Ezért nevetnek a gyerekek Micimackón

Ezerszínű, és nem csak egyéni ízlés dolga. Talán bele sem gondolunk, hogy a humor érzékelése életkor szerint is különbözik. „Egy újszülöttnek minden vicc új” – hangzik a szállóige. És valóban, életünk során folyamatosan alakul, hogy mi az, amiben megértjük a viccet, vagy amin már nem tudunk nevetni. A neveltetésen és az ízlésen kívül ugyanis ez biológiai meghatározottság függvénye: idegrendszeri érettség dolga. Jól emlékszünk, egy kiégett tanár szarkazmusa, gúnya milyen gyilkos tud lenni a diák számára, milyen kiábrándító. Miközben egy ironizáló, lakonikus humorú pedagógus felüdítheti az osztály azon részét, aki érett és alkatilag vevő az ilyesmire.

Vannak azonban kifejezetten és kiemelkedően humoros művek, amelyek címe hallatán még felnőttkorunkban is mosolyra húzódik a szánk. De mi a titka ezeknek a meséknek, verseknek, és vajon a humor melyik fajtája nyűgözött le bennünket, amikor az oviban vagy később, az iskolában felolvasták nekünk ezeket a szövegeket? A mai gyerekek másfajta vicceken kacagnak, mint mi annak idején?

Lapozzunk fel most két klasszikust, hogy a kérdések végére járjunk! A Micimackót (1926), ezt a jól ismert nem kötelező olvasmányt és a magyar közönség számára megosztóbb Alice csodaországban (1865) bestsellert választottam. (Lám, a humor érzékelése földrajzilag is változhat!)

Végtelen számú feldolgozásuk létezik illusztrációban, animációban, élő szereplős filmen, zenében vagy akár videójátékok és tárgyak: társasok és plüssök, színezők és matricák, bögrék formájában. (Sőt, a felnőttek még egy-egy szindrómát is elneveztek róluk!) Ezeket a meseregényeket s bennük a verseket olyan fordítózsenik magyarították, akik egyszersmind költők, azaz a magyar nyelvvel legkifinomultabban bánó zsonglőrök, valamint híresen humoros szerzők: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Varró Dániel.

Micimackó mohósága valójában mindannyiunké

A Micimackóban elsősorban a gyermeki logika és viselkedés bizarr, helyenként abszurd jellege az, amit a szerző kiélez a szórakoztatás érdekében. Például a méhek tájékozódásának módjáról vannak Micimackónak logikusan kifejtett, ám merőben téves, éppen ezért nevetséges elképzelései.

„Mézkutató útjaim során rájöttem, hogy mi a legfontosabb. A legfontosabb, hogy a méhecskék ne lássák az embert. Mármost, ha a léggömb zöld, azt hiszik, hogy a fához tartozol. És nem vesznek észre. De, ha kék a léggömb, azt hiszik, hogy az éghez tartozol, akkor se vesznek észre.” (A. A. Milne: Micimackó, Karinthy Frigyes fordítása, Móra Kiadó, 1991, 1994. 15.)

A szójáték is gyakori, amely humorfajta a legkisebb gyerekeket is közvetlen reakcióra készteti, amennyiben ismerik az eredeti, kifordított nyelvalakot.

„[F]elfedező utat szervezünk. – Tejfelezőt? – kapta el a szót Micimackó mohón.” (A. A. Milne: Micimackó, Karinthy Frigyes fordítása, Móra Kiadó, 1991, 1994. 15.)

Amin nevetünk, az ugyanis mindig valami emberi értékcsökkenés, hiba, amit az illető, aki elköveti, nem vesz észre. (Erről Henry Bergson ír részletesebben A nevetésről című esszéjében.) Nem úgy az élelmes kis olvasó. A gyerek, aki az emberszabású (plüss)állatok csetléseit-botlásait hallgatja, részvéttel tud nevetni, hiszen tulajdonképpen magán nevet. Megkönnyebbül a tudattalan összehasonlításon, hogy lám, vannak, akik még nála is kétbalkezesebbek vagy tudatlanabbak.

