Szinyei Dalma: A szavakkal teljes szabadságot érzek
Szinyei Dalma gyerekkora óta ír verseket, meséket, tájleírásokat, apró karcolatokat és ismeretterjesztő szövegeket. Első mesekönyve, a Levendula Hercegség 2023-ban jelent meg, idén pedig Versgyerekek címmel adott ki gyerekverskötetet az élmény- és örömteli analóg gyerekkorról. Ugyanekkor a Kapcsolj ki! mozgalom Analóg Nagyköveteként az olvasás és a kézírás értékére hívja fel a figyelmet a digitális világban. Arról beszélgettünk, hogyan lesz egy élményből mese vagy vers, mit jelent számára a magyar nyelv szabadsága, mit szeretne továbbadni a gyerekeknek, és miért érzi egyre sürgetőbbnek, hogy a képernyők mellett újra helyet kapjon az olvasás, a kézírás és a valódi figyelem.
A legújabb köteted, a Versgyerekek, egy nosztalgikus, fotóalbumszerű gyerekkor-tablóként áll össze – hogyan született ez a világ?
Az első gyerekvers, a Csilingelő karácsonyfa egy télen született, amikor beteg lettem, és néztem, ahogyan a férjem madarakat etet. Akkor nyílt ki bennem, hogy ilyet is tudok. A kötet záró fejezetébe került ez a vers, s mellé azok, melyek a Levendula Hercegséghez hasonlóan a természet szépségeit tárják az olvasók elé. Rövidebben, mint egy mese, s remélem, a gyerekek így kedvet kapnak a versolvasáshoz is. Aztán megszületett a kislányunk, jöttek a hozzá és más gyerekekhez kapcsolódó történetek (még a hajmosásról is van) – a középső fejezet, közben pedig életre kelt újra a saját gyerekkorom – a kötet első része. A versek valós eseményeket festenek le, ezért „fotóalbum”.
Olvasás közben érezhető egyfajta naiv és őszinte természetesség: mintha a versek megőriznének valamit abból, ahogyan egy gyerek látja a világot. Tudatosan kerested ezt a hangot?
Az elején egyáltalán nem. Megvolt a történet, és az emlékek hangulata. Később elő tudtam venni a rutinomat: hallom a hangot, megtalálnak a képek, összegyűjtöm a szavakat, dolgozom a formával. Egyszerű, kötött dolgokat használok: 5-12 szótagszámú négy soros versszak, félrím, keresztrím, páros rím. A szavakkal viszont teljes szabadságot érzek, szeretem, hogy a magyar nyelvvel azt csinálunk, amit akarunk. Van például olyan szavam, hogy „éjbolt”. Nem létezik, mégis mindenki számára érthető. A tudatosság nálam inkább azt jelenti, hogy a lehető legszebb legyen, amit írok. Abból nem engedek.
A kötet közben nagyon személyes is. Nem volt nehéz ennyit megmutatni magadból?
De. Kitárulkozás az egész kötet, de tíz vers teljesen az én személyes történetem, és én ezekből is vagyok az, aki ma vagyok. Bátorság kell ehhez is, de így tudtam megmutatni, hogy a gyerekkor kortalan. Aki ma gyerek, ugyanúgy vágyik megértésre, szeretetre, figyelemre, játékra, szabadságra, mint aki évtizedekkel ezelőtt volt az. Ezért szeretném, ha a verseim nemcsak a gyerekekhez jutnának el, hanem szülőkhöz és nagyszülőkhöz is.
Viola – a kislányod – mondatait rendszeresen jegyzeteled. Milyen örökséget szeretnél neki átadni a szavakon keresztül?
Két dolgot is. Az egyik a párbeszéd: mindenkihez lehet szólni, mindenkitől lehet segítséget kérni, emberek vagyunk. A másik a magyar nyelv szeretete és kifejezőereje. Minél több szót ismersz, annál pontosabban tudod elmondani, mit érzel. Ha fáj valami: hogyan, hol fáj, neki vagy neked, hogyan lehet segíteni rajta? A nyelvhelyesség is fontos, mert a magyar nyelv – nekem a legszebb – többet érdemel, azzal együtt, hogy Violánál sokszor meghagyom a saját gyerekszavait is. Értelmesek, kedvesek, maradjanak, amíg lehet. Olyannyira, hogy a Versgyerekek utolsó versének Viola a szerzője.
Ez az örökség nálad családi történet is?
Teljesen. Édesanyám nagyon sokat olvasott nekem, a nagyapám rengeteg Petőfi-verset mondott. Ezt hozom magammal. A kötetben ott van a nagyapám és az ő nagyapja is, akiről még tudok történetet mesélni Violának. Ez a lánc fontos: kik voltak előttünk, kik lesznek utánunk, és mit tudunk átadni. Ha az előttünk élők annyi mindenen átmentek, akkor mi próbáljuk meg értékelni a jót, amit kaptunk és szebb világot hagyni a következő nemzedéknek.
Innen érkezik a Kapcsolj ki! mozgalomban vállalt szereped is?
Igen. Rendhagyó irodalomórákat tartok iskolákban, és bármerre járok, ugyanazt a problémát hallom a pedagógusoktól: a gyerekek nehezen fejezik ki magukat, nehezen figyelnek. De ez a mi felelősségünk: olyan digitális világot építettünk köréjük, amelyben egészen másképp fejlődnek, mint a mi analóg gyerekkorunkban.
A Kapcsolj ki! mozgalom nekem szó szerint azt jelenti: kapcsold ki a képernyőt, és csinálj valami mást. Mozogj, játssz, beszélgess, olvass, írj kézzel – vagy akár nézd az eget. A Semmelweis Egyetemen tartott képzésen különösen hangsúlyos megerősítés volt számomra, amikor az olvasás és a kézírás fontosságáról beszéltek. Ott azt éreztem: a helyemen vagyok.
A saját szülői félelmem, a természettudományos hátterem és az írás itt összeér. Nem akarok szakértőnek mutatkozni valamiben, amiben nem vagyok az: azt tudom megtenni, hogy értelmezem a kutatásokat, tanulok, és amit megértettem, továbbadom. Hírvivőnek kell lenni. Ennyi az egész: hogyan lehet a szavakat cselekedetté váltani.
