertram gyerekekkel kivételezik. Különösen az idősebb lány, Maria áll közel a szívéhez, elkényezteti, vakon dicséri őt. Nem is csoda, hogy hiú, beképzelt ifjú hölgy válik belőle és húgából is.
Fanny egy igazi barátot talál csak magának: Edmundot, a fiatalabb Bertram fiút. A két fiatal hamar egymás bizalmasa lesz. Edmund támogatja Fanny beilleszkedését a családba. Tanítgatja, segíti a lányt, és egy idő után egymásnak öntik ki a szívüket. Hasonló lesz ízlésük, érdeklődésük, és mindketten ugyanolyan erkölcsös elvek szerint élnek és képzelik el jövőjüket is. A másodszülött Edmundot az apja papnak szánja. A fiúra felszentelése után saját javadalom vár, így megélhetése is biztosított. Mi sem lenne egyszerűbb, minthogy észrevegye és viszonozza Fanny rajongását és szerelmét. Csakhogy itt sem a megszokott séma szerint alakította a történetszálat Jane Austen! Míg korábbi regényeiben a főszereplők lassan egymásba szeretnek, és egyéb okok állnak kettejük közé, itt Fanny viszonzatlanul szerelmes. Edmund pedig semmit sem gyanít ebből, majd, amikor a közelbe költözik egy fiatal testvérpár: Crawford kisasszony és Crawford úr, Edmund azonnal beleszeret Crawford kisasszonyba. Éppen azt csodálja benne, ami Fannyból hiányzik: élénkségét, vidámságát, játékosságát, fürge észjárását és feltűnő szépségét. Elvakult szerelmében pedig olyan tulajdonságokkal és erényekkel is ? erkölcsösség, józanság ? felruházza Crawford kisasszonyt, melyekkel nem rendelkezik.
Ez a legellentmondásosabb regénye az írónőnek
Könnyű volna, ha az olvasó Fannynak szurkolhatna, és alig várná, hogy Crawford kisasszony veszítsen, csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A szereplők nem fehérek-feketék. Crawford kiasszony ugyanis egyáltalán nem gonosz, sőt: ő az egyetlen, aki észreveszi Norrisné folytonos piszkálódását, és kiáll Fanny mellett. Jószívű és kedves Fannyhoz, értékeli a lány természetét, jóságát és barátkozik vele. Edmundba pedig beleszeret, annak ellenére, hogy a férfire nem vár nagy vagyon és nem olyan társasági ember, mint akikhez Londonban hozzászokott. A könnyelmű és élvhajhász bátyja, Crawford úr is meglátja és értékeli Fannyban mindazt a jót, ami felett Edmund szemet huny. Bár az erkölcsöket semmibe veszi a testvérpár, mégsem válnak igazán negatív szereplőkké. Talán az írónő is beleszeretett szereplői temperamentumába, eszébe, és így az olvasó sem tudja megvetni őket.
Ugyanez az ellentmondásosság igaz a két főhősre: Fannyra és Edmundra is. Fanny a regény bemutatása szerint az erény mintaszobra, akinek érzékeny a szíve és mindenkit szeret. Mégis irigykedik Crawford kisasszonyra. Sőt: boldog, amikor Edmund szomorú, mert elveszítheti Crawford kisasszonyt. Még akkor sem tudja elfojtani örömét, amikor az egész családra rászakad a tragédia. Nem igazán őszinte, nem feddhetetlen érzésű, éppen úgy emberi, mint mi, mindannyian. De akkor melyik az a tulajdonsága, amely főszereplővé emeli? Hiszen nem ő a legszebb, nem ő a legeszesebb, nem ő a legélénkebb. Legnagyobb értéke, amelyet Crawford úr is kiszúr, hogy állhatatos, nyugodt természet, akiben a végsőkig meg lehet bízni. Edmundnak is megvannak a maga hibái. Elfeledkezik Fannyról, a legjobb barátjáról, amikor feltűnik Crawford kisasszony. Nem veszi észre, amikor szenved. Helyette képes elvakultan rajongani egy nő iránt, aki megveti a választott, papi hivatását.
A kritikák is felvetik ezeket az ellentmondásokat. Claire Tomalin idézi Reginald Farrer szavait, aki Fanny alakját kifejezetten taszítónak találja. Ridegnek, képmutatónak nevezi őt. Kingsley Amis pedig azt mondja:
nem volna lelkesítő szórakozni hívni Jane Austen hőseit: Fannyt és Edmundot, mivel unalmasak, nincs humoruk, nagyképűek és még erkölcsileg is megvetésre méltók.
Fannyból pedig hiányzik az önismeret, a nagylelkűség, de még az alázat is.
Norrisné személyében azonban nincs ellentmondás. Ő valóban ízig-vérig negatív szereplő. Talpnyaló és hízeleg a felette állóknak, de belerúg azokba, akik alatta állnak. Szintén érdekesség, hogy Jane Austennek ez az egyetlen regénye, amelyben a negatív hősök elnyerik ?méltó büntetésüket?. Míg a Büszkeség és balítéletben a mindenkit becsapó, számító, erkölcstelen Wickham és a könnyelmű Lydia szökését megbocsátja a család, és még sok pénzt is kapnak a megélhetésükhöz, addig A mansfieldi kastélyban megbűnhődik, magára marad és kitaszított lesz az a fiatal lány, aki szintén könnyelműen elszökik szerelmével. Norrisnét pedig szintén utoléri a baj.
