Árpi (Szabó Domokos) és Rajmund (Gelányi Imre) Andrisnál (Hajdu Szabolcs) töltik a közös barátjuk temetése utáni estét. Barátnőik (Tóth Orsi és Tankó Erika) is elkísérik őket. Andris párja, a szertartást kihagyó Zsuzsi (Pető Kata) szintén jelen van, ám csak testben – fejben láthatóan máshol jár. Rövidesen kiderül, hogy zavartságának egyik oka közelgő utazásuk: partnere tanári állást kapott Mexikóban, másnap indulnak. Nyomott hangulat ül a társaságon, nem akar beindulni a beszélgetés, sok a kínos csend. Szerencsére ott az időjárás örökzöld és kimeríthetetlen témája, ahogy a külföldi útról és a fejfájás elleni gyógymódokról is hosszasan lehet értekezni.
Ne legyünk igazságtalanok a szereplőkkel – mit is mondhatnának nem sokkal egy közeli ismerős halála, a felfoghatatlannal való szembesülés után? Mégsem telik sok időbe, hogy észrevegyük, itt többről van szó: gyász ide vagy oda, ezek a figurák valamit nem mondanak ki. Tele vannak elhallgatással, a felszín alatt titkok sora buzog. Elejtett kérdésekből, elharapott félmondatokból rájövünk, hogy Árpi nem tud bánni a pénzzel, ami rendszeresen vitát szül közte és szerelme között, illetve Zsuzsi közel sem olyan lelkes a mexikói úttal kapcsolatban, mint Andris.
A legközlékenyebb jelenlévő kétségtelenül a lecsúszott, iszákos Rajmund: könnyen és szívesen mesél a gyógyszerkísérletről, ami fizet, csak nem eleget – még a végén „mehetünk vissza plazmázni” –, párkapcsolati tanácsadást pedig ingyen biztosít barátainak. Az asszonyt meg kell nevelni, mielőtt negyvenéves lesz, akkor ugyanis az összes nő megőrül. Lám, neki sikerült: Csibi tele van kék-zöld foltokkal, de legalább tudja, hol a helye. A férfi mindeközben megállás nélkül iszik (a Jézus-arccal díszített bögre megmagyarázhatatlanul jól áll a kezében), persze a többiek is szépen fogyasztanak. A kávé-bor-cigi önpusztító szentháromsága szotyiropogtatással egészül ki, hogy teljes legyen a pótcselekvéscsomag.
Elsőre úgy tűnik, a részeges és erőszakos Rajmund a fő konfliktusforrás, de lassacskán felszínre kerülnek a három pár problémái, és egyértelművé válik, hogy a légkör eleve mérgezett, semmi nincs rendben. Minden elromlik, a fehér ing foltos lesz a vörösbortól, a vécé fogantyúja leszakad, a kapcsolatok pedig már régen tönkrementek. És nincs kilátásban a megoldás lehetősége. Senki sincs, aki segítsen, ezt kimondja már a Balaton együttes slágere is, amely hatásosan épül be a filmbe, de a szereplőknek valójában magukon kellene segíteniük. Meghallgatni egymást, majd őszintén és empatikusan szólni a másikhoz, tehát valamiféle hiteles párbeszédet kialakítani. A tűzoltás azonban elmarad, ehelyett újabb vulkánok törnek ki – hol hangos és impulzív, hol csendes és kissé alamuszi a veszekedés, közös viszont az eredménytelenség.
Mit keresnek ezek az emberek együtt? Ha pedig együtt vannak, és még szeretik is egymást, miért nem képesek változtatni, alkalmazkodni? A választ Andris mondja ki:
Ha valakinek az élete első éveiben a hímsovinizmus vagy az erőszak jelentette a normalitást, évek kemény munkájával lehet minimális változást – fejlődést? – elérni. Ez fokozottan igaz a kapcsolati berögződésekre. „Egy tyúklépést lehet tenni, erre elég az egész.” (A film címe szintén az öröklődés kérdésére utal, bár inkább genetikai szempontból; pontos jelentése csak a játékidő vége felé derül ki.)
