Tegyük fel, hogy megfelelően egészségtudatosak vagyunk, és minden évben eljárunk az ajánlott rákszűrésre. Kiderül, hogy valami nincs rendben, az orvos talál valamit, de nem szól. Mert mondjuk nem áll érdekében: nem kapja meg a krediteket érte, vagy túl költségesnek ítéli a szükséges beavatkozást, ami nem mutatna jól a kórházi statisztikában. Telik-múlik az idő, meg vagyunk róla győződve, hogy minden rendben van, éljük az életünket, ahogy addig is. Aztán egyszer csak azt érezzük, hogy túl gyorsan fáradunk. Hogy időnként olyan helyeken fáj, ahol nem kéne. Hogy gyanús helyeken vérzünk. Egyre gyakrabban. Még mindig nem aggódunk nagyon, de azért elmegyünk az orvoshoz.
Aki újra megvizsgál minket, de megnyugtat, nincs gond, csak átmeneti gyengeség, biztosan a sok stressz, vissza kellene vennünk a tempóból. Hallgatunk a jó tanácsra, sokat pihenünk, olvasunk, alszunk. Jobb és rosszabb periódusok váltják egymást, az utóbbiak egyre hosszabbak. Aztán egy éjszaka beüt a krach, már nem tudunk kikelni sem az ágyból, annyira fáj mindenünk. Itt már fele se tréfa, ettől már pánikba esünk. És jön a kíméletlen diagnózis: negyedik stádiumú rák, áttétekkel. Az orvosi konzílium a túlélésünk esélyét minimálisnak látja, és rettentően fájdalmas, költséges kezeléseket és drasztikus műtéteket irányoz elő. Hogyan történhetett meg mindez? Miért nem figyeltünk jobban a jelekre? Azok, akiknek feladatuk lett volna, miért nem szóltak még akkor, amikor minimális beavatkozással elkerülhető lett volna a halálos fenyegetés?
Valami hasonló forgatókönyv megy végbe a klímaváltozás, valamint a biodiverzitás egyre fokozódó mértékű leépülése kapcsán is. A tudósok már az ötvenes évek óta kongatják a vészharangot, egyre hangosabban, de a világ nem vagy alig figyel. Közben a legnagyobb szennyezők, multivállalatok hamis kutatási eredményekkel, pénzzel, lobbitevékenységgel próbálják hitelteleníteni és elnyomni az egyre nyomasztóbb figyelmeztetéseket.
De ez egyre kevésbé működik, mivel a klímaváltozás már nem valami jövőbeli jóslat, hanem a jelen valósága, amit mindannyian érzünk már a bőrünkön. Persze nem mindenhol ugyanúgy. Itt, a fejlett északon – bár mi okoztuk a probléma oroszlánrészét – sokkal kevésbé vagyunk kitéve az éghajlatváltozásnak, mint a déli országok lakói. Sőt, egyes hidegebb területeken a melegedő klíma még jól is jön. Legalábbis egy bizonyos fokig. Ha viszont átlépünk egy küszöböt, akkor visszafordíthatatlan változások következnek, amelyekre sem az emberiség, sem a komplex ökoszisztéma nincs felkészülve.
De hol van ez a fok, és hol fogunk átbillenni? A híres klímaaktivista, Greta Thunberg szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy a nagy többségnek még mindig nagyon kevés tudása van a klímaváltozásról. Ezért a Klímakönyvhöz több mint száz szakértőt kért fel társszerzőnek, akik rövid esszékben foglalják össze a legfontosabb információkat, mindenki számára érthető formában. Az öt nagyobb egységre osztott könyv részeit Thunberg átkötő szövegei egészítik ki, hogy még könnyebben megértsük, hogyan működik az éghajlat, mitől változik szédítően gyorsan, mi ebben a szerepünk, milyen módszerekkel próbálunk védekezni, és valójában mit kellene tennünk egyéni és társadalmi szinten.
Bár valóban jól tagolt és – az ábráknak, grafikonoknak köszönhetően – különösebb nehézség nélkül érthető is a könyv, egyáltalán nem könnyű olvasmány. Valójában egy több mint ötszáz oldalas felkiáltójel, ami szüntelenül vörösen villog. A tudományosan bizonyított tények sorozatát olvasva az az érzésünk lehet, hogy gyakorlatilag mindent elrontottunk, amit lehet.
Bár a fejlett országok egy részében már vannak enyhe törekvések a káros hatások csökkentésére, az intézkedések jelentős része kimerül a kreatív könyvelési trükkökben, amelyekkel látszólagos szén-dioxid-csökkentést tudnak kimutatni. A statisztikák jótékonyan elfedik, hogy a termelésüket valójában nem csökkentik, csak kiszervezik a harmadik világba, hogy aztán nem számolják bele a tengeri szállítmányozás kibocsátását sem. De homály fedi a katonai beruházások káros hatásait is, ahogy a biomassza elégetéséből származó emissziót sem számolják.
Mindezek mellett tombol a technológiai optimizmus: őrült összegeket költenek az egyelőre szinte kimutathatatlan hatásfokkal működő szén-dioxid-megkötő technológiákra, miközben ujjal mutogatnak a fejlődő országokra, ahol esőerdőket vágnak ki, hogy nyugati exportra tenyésszenek marhákat, termesszenek kávét és kakaót. Egyre több (olaj)pénz ömlik a geomérnökségbe is, holott a tudósok jelentős része szerint a Föld fizikai rendszerébe való szándékos emberi beavatkozás – pont annak felfoghatatlan mértékű komplexitása miatt – beláthatatlan következményekkel járna.
A könyv kényelmetlen tanulsága, hogy nincs egyetlen üdvözítő módszer, amely majd egy csapásra megoldja a klímaproblémát. Radikálisan át kell alakítanunk a mai, fogyasztásra épülő társadalmunkat, amelyhez az energiát a már eddig is bevált, viszonylag tiszta technológiáknak – szél, nap, árapály, víz, geotermikus – kell szolgáltatniuk.
Az egyik politológus szerző, Erica Chenoweth szerint egy elszánt kisebbség elég lehet ahhoz, hogy a társadalmat a változás felé billentse: ennek arányát 25 százalékában határozza meg. Ehhez viszont a média támogatására is szükség van, amelynek ugyanolyan rendszerességgel kellene beszámolnia a klímaváltozásról, mint a nemzetbiztonsági témákról. Ezzel együtt pedig az éghajlatváltozás mérséklésére és az alkalmazkodásra fordított kiadásoknak ugyanolyan alapvetőnek kellene lenniük, mint ahogy az országok a védelmi költségekre tekintenek.
A Covid előtt elképzelhetetlennek tűnt a tömeges home office és a távmunka, a sokk hatására viszont a munka világa szinte egyik napról a másikra képes volt alkalmazkodni a kihíváshoz. A klímaváltozás kapcsán is hasonlóan radikális gondolkodásbeli változásra van szükség, amitől nem kellene tartanunk. Ahelyett, hogy arra összpontosítanánk, amit elvesztünk, arra kellene fókuszálnunk, amit nyerhetünk.
A most tapasztalható környezeti krízist nem lehet a jelenlegi keretrendszereken belül megoldani, de ennek nem szabad visszatartania minket attól, hogy a saját szintünkön – az egyéni cselekvéseken túl közösségekbe tömörülve és közösen fellépve – mindent megtegyünk, amit tudunk. De nem holnap, hanem ma. Nem feladva.
A Klímakönyv az Open Books gondozásában jelent meg.
