Gyurkovics Tamás: Nem volt célom bárkit megnyugtatni
Gyurkovics Tamás író, kommunikációs szakember többek között a Mengele bőröndje és a Migrén című regények szerzője. Előbbi megjelenésekor az első prózakötetért járó Margó-díj rövidlistájára is felkerült. A könyv most új, negyedik kiadásban jelent meg, miután egy ideig nem lehetett hozzájutni. Közben a Migrén külföldön is olvasókra talált: megjelent olaszul és franciául, most pedig egy svájci kiadó gondozásában németül is kiadják. A fordítást márciusban a lipcsei könyvvásáron mutatják be – ennek apropóján beszélgettünk a két regényről.
A Mengele bőröndje és a Migrén olvasása közben az embernek könnyen az az érzése támad, hogy a két könyv valamilyen mélyebb módon összetartozik. Szerinted mi ennek az oka?
Amikor megírtam a Mengele bőröndjét, még nem tudtam, hogy meg fogom írni a Migrént is, de utólag már én sem tudom őket nem összetartozónak látni. Az egyik könyvben van egy ember, akit az utókor konszenzusa szerint bűnösnek tekintünk, mégis bűntudat nélkül éli le az életét. A másik könyv főszereplőjét az utókor hősnek, de legalábbis ártatlannak ítéli – ő mégis bűntudattal él.
Zimbardo börtönkísérletei jutottak eszembe olvasás közben, aki túllép a „jó alma, rossz alma” gondolaton, és azt mondja, hogy tulajdonképpen létezik rossz hordó is: amibe mindegy, milyen almát teszünk, megrohad. Ebben a gondolati kontextusban szerinted mi lehet a könyveid témája kapcsán a rossz hordó?
Maga a kor. Az a totalitárius világ, amelyben mindaz, amit Európa a felvilágosodás óta magáénak vallott, fölfüggesztésre kerül. Engem az is érdekelt, hogy egy ilyen közegben hogyan kezdenek el viselkedni az emberek. És közben ott van a kellemetlenebb kérdés is: mi, akik utólag jobbnak gondoljuk magunkat, vajon egy rossz hordóban nem rothadnánk-e meg magunk is.
A könyveket olvasva rengeteg kérdés merülhet fel az olvasóban annak kapcsán, hogy hol húzódik a határ a bűn, a bűntudat és az önfelmentés között. Viszont izgalmas, hogy a könyvben erre nincsen válasz. Mi az oka?
Tudatosan választottam azt a magatartást, hogy csupán felteszem ezeket a kérdéseket. Részint, hogy az olvasók maguk válaszolhassák meg őket, részint pedig, hogy jelezzem: talán vannak kérdések, amelyek nem is megválaszolhatók megnyugtató módon. Ezek a dilemmák ugyanis nem fekete-fehérek. Különösen az idő múlásával: az életben különböző dolgok történnek velünk (jók is, rosszak is), aminek hatására mi is folyton változunk, velünk együtt pedig az ítéleteink is.
A Mengele bőröndje egyik legizgalmasabb döntése az egyes szám első személy. Miért volt erre szükség?
Először egyes szám harmadik személyben kezdtem írni, de abból folyton kikandikált az ítélet. Azt éreztem, hogy ez esszének talán jó volna, regénynek nem. Amikor átváltottam és Mengeleként kezdtem beszélni, az segített. Az ember magáról nehezebben mond ítélkező mondatokat. Így lett hús-vér figura, és így lehetett megmutatni azt a Mengelét, aki a popkultúrában élő képnél sokkal kisszerűbb, opportunistább, önsajnálóbb, sőt: középszerű alak.
Miért tartottad fontosnak Mengelét ilyenformán megmutatni?
Mindenképpen el akartam azt kerülni, hogy egy sematikus, amolyan „Walt Disney-gonoszt” lássunk. Ennek pedig oka van: nagyon megnyugtató volna. Könnyen el lehetne határolódni, hogy a „gonoszok” tulajdonképpen egészen másfélék, mint mi. Én viszont azt gondolom, hogy ez önámítás.
A Migrénben viszont ugyanilyen fontosnak tűnik a sematikus jó elkerülése.
Ott az volt a veszély, hogy negédesen, melodramatikusan írom meg egy „jó ember” szenvedését. Azt akartam megmutatni, hogy a saját vonatkoztatási rendszerében lehet bűntudata annak is, akire utólag már egyértelmű azt mondani, hogy a kisebbik rosszat választva valójában a jót szolgálta.
Megnézve az izraeli társadalom történetét, rögtön látszik, hogy a jó sem abszolút. A túlélőket messze nem hősökként fogadták, mert „hagyták magukat birkaként a vágóhídra vezetni”. Ez a közeg megmutatja, mennyire ingatag az, amit utólag erkölcsileg biztosnak hiszünk. Mielőtt nagyon elégedettek lennénk magunkkal, érdemes föltenni a kérdést: a jó és a rossz abszolutizálása közben milyen mércével mérjük magunkat?
Hogyan formálódott az idők folyamán a holokauszt emlékezete?
Magyarországon sokáig az elfojtás, a szándékos nem emlékezés volt a stratégia. Amerikában inkább a heroizálás. Izraelben pedig egy sokkal bonyolultabb fejlődéstörténet zajlott le a zsidó népre szégyent hozó passzivitás kárhoztatásától az ellenállás dicsőítésén át egész a közös trauma identitásképző szerepéig.
A Migrén vége mintha éppen a heroizálásnak mondana nemet.
Én így értettem meg ezt a figurát: először a bűntudattól szenved, később attól, hogy a világ hőst akar csinálni belőle. Miközben ő valójában semmi másra nem vágyik, mint hogy ne kelljen se bűnösnek, se hősnek lennie. Amikor nemet mond a saját heroizálásának intézményére, akkor tulajdonképpen erre mond nemet. Ez az egyik legszabadabb gesztusa egész életében.
A migrén, a testben visszatérő fájdalom mit jelent ebben a történetben?
Talán azt, hogy az emlékezést nemcsak csináljuk, hanem történik is velünk. És a kérdés az, hogy nem jobb-e, ha csináljuk. Mert akkor segítséget lehet hozzá kapni, be lehet vonni azt, akit szeretünk. Ha nem tesszük, attól még a test lehet, hogy emlékezik helyettünk.