A legfelhőtlenebb, zsigeri nevetést, amit a legkisebbek is értenek, a helyzetkomikumok váltják ki, például, amikor Micimackó beszorul Nyuszi odújába vagy egy helyben kering elefántnyomok után kutatva. Ez a humor működik a vásári bábjátékokon is, amikor például Vitéz László palacsintasütővel püföli az ördögöt.

A Micimackó finom iróniáját azonban csak nagyobb gyerekek érzékelik. Azt a feszültséget, ahogy Füles a számára hátrányos helyzetben nem indulatba jön, ahogy az természetes volna. Hanem egy angol úr tulajdonságait eltúlozva túlelőzékenykedi a helyzetet. Miközben pont ellenkezőleg érez, az ellenkezőjére kell gondolnunk, mint amit mond.

„[R]emélem, elküldik nekem a maradék falatokat, amik odaégtek vagy beszáradtak, és nem kellenek senkinek. Elküldik figyelmes gondoskodás jele gyanánt. Csak úgy mondom, nem mintha számítanék rá. Szóra sem érdemes.”  (A. A. Milne: Micimackó, Karinthy Frigyes fordítása, Móra Kiadó, 1991, 1994. 129.)

Ahogyan a medvebocs filozofálásainak komolyságát és komolytalanságát, azaz iróniáját is a felsős korosztály azonosítja. Annak kedélyességét pedig, hogy ezek a mackóspekulációk valódi filozófiai tételek változatai, csak a felnőttek fedezhetik föl. Például a „Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó” tautológiát vagy következtetéseket: „Senki nem mondhatja magáról, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne.” (A. A. Milne: Micimackó, Karinthy Frigyes fordítása, Móra Kiadó, 1991, 1994. 147., 24.)

Abszurd és fekete humor gyerekeknek? Igen!

Kevesebb felnőtt ízlésével találkozik, de a gyerekek általában megértik és kedvelik az abszurd és a fekete humort. A halandzsanyelvű szövegek vagy a logikátlan történések költői kavalkádjának ősszövege az Alice Csodaországban (1886). Bár a Micimackóból sem hiányzik a halandzsavers, ebben a szövegben szinte csak ilyen betétdalokban lubickolunk. Az események, történések nem a földi logika szerint következnek egymás után, Csodaországnak és lakóinak sajátos szabályai vannak. Például nemcsak összezsugorodik és megnő Alice teste, de ennek ráadásul egy kezében tartott legyező az oka. A hiba, az össze nem illés, amiről Bergson ír, az Alice szabálykövető, illedelmes stílusa és a logikátlan világ közötti abszurd feszültségben leledzik.

Az abszurd humor egy fajtájaként a fekete humor is megjelenik az Alice-könyvekben, és talán nem feltételeznénk, de még az óvodás korosztály is értékeli. Annak ellenére, hogy a fekete humor valamiképpen mindig a halállal, brutalitással kapcsolatos. Ahogyan a következő versikében is, a kedvesség gyilkossággal párosul.

Ni, testét csinosítja épp
a krokodilgyerek,
sikálja aranypikkelyét,
önt rá Nílus-vizet.

Ni, szép karma hogy szétmered,
be vígan somolyog!
Száját tátja, és így rebeg:
„Kis hal, isten hozott!”

(Lewis Carroll: Alice Csodaországban, Varró Dániel fordítása, Sztalker Csoport Kiadó 2018. 24. old.)

A gyerekköltészet bővelkedik a hangzásra építő humorban, a meglepetés erejével lecsapó és megkacagtató nyelvi ötletekben. Leggyakrabban a ritmus-hangzás-jelentés furcsa kombinációi szerzik a meglepetést, mint a halandzsaversekben.

Amikor olvasunk, mesét hallgatunk, a gyerekkel nevetünk és nem rajta. Ez a gyermek pszichológiai érdeke és joga. Persze megeshet a dolog egyszerre is, amikor a gyermek már eljutott az önirónia fokára. Kamaszok közt ez vérfrissítően vidám kommunikáció lehet. Az irodalmi művek a szöveg médiumának közbejöttével segítik ezt a szembesítő folyamatot, amely a nevetésben tisztító megkönnyebbüléssel: katarzissal ajándékozza meg az olvasót. Gyerekközönség esetén különösen a humor különböző válfajai lehetnek ebben szövetségeseink.