A korán átélt vagy elszenvedett közös tapasztalatoknak ugyanakkor összetartó erejük is van, ezt mutatja a három férfi barátsága, akik a társadalmi szélrózsa legkülönfélébb irányaiba sodródtak, egyfajta furcsa bajtársiasság jegyében mégis megmaradtak egymásnak.
Az Egy százalék indián hatásos és a korábbi daraboknál sötétebb tónusú zárása Hajdu Szabolcs trilógiájának. Sok szempontból ott veszi fel a fonalat, ahol az Ernelláék Farkaséknál után a Kálmán-nap végződött. A szereplők mások, a problémák fájdalmasan ismerősek, és tulajdonképpen egymásból következnek. A három alkotás érzékletesen járja végig a párkapcsolatok különböző stációit: az első a gyerekneveléssel kapcsolatos konfliktusokat, a második az intimitásban rejlő problémalehetőségeket exponálja.
A harmadik darab a nemi szerepekről és a szexizmusról tudósít, emellett olyan nehezen megválaszolható kérdéseket fogalmaz meg, mint hogy megőrizhetjük-e érintetlenül egy kapcsolatban saját identitásunkat, és ha igen, hogyan. A filmekből a különböző szereplők és kontextusok ellenére összefüggő, virtuális történet áll össze, amely általános érvénnyel beszél az emberi viszonyok problematikusságáról. A pszeudofolytonos narratíván még egyet csavarnak a visszatérő színészek, akik mindegyik „részben” különböző párosításokban tűnnek fel.
Mindhárom mozgókép egy azonos című színdarab alapján készült, és az eredeti forma a mediális váltás után is érezteti nyomát a történeteken. Egy helyszínen játszódó, kevés szereplővel dolgozó kamaradrámákat látunk forgószínpadszerű jelenetezéssel, a rövidebb egységeket nem annyira a vágások, inkább a figurák mozgása határozza meg. Az egyik kimegy, a másik bejön, mind egyszerre ritkán vannak a színen. A folyamatosan cserélődő párosok és triók eltérő dinamikája izgalmasan ütközteti a véleményeket, nézőpontokat, emellett lehetővé teszi, hogy árnyaltabb képet alakítsunk ki a szereplőkről, mivel látjuk, hogyan nyilvánulnak meg különböző kapcsolataikban.
A színházi hatás ellenére az Egy százalék indián ízig-vérig filmszerű, ezt néhány markánsan mozgóképi megoldás bizonyítja. A legfeltűnőbb egyértelműen a fekete-fehér stilizáció (ami a kávézós-cigizős jelenetekkel kiegészülve mintha Jim Jarmusch kultfilmjét, a Kávé és cigarettát idézné meg), de néhány ponton szubjektív beállítással is találkozunk, ekkor a kamera rövid időre teljesen azonosul valamelyik szereplő szemszögével. Nem beszélve az éjszakát a reggeltől elválasztó éles vágásról, valamint a nappaliablakból nyíló látképről, amely keretet ad a történetnek, és afelől is biztosítja a nézőt, hogy a nyolcvanperces játékidő alatt valójában semmi nem változott. A párok együtt maradnak, és problémáikat néhány napra (hétre, hónapra) újra a szőnyeg alá söprik.
Egy apró kivétel van: az akarva-akaratlanul hozott áldozatokkal – Ady Endrével szólva – „valaki útravált” a szereplőkből, személyiségük egy darabját levetették, hátrahagyták. A való életben alig észrevehető ez a metamorfózis, Hajdu Szabolcsnak mégis sikerül hangsúlyossá tennie – egy olyan, itt szándékosan titokban tartott vizuális játékkal, amely csak filmen képzelhető el, színházban nem.
Fotó: Budapest Film