A kor Angliájáról mondott ítéletet
De vajon miért volt fontos Jane Austennek, hogy az erkölcs győzelméről írjon regényt? Hogy megmutassa: az erkölcstelenek mindig megbűnhődnek? Egyes vélemények szerint a kor Angliájáról és a királyi család életéről mondott ezzel ítéletet. De mit is tett a királyi család, hogy ennyire rossz véleménnyel volt róluk Jane? Amikor 1811-ben elkezdte írni a regényt, kinevezték a walesi herceget régenshercegnek. A régensherceg olyan fényűző ünnepséget rendezett az alkalomból, amely 120 ezer fontba került. Ezt a hatalmas összeget egy olyan nemzettől vett el, amely majdnem húsz éve vívott költséges háborút, és alig volt képes a szegények élelmezésére. Míg az ország nagy része szűkölködött, a régensherceg mulatott. Ráadásul az ünnepségre nem hívta meg a saját feleségét, akivel régóta rossz viszonyban állt. Hogy Jane Austen mit gondolt a régenshercegről? Claire Tomalin idézi az írónő szavait: ?Szegény asszony, amíg csak tudom, támogatni fogom őt, mert nő, és mert gyűlölöm a férjét.?
Az 1811-es évhez kötődik még egy botrány is: Clarence herceg kidobta szeretőjét, egy Mrs. Jordan nevű színésznőt, akitől tíz gyermeke volt. A színésznőnek el kellett hagynia a herceggel közös otthonát, és éppen csak pár háznyira költözött Jane Austen bátyjának otthonától. Így lehetséges, hogy maguk Austenék is látták, amint Mrs. Jordan megérkezik gyermekeivel, majd a kicsiket elveszik tőle, mert az apjuknál előnyösebb lesz az életük.
Eközben Clarence herceg fiatal örökösnőket hajkurászott, a régensherceg pedig komoly vitát folytatott feleségével lányuk, Charlotte hercegnő felügyeletéről. A hercegnő is megérte a pénzét, olyan fiatal férfiakkal flörtölt, akik nem illettek hozzá.
Az angol királyi hercegek flörtöltek, szórakoztak, költötték a pénzt és figyelmen kívül hagyták a törvényeket, az erkölcsi elveket és a házasság szentségét.
?A mansfieldi kastély többek között olyan regény, amely Anglia állapotáról szól, és azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyeket a királyi család viselkedése vetett föl? ? írja Claire Tomalin. A mű egyik oldalon bemutatja azokat a fiatalokat: Fannyt és Edmundot, akik erősen vallásosak és szigorú erkölcsi elvek mentén élnek. A másik oldalon pedig egy csapat nagyvilági, gazdag fiatalt vonultat fel, akik fittyet hánynak a vallási és az erkölcsi szempontokra, és csak az élvezeteket hajszolják. Jane itt nem akart felmentést adni azoknak a szereplőinek, akik erkölcstelenül élnek. Az igazi boldogság csak az erényes szereplőkre vár a regényben.
Az Austen család is hódolt egy élvezetnek?
Érdekesség azonban, hogy még a színjátszást is erkölcstelen vagy legalábbis kényes tevékenységnek mutatja be a mű, holott Jane Austen családja is lelkes színházkedvelő volt. Claire Tomalin írja, hogy 1782 karácsonyán, amikor Jane még csak hétéves volt, a fivérei előadtak egy színdarabot, méghozzá egy testvérgyilkosságról szóló tragédiát. Pár évvel később ismét a család pajtájában rendeztek színházat. Ezúttal egy komédiát választottak, a biográfus pedig azt találgatja, hogy a nagyobbacska Jane is részt vehetett-e a darabban. Talán ő kapta a szolgáló szerepét. A család tehát szerette és el is fogadta a színházat. Jane bátyja, Henry és felesége, Eliza gyakran jártak színházba és nagyon jól ismerték Shakespeare drámáit. Henry volt az, aki Jane Austennek segített kiadót keresni, aki támogatta pénzzel és ügyintézéssel a húga írói ambícióit, és A mansfieldi kastély születése során Jane sokat tartózkodott fivére londoni házában. Talán hatással is voltak rá házigazdái, ezért került be a színházas jelenet a regénybe. Ráadásul ? ahogy arra Claire Tomalin is felhívja a figyelmünket ? Jane-nek ebben a könyvében van a legtöbb utalás Shakespeare alkotásaira. Van egy jelenet, ahol a fiatal párok egy kastély parkjában és erdejében bolyonganak mindenféle félreértésbe keveredve. Ez a humoros rész igencsak emlékeztetheti az olvasót a Szentivánéji álom erdejében bolyongó szerelmesekre. Más helyütt pedig kiderül: Fanny és unokatestvérei is gyakran olvasnak fel esténként Shakespeare-t.
A színjátszás elítélése a műben tehát még egy ellentmondásos elem, melynek megfejtéséhez kezünkbe kell vennünk Austen legvitatottabb könyvét. Várhat-e boldogság arra a férfira, aki nem ismeri fel időben az igaz szerelmet? És arra a nőre, aki állhatatosan és türelmesen vár? És arra a fiatal lányra, aki mindent ? gazdagságot, családot, jó hírnevet ? eldob magától a szerelméért? Olvassuk el a regényt, hogy megtudjuk, mit válaszol ezekre a kérdésekre Jane Austen.
Wéber Anikó
Forrás:
Jane Austen: A mansfieldi kastély (fordította: Réz Ádám)
Claire Tomalin: Jane Austen élete
