A Boldog boldogtalan fülszövege már a regény elolvasása előtt megmagyarázza a későbbi kérdéseink lényegét: „ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője”. S bár „ebben a könyvben általában olyanok szerepelnek, akik egyetemre jártak, tehát felsőfokú végzettségük van, aminek, pontosabban ennek és nagyban a származásuk következtében a társadalom olyan kivételezettjei, akik a legjobb lakóövezetekben élnek, Budán az első, a második, a tizenkettedik kerületben”, megtaláljuk benne a budai származásúak mellett magunkat, az olvasót. S e nyolcmilliárd emberről szóló könyv szereplői között meglapul az író, s most nem közvetett formában szól a könyvet lapozóhoz, hanem jelen van: véleményt formál hőseiről, kritikusan (ki)szól az olvasóhoz, szándékosan megakasztva az elbeszélést, jelezve ezzel azt is, hogy az életünk kronológiája sosem válhat egysíkúvá. Történeteink akaratlanul is egybefonódnak más emberek létélményeivel, az én valahol mindig a mi, a ti és az ők relációjában lesz érvényes, együtt – kapcsolataink által – alakítjuk az életút azon részeit, amelyben egyszerre keressük a boldogságot és a boldogtalanságunkért felelős személyt.
A csaknem ötszáz oldalas Háy János-írás Samuel Beckett Semmi-szövegek című kisprózáját juttathatja eszünkbe, hiszen a Boldog boldogtalan az Előre vaknyugatnak című összeállítás darabjához hasonlóan az olvasót helyezi a középpontba: nemcsak beszél hozzánk, kérdez is tőlünk, véleménynyilvánításra és nem utolsó sorban gondolkodásra buzdít bennünket. Mindeközben viszont, ahogyan Beckett, úgy a magyar szerző is részletezi a regényírás aspektusait – s bár néhol ironikusan, már-már öniróniával keveri ezeket a szempontokat –, úgy, hogy saját írástechnikájára, stílusára is kitér, olykor kritizálva, máskor feldicsérve az ok-okozati láncolatoknak köszönhetően kialakult – néhol féloldalasra sikerült – mondatait. Ezekben a körmönfont, telített és sokszor követhetetlen mondatokban írja le azokat az elcsépelt, s mégis folyamatosan igényelt megoldásokat, amelyeket az írók sokasága előszeretettel használ, s melyek – ha cinikus megjegyzésekkel átitatva, de – végül belekerülnek a Háy-szöveg tartalmába is.
„Felmerül a kérdés, hogy vajon én vagyok-e ő? Egyáltalán ki tudja magáról, hogy kicsoda? Mindenesetre ezt a részt, bizonnyal állíthatom, nem az az ő írta, azaz nem is én, sem az, aki a fejemből (valaki fejéből) kimásolja a történeteket, mert ahhoz képest, hogy egy regényben vagyunk, ráadásul az elején, a fentebbi történet túl összeszedett, ellentmondásban van a korábban megtapasztalt mozaikos szerkesztéssel, mintha mesterségesen lenne beleerőltetve a könyvbe, ahogyan a nagy inkvizítor története A Karamazov testvérekben.” Kérdések sokaságára épül a mű: hogyan és minek hatására, ki által és mi végett; vagy épp az imént idézett szövegrészben is felmerülő probléma: az összeszedett vagy a mozaikos szerkesztés funkcionál jobban? S ahogy már a történetekben felfedezhető korrelációról beszéltünk korábban, egyaránt érvényes ez a feltett és kihangosított kérdések esetére: minden kérdés újabb kérdést szül, mindez pedig kihat a szereplők élettörténeteinek belső mechanizmusára is.
Háy János ebben a könyvében (is) rátapint a létezés misztikus erejére: a lehetséges boldogság állapota azzal a felismeréssel kezdődik, amelyben szégyen nélkül merjük bevallani boldogtalanságunkat. A Boldog boldogtalan rendszertelen és kusza világából kiviláglanak azok az életutak, amelyeket nem lehet nem felismerni, s amelyekben a szerző nem kímélve lelkünk meggyötört részeit, átgázol rajtunk, becsap vagy épp igazat szól, de a való világunkra hivatkozva, sosem hazudtolja meg önmagát.
